Napóleon címkéhez tartozó bejegyzések

Kis hercegek égen-földön

A fenséges témákban utazó Rostand család egyik tollforgató tagja, Maurice miután a családi hagyományoknak fiúi készséggel akar engedelmeskedni és miután IV. Napoleon alakjával, mint drámai alakkal végzett, a messze multakban való elbarangolás után napjaink és történelmünk figurái után nyújtja ki bizony bizony gyönge drámaírói tollát.

Gyomai Imre (1894 – 1962): Az utolsó cár egy párisi szinpadon.
Korunk, 1929. november[1]

Nemrég emlegettük a fenséges témákban utazó Rostand család legjelesebb tagjának, Edmond (Eugène Alexis) Rostand-nak (1868 – 1918) hatfelvonásos verses drámáját, a II. Napóleonról 1900-ban költött Sasfiókot (L’aiglon).[2] Gyomai Imre nem mai helyesírással megírt hars kritikájában a méltán kevésbé ismert fiú, Maurice Rostand (1891 – 1968) még méltányolhatóbban elfeledett, IV. Napóleon címmel 1928-ban írt négy felvonásos verses drámáját érinti.
Bővebben…

Reklámok

Lebegő nőalakok a kettős császár körül

Születésem és halálom: ennyi a teljes élettörténetem.

II. Napóleon, halála közeledvén

Daffinger (1790 – 1849): II. Napóleon (1811 – 1832), Reichstadt hercege, osztrák egyenruhában

A Tuileriák kertjébe vonszolt száz ágyú üdvlövése köszöntötte Napóleon első és egyetlen törvényes gyermekének megszületését a palotában. A párizsiak lélegzetüket visszafojtva számlálták a lövéseket. Huszonkettő! Az üdvrivalgás felülmúlhatatlan volt. Ha az ágyúk a huszonegyedik lövésnél elhallgatnak, az lánygyermeket üdvözölt volna. (De a tömeg nem.) A kertben Sophie Blanchard (1778 – 1819) emelkedett a magasba hidrogéntöltésű ballonján, a charlière-en[1], Jacques Alexandre César Charles (1746 – 1823) találmányán, hogy onnan szórja szerte az örömhírt bejelentő cédulákat. Bővebben…

A disznóparéj és a császár

A tegnap emlegetett francia nyugat-indiai Martinique szülötte a viharos életű Marie Josèphe Rose Tascher de La Pagerie (1763 – 1814), későbbi nevén Joséphine (de Beauharnais) császárné. A forradalom alatti viszontagságait kipihenve az országot irányító nagyságok közeli ismerőse lett, így a francia direktórium befolyásos alkotmányőréé, Paul François Jean Nicolas-é, Barras vikomtjáé (1755 – 1829), akinek a révén megismerkedett Napóleonnal (1769 – 1821). Napóleon maga is népszerű, sokat megélt szerető volt, Joséphine mégis villámcsapásként hatott rá.[1] 1796-ban házasodtak össze.[2]

a kastély Malmaisonban

Közösen szerették meg a ma Párizshoz tartozó Malmaison kastélyát, melyet 1799-ben (Napóleon egyiptomi hadjárata idején[3]) Joséphine meg is vásárolt. Joséphine itt töltötte élete hátralevő tizenöt évét, császárnéként 1804-től, 1809-től pedig, címének fenntartásával, elvált császárnéként. (Napóleon, bármennyire is szerette Joséphine-t, minden áron törvényes utódot akart, akivel Joséphine nem tudta őt megajándékozni.)[4] Miután a hanyatló csillagú nagyúr a négy éves fia, a rövid uralmú II. Napóleon (1811 – 1832) javára 1815-ben lemondott, nem teljesen önként ebbe a kastélyba húzódott vissza. Nem indokolatlan halálfélelmében innen próbálta kieszközölni az ideiglenes kormány fejétől, egykori bizalmi emberétől, Joseph Fouchétól (1759 – 1820), hogy engedjék Amerikába hajózni, természetesen mindhiába.[5] Bővebben…

A nem neme: miért nem beszélünk a baleári faligyíkról?

– legalábbis egyelőre. Mert (mindenek előtt) nem mehetünk el szó nélkül jeles herpetológusok szóváltása mellett a tudományos nemzetségnévről. A vitát nem annyira a tárgya teszi érdekessé, mint az érvelések bizonyos döccenői.

baleári faligyík

Bővebben…

A hírnök halála

Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. Héraklész ekkor a lábánál fogva a magasba emelte Likhaszt és letaszította a szirtfokról…

Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?): Mitológia, II/VII/7.
Horváth Judit fordítása[1]

Euenos. A híd még nem állt Nessos idején

Néhány szóval nem árt megemlékezni a végzet Likhas halálához vezető útjának fontosabb állomásairól. A fiatal házasok, Herakles és Deianeira az etoliai Euenos folyóhoz érve, olvassuk a Mitológia megelőző szakaszában, Nessos kentaurt találják ott, aki az istenek rendeléséből az odaérkezőket segíti át a túlpartra. Amikor azonban Nessos erőszakoskodni próbált Deianeirával,

„…Nem menekülsz, bármint bizakodj is mén-inaidban:
sebbel tartóztatlak fel, nem lábbal.” E szókat
tett bizonyítja: a messzeszökő hátába nyilat lő:
átszaladott mellén is a nyíl, vashorga kiállott.
Az kiszakítja, s a két lukon át szökkent ki a vére,
lernai hydra veszett mérgével gennyesedetten.
Fölmeri ezt Nessus: „Boszulatlan – mondja magában –
nem halok”, és ingét, mit a forró vér telefröcskölt,
adja a rablott nőnek mint szerelemre-hevítőt.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IX.

A bosszú tehát „ógörögebb”, mint elsőre gondolnánk: nem mérgezne Nessos vére, ha Herakles meg nem öli a mérgező váladékú lernai hydrát, és annak mérgével be nem keni nyilait. Ovidius változata tömörít. Itt Deianeira nem külön edényben fogja fel a méreggel gennyesedett vért, hanem közvetlenül Nessos ingét teszi el (meg kell jegyezzük, mindkét esetben különös, hogy kerülhette ez el férje figyelmét). Sőt, ha Athéni Apollodoros változatánál maradunk, annak szerzője különös gondot fordít arra, hogy Nessos a nedvet szerelmi varázsszerként hitelesen hitesse el. A haldoklás sok képességet erősít meg, tudjuk, olykor meglepő formákban. Elég az hozzá, és itt alkalmasabb lesz nem interpretálnom, hanem szó szerint idéznem a forrást, ha (Deianeirának) szerelmi varázsszerre van szüksége Héraklésszel szemben, az ő földre lövellt ondóját vegyítse össze a sebéből kiömlő vérrel. (Meg kell jegyezzem, ennek a pittoreszk halálos lövellésének a képzőművészeti ábrázolásával nem találkoztam.) És szintén a Mitológiából értesülhetünk arról is: nem kellett sokáig várni rá, hogy Heraklest magát is elérje végzete. Oikhaliát bevéve Herakles a fejedelem, Eurytos leányát, Iolét elrabolja, és amikor erről Deianeira a hírnök Likhastól értesül, akkor féltékenységében veti be a varázsszert. Amint az Átváltozások IX. könyvében olvassuk Likhas sorsa beteljesedéséről,

S íme Lichast, aki nagyremegőn egy sziklaüregben
rejtőzött, meglátja, egész dühe ellene támad:
„Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát
az, ki halálom okozza?” Amaz sápadva, vacogva
mentegetőzik a bajnok előtt remegő dadogással.
Ekkor az esdekelőt s térdét megölelni törekvőt
Alcides felkapja, körül megpörgeti többször,
és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja.
Az meg röptében merevenné válik a légben;
mint hűs szél az esőt, mondják, faggyal teszi hóvá,
majd puha hópelyhek perdülnek s összetömődnek,
egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá:
ő, amikor testét az erős karok elhajitották,
vértelenül féltében, s nedvtől fosztva egészen,
sziklává merevült – ezt mondja felőle a régmúlt.
Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki
szintre az örvényből, s ott őrizi emberalakját;
erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép,
s hívja Lichas néven.

Ovidius: Átváltozások IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai[2]

Euboiai-tenger (öböl)

A haldokló Herakles úgy rendeli, Iolét fia, Hyllos vegye nőül. Ezúttal a mellékszereplő, Likhas sorsát akarjuk kiemelni. Három példán keresztül: egy-egy reneszánsz, barokk és klasszicista mű vizsgálatával.

Bővebben…

Wilson madarai

John James Audubon (1785 – 1851): Vörösbegyű kékmadár

When first the lone butterfly flits on the wing;
When red glow the maples, so fresh and so pleasing,
Oh then comes the blue-bird, the herald of spring!
And hails with his warblings the charms of the season.

Wilson: The Blue-Bird[1] (1840)

…Mikor szárnyra kap az első magányos pillangó;
Mikor a frissen boldogító juhar vörösen felizzó,
Ó, akkor jön meg a kékmadár, tavaszi hírhozó!
És az évszak csodáját köszönti az énekszó.

A vörösbegyű kékmadár

Bizonyára lehetne jobb verset írni a rigófélék családjába tartozó tavaszi hírnökről, és, meglehet, a billegetőfélék családjába tartozó havasi pityerről is lehetne művészibb illusztrációt készíteni (ha kedvesebbet aligha is).

Alexander Wilson (1766 – 1813) : Havasi pityer

A skót születésű amerikai Alexander Wilson mégis óriás lett. Ahogy tisztelője, a polihisztor George Ord (1781 – 1866) mondta (vele a grizzlyk horribilis nevénél már találkoztunk), Wilson „az amerikai madártan atyja”. Amikor Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien (Jules Laurent) Bonaparte (1803 – 1857) amerikai útján felfrissítette (és 1825 és 1833 között négy kötetben American ornithology: birds not given by Wilson, Amerikai madarak tana: Wilson által nem felsorolt madarak[2] címmel ki is egészítette[3]) Wilson madártanát, kísérletet tett rá, hogy kékmadár-illusztrációnk készítőjét, a szintén jelentős ornitológus John James Audubont beajánlja az Amerikai Természettudományi Akadémiára. Ez a törekvése azonban George Ord ellenállásán megbukott.[4] A továbbiakban rápillantunk néhány madárra, melyet tiszteletből Wilsonról neveztek el.  Bővebben…

X. Károly végnapjai, előzményekkel

XV. Lajos alatt füzértánc; a köztársaság alatt a nép; a császárságban ágyúk; a restauráció idején angolok, poroszok, kozákok; X. Károly alatt jezsuiták és szenteltvízhintő; 1830. júliusában utcakövek.

A Glaneuse (Tallózó) definíciója a politikáról a júliusi forradalom első évfordulóján[1]

Amikor Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord (1754 – 1838) – ha ő volt az egyáltalán – a Bourbon-restaurációt elnézve kifakadt: semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek![2], igazságtalan volt: a Napóleon (1769 – 1821) első, majd a száznapos visszatértét lezáró, végérvényes bukását is követő Bourbon-restauráció egyetlen figurájáról, X. Károlyról mondható el ez a szigorú verdikt. Bővebben…

Koppantások szíven és billentyűn

A bécsi Artaria Kiadót az Artaria testvérek 1770-ben alapították. Ez csak a jogi kezdet, az olasz Artaria család ekkor már régóta foglalkozott műkereskedelemmel. Ekkor azonban teljes egészében a zeneműkiadás felé fordultak.[1] Természetes, ha egy kiadó üzletpolitikáját, különösen a kezdeti években, akkor már ismert szerzők megnyerésének vágya határozza meg, aminek levét ifjú tehetségek isszák meg, de olykor a tapasztalt, idősebb művészek is, mint ez, bizonyos értelemben, Haydnnal (1732 – 1809) is megesett. Bővebben…

Asztrildok

Bár az ember súlyt helyezett rá, hogy különféle keresztezésekkel beláthatatlan egyedszámú és valamelyest bizonytalan genetikai jövőjű madárpopulációt „teremtsen” pintyekből[1], a díszpintyfélék családja rendkívül sikeres vadon élő család. Az arab világban szórványosan, Fekete-és Dél-Afrikában, Dél-Ázsiában, Óceániában és Ausztráliában nagy tömegben élnek. 34 nembe 141 díszpintyféle faj tartozik, ezek közül 6 veszélyeztetett, és egyetlen fajuk sem pusztult ki 1600 óta.[2] Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) állította fel 1850-ben a rendszertani kategóriát (Estrildidae).[3] Ezúttal, merőben tudománytalanul, hiszen külön rendszertani kategóriájuk nem létezik, az asztrildokkal foglalkozunk, velük is elsősorban etimológiai okokból.  Bővebben…

Források forrásai és Mátyás király tárcsapajzsa

Az úr 889. évében a magyaroknak vad és minden baromnál kegyetlenebb népe, melyről századokon át nem hallottak, és melyet nem is említettek, kitört Scythiából és a mocsarakból, melyeket a Thanais kiöntései a végtelenig terjesztenek… Nem emberek, hanem vad állatok módjára élnek. Az a hir felőlük, hogy nyers hussal élnek, vért isznak, a foglyok szivét feldarabolva gyógyszer gyanánt falják, nem ismernek könyörületet, nem indítja meg őket az irgalom. Hajukat bőrig leborotválják. Ennek a gonosz nemzetnek kegyetlensége pusztította el nemcsak a mondott tartományokat, hanem legnagyobb részében az itáliai királyságot is.

Prümi Regino (842? – 915): Chronica (Krónika, 907-908)
Szilágyi Sándor (1827 – 1899) közlése (1894-1898)[1]

Az I. századi mester, Pompeius Trogus Világkrónikája, teljes címén Historiae Philippicae et Totius Mundi Origines et Terrae Situs, azaz A filipposi történelem és az egész világ története, valamint a Föld tájai negyvennégy könyve ugyan mindenestül elveszett, de fennmaradt a II., III. vagy IV. században élt történetíró, Marcus Iunianus Iustinus ebből készült kivonata, a Historiae Philippicae, A filipposi történelem. Budai Ézsaiás (1766 – 1841) fanyalgását már olvastuk erről. Iustinus munkáját veszi alapul időben közel, de tőlünk földrajzilag távol Prümi Regino apát mottónkban idézett Krónikájában akkor, amikor a magyarok származási területének népeiről ír. A feltehetőleg Kálti Márk (XIV. sz.) által 1360 körül írt Chronicon pictum, azaz a Képes Krónika a rovásunkra elfogult műből mégis sokat átvesz.[2] Thuróczi János (1435? – 1489?) nemcsak az általunk többször is idézett Cremonai Liudprandra (920? – 972?), hanem, sőt elsősorban, a Képes Krónikára támaszkodik az 1488-ra befejezett Chronica Hungarorumban (A magyarok krónikája), és szinte a kezéből veszi át a stafétabotot még ebben az évben a javarészt Thuróczi ismereteit felhasználó Bonfini Antal[3] a csak 1497-re befejezett Rerum Hungaricarum decadesben (A magyar történelem tizedei).[4]

Bonfini Antal (1427? – 1505?)

Nagyon hosszú sora van tehát a magyarországi reneszánsz krónika hagyományainak és forrásainak. Bonfini világosan felismerhető módon Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) módszerével él: a tények (vagy ténynek képzelt történetek) után sorol fel okulásul csodás jelenségeket, melyek a nép ajkán születtek a történtek magyarázatául vagy kiegészítéseképpen. Így jár el Mátyás király (1443 – 1490) bécsi végnapjainak és halálának ismertetésekor is a Negyedik tized VIII. könyvének 38. fejezetében. Alaposságában még „Mátyás madarának”, a hollónak megváltozott viselkedéséről is beszámol (eltűnt Budáról, de feltűnt Fehérváron), a temetés részleteiről azonban szemmel láthatóan nem rendelkezik közvetlen ismeretekkel.[5]  Bővebben…

Kifacsart szállóigék

Már foglalkoztunk kifacsarodott szállóigékkel. Hozzáillesztünk eddigi sovány gyűjteményünkhöz még három tudatosan vállalt kifacsarást, mindet az érett Nietzsche (1844 – 1900) részéről. Ha valaki a szócsavarásokat baljós előjelként tekinti a szócsavaró elméjének jövőjére nézve, a tudomány által alá nem támasztott nézetet vall, de esetünkben mégis rátapintana a szomorú igazságra. Nietzsche első két idézendő műve „utolsó békeévében”, 1888-ban íródott, amennyire egy súlyos fejfájásokkal, hányingerrel, szédüléssel és szegénységgel zsúfolt, alapvetően szomorú és magányos időszak tekinthető egyáltalán békésnek. Messziről indulunk. Bővebben…

Újabb szerencsétlenkedések (az északi szajkó)

Az infaustus latin szó egyszerre jelent szerencsétlent és vészt hozót.[1] A „kedvezőnek lenni” jelentésű bhhu-eh- ‎indoeurópai gyökből fakad a latin faveo, „támogatom”[2], ebből pedig a faustus, „kedvező”, „szerencsés”[3]. 2-jayAz élővilágban számos faj neve, így a varjúfélék családjába tartozó északi szajkóé, a Perisoreus infaustusé is. Bár Európa északi felét és Ázsia tajgáit nagy területen belakja, mára már védelemre szorul.[4] Bővebben…

Bevezetés és változat: megint baj van Sztravinszkijjal

And the star-spangled banner in triumph shall wave
O’er the land of the free and the home of the brave.

És a csillag-sávos lobogó diadallal szárnyal
A szabadok földjén, bátrak otthonán.

Francis Scott Key (1779 – 1843) versének refrénje (Csillag-sávos lobogó, 1814)[1]

1812-ben az Egyesült Államok hadat üzent Nagy-Britannia és a felségterületéhez tartozó Kanada ellen. Egyik forrásunk első és legfontosabb okként a Nagy-Britannia álta életbe léptetett kontinentális zárlatot jelöli meg, mely veszélyeztette az Egyesült Államok gazdasági érdekeit Európában. Az értesülés valószínűségét csökkenti, hogy a kontinentális zárlatot Nagy-Britannia ellen rendelte el Napóleon (1769 – 1821).[2] Nagy-Britannia mindamellett szolgáltatott háborús okot enélkül is. „Sorozás” címen amerikai polgárokat rabolt, és az amerikai őslakosságot lázadásra tüzelte. Ezek persze nem szolgáltak volna háború alapjául, de James Madison (1751 – 1836) elnök úgy számított, a napóleoni háborúkban meggyengült korona ellen sikerrel tud fellépni annak érdekében, hogy az ország határát északabbra tolja. (A háborút ugyan három év kínos csatározása és tárgyalása után legalább nem vesztette el, de területe nem növekedett. Ugyanakkor Kanada úgy tekinti, független szellemű nemzetüket éppen ez a háború hozta létre.)[3] Ha a felek katonai felkészültségét és ellátottságát nézzük, operettháborúnak vélhetnénk a konfliktust, ám ahhoz túlságosan elhúzódott és túl sok pusztítással járt. Az amerikai seregek benyomultak Yorkba (ma: Toronto), és lángba borították a tartományi törvényhozás épületét. 1814. augusztus 24-én erre válaszul brit csapatok vonultak Washingtonba, és az elnöki étkészlettel jóízűen elfogyasztott fogások után felgyújtották a Fehér Házat. Dolley Madison (1768 – 1849) first lady kezében egy életnagyságú Washington (1732 – 1799)-festménnyel menekült. Ezt követően a brit flotta Baltimore ellen vonult (pontban ma 202 éve), ám több nap heves ütközetében a James McHenry (1753 – 1816) államférfiról elnevezett erőd a támadást visszaverte.[4]

1-ft_henry_1814

Az amerikai honfiúi lelkesedés óriási volt. Francis Scott Key ügyvéd és műkedvelő költő azonnal négystrófás verset írt, mely szeptember 20-án már nyomtatásban is megjelent, és amelyet különböző címváltozatok után ma Csillag-sávos lobogóként ismerünk. A hazafias dalt egy roadside ballad, azaz kocsmadal dallamára kezdték énekelni.[5] A dal népszerűsége nőttön-nőtt. LeRoy Robert Ripley (1890 – 1949) karikaturista egy 1929-es gúnyrajzán felvetette: „Hiszi vagy sem, az Egyesült Államoknak nincs himnusza!”.

2-ripley

az amerikai himnusz születése

A méltatlankodó levelek íróinak azt tanácsolta, ne nála reklamáljanak, hanem képviselőjüknél. Öt millióan jártak el így, amely oda vezetett, hogy a gyengébb riválisok közül kiemelkedő Csillag-sávos lobogó lett a himnusz. Az ezt kimondó törvényt Herbert Hoover elnök (1874 – 1964) 1931-ben írta alá.[6] Mert igaz ugyan, hogy egy költemény minőségére nem biztosíték írója emelkedett lelkiállapota, de egy himnuszhoz egy nép emelkedett lelkiállapota kell, és az maradéktalanul megvolt a választáshoz. Bővebben…

Fazekasok, kőművesek: kisebb leágazás

Az ógörög βóμβυξ, bombyx, azaz „selyemhernyó”, „selyem”, a latin megfelelő, a bombyx, „selyem”[1] eredetével, leágazásaival és furcsa nyelvi továbbfejlődéseivel már foglalkoztunk a bombaxról és a bombasztról szóló feljegyzésünkben. Ezúttal egy régi értelmezési zavart nézünk meg közelebbről. Bővebben…

A Kilenc Nővér rövid története

As to the Freemasons, unless she will believe me when I assure her that they are in general a very harmless sort of People; and have no principles or Practices that are inconsistent with Religion or good Manners, I know no Way of giving my Mother a better Opinion of them than she seems to have at present, (since it is not allow’d that Women should be admitted into that secret Society).

Benjamin Franklin to Josiah (1657 – 1745) and Abiah Franklin (1667 – 1752), April 13. 1738[1]

„Ami pedig a szabadkőműveseket illeti, hacsak el nem fogja hinni nekem, amikor biztosítom őt arról, hogy ez általában véve igen ártalmatlan emberfajta, továbbá se elveik, se gyakorlatuk nem összeférhetetlen a vallással és a jó modorral, nem tudok más utat-módot arra, hogy alakíthatnék ki Anyámban jobb véleményt róluk e mostaninál (minthogy nőket nem engednek be ebbe a titkos társaságba).”

Benjamin Franklin levele szüleihez, 1738. április 13-án

Benjamin Franklin belülről ismerte a szabadkőműves társaságok életét, és mind a keresztény, mind a szabadkőműves erkölcs, de legfőképp maga Benjamin Franklin jelleme kizárja, hogy kételkedjünk szavaiban. Anyját, az Old South Church of Christ[2] odaadó hívőjét azok után akarja megnyugtatni, hogy keserűen kifakadt: egyik fiam ariánus, másik fiam arminiánus.

A lybiai Areios presbiter (260? – 336) tanaival már többször foglalkoztunk. Jacobus Arminiusról (Jacob Harmensen, 1560 – 1609) itt annyit elég lesz megemlíteni, hogy radikális vallásmegújító volt, akinek nézetei rokonok voltak Kálvinéival (1509 – 1564), azzal a legérzékenyebb különbséggel, amint ezt a kor vallásvitái a bizánci mintákat megszégyenítő alapossággal kimutatták, hogy Arminius képesnek látta az embert ellenállni az isteni akaratnak, Kálvin nem.[3]

Franklin élete úgyszólván nyitott könyv[4], melyben néhány lap talán összetapadt az idők folyamán. A kevésbé ismert fejezetek egyikébe pillantunk bele. Bővebben…