Önképző kategória bejegyzései

Cseppekben

A szárító hőség ellenére sosem volt még annyira édes a barangolás Velletri meredek utcáin, mint aznap; és mondhatnám, de csak majdhogynem, hogy ezek a barangolások a képzeletem szülöttei, mert ha nem is az egész napot, de annak jó részét a fogadóban töltöttem. A legkisebb napszúrást sem kockáztathattam, másnapra szólt a belépőm a Vatikánba. Ilyen időben együtt munkál bennünk a palettás ablak csukva tartásának és kinyitásának két ősi és a véletlenek istenei által vezérelt vágya. A kinyitást választottam. Így éppen ráláttam a túloldalon álló házra és annak négyszögletes beszögellésébe velem egy magasságba épített lekerekítő balkonjára. Egy fonott székben korosodó, szikár, festett hajú, úr ült ott – meglepő, hogy a hajfestést a színek, formák és reneszánsz trükkök paradicsomában is könnyen észre lehet venni –, rajta hófehér ing, szentháromság-csomóra kötött fácánbarna selyemnyakkendő, és, felteszem, a tikkasztó hőségre tekintettel nem zakó, hanem egyszerű szabású öltönymellény. Az előtte álló ívelt lábú. bizonytalan, de míves asztalkán néhány szemcseppentős üveget, tányéron sárgadinnyeszeleteket, kicsit távolabb nagy pohár jéghideg tejet vettem észre. Nem-nem, nincs itt semmiféle posztmodern irracionalitás-kultusz, tényleg láttam, hogy jéghideg a tej a pohár külső oldalának apró páracseppjeiről. Ez egyúttal azt is feltételezte, hogy nemrég szervírozhatták neki, akkortájt, amikor rövid utamból hazatérve, neki hátat fordítva beléptem a fogadóba. Az idős úr, grófnak hívnám, ha a városka még kisebb lenne és távolabb a fővárostól, előhúzta az egyik üvegcsét, és belőle egy fekete cseppet, talán sűrű tust az erkély alatti kopár földdarabra cseppentett. – Az állat is ismeri a halált – közölte higgadtan egy déli dialektusban, amit nem értettem. Ugyanígy tett egy másik üvegcse piros tintacseppjével.
– Úgyszintén a szerelmet is. Mindkettő egy-egy csepp. A szerelem talán több, de az ritkaság. És lássuk az embert! Sokkal több neki sem jut. Csakhogy…
Ekkor a következő fekete és piros cseppet a tejbe cseppentette. Az eredmény látványos volt: két olaszosan tekergő csík a tejfehérben.
– Csakhogy az ember számára ez nem néhány csepp. Ott van az egész életében mindkettő, minden pillanatban, kiolthatatlanul és feloldhatatlanul. Így alkotja meg a paese che comprende tutti i mondit.
Ez utóbbit irodalmi nyelven és hanglejtéssel ejtette ki, innen fejtettem vissza idáig tartó teljes mondandóját. Megemelte a poharat, és ekkor észrevett. A poharat visszatette az asztalkára. Zsebórát húzott elő mellényzsebéből, behunyta szemét és várt néhány másodpercig. Felkattintotta az óra tetejét, ránézett, nyugodt mozdulattal lehajtotta a fedelet, és a pohár teljes tartalmát a földre öntötte. Felállt, belső termeibe vonult, én zuhanyozni.

Elalvás előtti pillanatok

Egyszer, elalvás előtti szent pillanataimban lányom kövér és lusta herélt macskájára gondoltam, melynek viszolyogtam még az állandósult, savanykás szagától is, és ekkor, nappali fénnyel, mintha csak ikonra néztem volna, az ébrenlét legeslegutolsó pillanatában egy mondatot láttam magam előtt: ezt az állatot a lányom szereti. Különös melegség ömlött el rajtam, hajnalban, boldogító, de felidézhetetlen álmomból felébredve a macskát szerelemmel szerettem, titkon mézzel etettem, amit észrevettek ragacsos szőréről, kiabáltak velem miatta, de a szerelem nemcsak vak, süket is. Máskor mécsesoltás előtt tudtam meg, hogy barátom elesett a tengeri ütközetben az igazságért. Ínyhez tapadt nyelvvel, a fájdalomtól szédülten hunytam le szemem, és ekkor jelent meg előttem a törékeny özvegy, akit sohasem kedveltem. Ez a lány szenved. Minden fájdalmam eltűnt, részvét töltötte ki lelkemet. A lányt is halálosan megszerettem, de ez az érzés szerencsére elmúlt az ébredéssel. Bonyodalmakhoz vezetett volna, ha bennem marad. Aki ura ezeknek a pillanatoknak, ura a szeretet hatalmának.
A tenger fodrozódását nézte ablakából, és hálát adott az Atyának. A törékeny özvegyre gondolt, aki bánatában a hegyekbe vonult, hogy ne lássa a tengert. A háta mögül áramló morajlás egyre erősebb lett.
Bővebben…

Legvége

Vagy negyven év óta élt itt fenn hegyen, a falu szélén is túl, benn az erdőben Herencsár. A ház körüli kis veteményeséből látta el magát, kútja is volt. Amióta bírságot vetettek ki a nyulaknak kitett hurkaira, a falu hentesétől vett húst, ha úgy hozta kedve. Egyre ritkábban, mert már a két kilométeres odaút is megviselte az ízületeit. A piacra is el kellett vánszorognia olykor, ez kikerülhetetlen volt. Egyik reggel kiejtette kezéből a szemüvegét, és ha már a hajódeszkás padlón volt, kényszerűen körülnézett ebből az ismeretlen szögből is. Negyed óra elteltével, amikor ez lehetővé vált, felkecmergett és felhívta az önkormányzatot. Önköltséges alapon kisegítőt kért, aztán amikor új élettel telten elköltötte reggelijét, a szezonhoz illő gombákkal dúsított rántottáját, gondolta, visszamondja a segítségkérést. De mintha Zeusz villáma büntetné az ötletre, fájdalom cikázott át krikszkrakszban a hátán a vállából indulóan, ő pedig ennél homályosabb jelekből is értett, különösen fiatalabb korában. Mindenesetre visszahívta az ügyintézőt, hogy közölje kiegészítését: a kisegítő ne az ötvenes éveiben járjon. Nem, fogalmuk sincs, mikorra tudnak szerezni embert. A faluból többen is kértek, igen. Majd hívják előtte, legyen egész nyugodt, és különben sem kell mindent a legvégére hagyni, Herencsár bácsi. Legvége… No hisz. Erre már nem tudott mit mondani. Legvége… Ircsi a vonal túlvégén erősen eltúlozta a helyzetet. Csak fejből tudott két szóba jövő embert. Napokon belül kiderült azonban, hogy nekik nem fűlik a foguk ekkora bicikliutakhoz. Ismételt villámló sürgetések és padlókalandok után az öreg Herencsár három hét elteltével újrahívta Ircsit. Ne tessen türelmetlenkedni. Nem úgy van az. Ircsi odaszólt a szobatársához: – honnan akasszak le ennek a Herencsárnak ápolót? Íróasztala előtt tagbaszakadt férfi sötétlett. – Bács. – Csak úgy idetoppantunk? – Sehol egy lélek odaki, az ajtó nyitva áll… – Mi tetszik? – Herencsár Tibort keresem. Tudtommal él itt egy ilyen nevű.
Bővebben…

Kártyák – 7.

Franz Brentano

Franz Brentano

A szövegek eredetiségéhez kétség fér.

3pont2


A korábbi évekből:

https://sunyiverzum.wordpress.com/kartyak/

 

https://sunyiverzum.wordpress.com/kartyak-2/

 

https://sunyiverzum.wordpress.com/kartyak-3/

 

https://sunyiverzum.wordpress.com/kartyak-4/

 

https://sunyiverzum.wordpress.com/kartyak-5/

 

https://sunyiverzum.wordpress.com/kartyak-6/

63

az Úr nem vala abban a szélben
1Kir19:11[1]

– Na hellóóóóóóó!
– Megbocsásson…
– Most mit legyezgetsz? Minden reggel bekapok egy felest, attól vagyunk mozgékonyak! Hatvanegy és hatvannégy között padszomszédok voltunk. Nevem Püfi.
– Püfi! Rád se’ ismerek…
– Én meg azonnal kiszúrtalak…
– Hja, Püfikém, én nem akarok minden reggel mozgékony lenni… Engem könnyebb felismerni…
– Mi lehet Forró Timivel? Ha hiszed, ha nem, azóta is rendszeresen álmodom róla.
– Aztán hajnalban felébredsz, és máris jöhet a feles. Hogy mit imádtatok azon a tyúkon… Sosem ettem kukoricát a jelenlétében, mert attól tartottam, odakap azzal a kúpos orrával. Alig végezte el a gimit, egy svéd milliomos hurcolta magával a sarkkörön túlra. Ő aligha álmodik rólunk.
– Mármint rólad. Aztán hogy rólam milyen emlékeket táplál… De mit keresel ezen a kültelki járaton?
– Amióta ingyen közlekedünk, be-beülök és elnézem az elsuhanó villanyoszlopokat. A tévénél csak izgalmasabb. És te? Mi járatban?
– Már több mint húsz éve ideköltöztem. Jó levegőt írtak elő az asztmámra. És arra emlékszel, amikor kiderült, hogy a Szalai az Isten?
– Ez valahogy kiesett nekem…
– Dehogy esett ki! Amikor az ofő elvitt minket a Sánc utcai csillagvizsgálóba… Semmi?
– Semmi–semmi, de komolyan…
– Szabadfoglalkozáson Szalai félrevonult, és unalmában betett vagy három új bolygót a Naprendszerbe…
– Ja igen! Előtört egy haját tépő fehér köpenyes muki, hogy ki hülyéskedik itt, és akkor már nem volt visszaút.
– Ki is vették Szalait nem sokkal a botrány után, amit nem is csodálok a vad Kádár-érában!
– Vajon mi lett vele azóta?
– Úgy tudom, fül-orr-gégész volt Miskolcon.
– Na, majd legközelebb megkérdezem Borvendéget, ő lett egyedül teológus közülünk.
– Borvendég? Teológus? Ő volt a rajparancsnok! Ezen behalok!
– Mi? Mit csinálsz?
– Hogyhogy mit? Behalok. Nyolc unokám van, haladni kell a korral. Nemcsak behalok, olykor bepánikolok, beájulok vagy benézek valamit.
Bővebben…

A feneketlen tó

Lellei Zoltán vezetéknevét rég megesett születése korának szokása formálta, amikor leendő kihallgatóit már ezen az úton is tájékoztatni kívánták, lelencgyerek ül előttük. (Hogy a „megesett” alkalmas szó-e? Igen.) A beszélgetés késő délutánján kisebb fújtatások árán jutott el lakása ajtajáig. Nem a két emelet tette, nem is csípőkopása, hanem keserves levegő-visszatartása, hogy elkerülje a váratlan nyilallásokkal járó feljajdulásokat. Eljutott a hűtőszekrényig, tejet töltött, jó is az az éhség ellen, és azt mondta: Bővebben…

Széljegyzet

Tízmillió éve egyszer csak megváltozik körülöttetek a világ. Okáról nincs tudomásotok. Talán az észak felé toluló Ausztrália gyűri fel maga és Ázsia közt Új-Guineát, talán a hegyek démona épít magának új lakhelyet, ti mindenesetre egy idő elteltével, amikor már a … Bővebben…

59

bor– Hány milliárd embert? Hetet? Vagy van az már nyolc is? Hány nálad szerencsétlenebbet sértesz ezzel a nyafogással, édes fiam? Mi az, hogy mi az, hogy milliárd? Minden ebéd után megiszol egy pohár vizet. Egymilliárd nap alatt ez egymilliárd pohár víz. Belegondolni is iszonyú. Nézd csak meg, igen, igen, nézd csak meg ezt a nénit itt veled szemben az ülésen! Pedig ez még egy úgynevezett jobb vidék! Persze aligha láthatod azokat a részleteket a csukaszürke könnyfüggönyödön át, amiket én, úgyhogy legjobb, ha elmesélem. Mélyen barázdált arc, a homlokon középen depresszív redő. És mégsem nyafog, eszébe sem jut! Vagy szippants egy jó mélyet, de ne így, könyörgöm, ne szörcsögve, mert a tüdődbe megy, úgyhogy, látom, ezt is nekem kell elmesélnem. A néni mellett kuporgó bácsiból itt velem szemben csak úgy dől az alkohol! Ő is túl van élete zenitjén, ahogy elnézem… Alkohol?! Jézus az égben… Na persze ha ti ott naphosszat tutáliber-málibert danolásztok a mackós óvodában, akkor aztán várhatom, hogy valami természettudományos ismeretet magadra szedj! Ha az alkánok homológ sorában egy-egy hidrogénatomot hidroxilgyökkel helyettesítesz, a telített alkoholokhoz jutsz. És főkánok nincsenek, csak alkánok, ez nem hivatal, hanem tudomány, készpássz. Igen, igen, a bácsi telített, sőt tömény alkoholt vett magához, remélhetőleg etanolt. Az alkohol és a búbánat pedig kéz a kézben jár, csak azt nem tudod, melyik vezeti a másikat. Helyes, hallom, felhagytál zsaroló sírásoddal, csak tudnám, miért zendített rá a néni is, a bácsi is… Én vagyok itt egyedül normális?! Vagy mi. Gyere gyorsan, ott várnak már a kőmacik az óvoda kapujában, fenn ne maradjunk a villamoson!

Arcvonások a telepről: bevezetés és finale

Dolunay bácsit ritkán kérdezik bármiről is, és akkor sem a keresztnevéről. Vannak egynevű emberek, akiket szeretünk és tisztelünk, de minden, amit tudni akarunk róluk, belesűrűsödik a vezetéknevükbe. Az sem izgat bennünket ilyenkor, hogy amint Faráda sincs a térképen, csak az egyetem falán látjuk Faráday Mihályt, a nagy angol fizikust, és ugyanígy Gvadányt sem lelik földrajztudoraink, Doluna nevű hely sincs, soha nem is volt. Ha Dolunay bácsit nagyon megszorongatnák, azt mondaná, keresztneve Bertalan. Nem lenne ez hazugság, hiszen a keresztségben tényleg ezt nyerte, de a Dolunay mégsem vezetéknév, ha nem is keresztnév. Török lányoknak és fiúknak adják születésükkor. Az atya, Mátrallyay-Fátrallyay Gedeon nagyon régen konzul volt Ankarában, ott született Dolunay bácsi egy szép és előkelő török ifiasszonytól. Senki sem tudja a házban, mivel foglalkozik ez a törékeny, alacsony öregúr, akinek formális-professzionális mosolya olyannyira idegen ettől a romba tartó, Byron képzelt Velencéjeként morzsolódó teleptől, ahol élnek. Dolunay bácsinak nincs kecskeszakálla, a lakók fele mégis azt hiszi, hogy van neki. Egyszerűen az a típus. Időnként eltűnik néhány napra, ilyenkor egy láthatatlan kéz visszafogja a személyes tárgyai iránt érdeklődők feszítővasát. Lakása babonás és rettegett területen kívüliséget élvez. Pusmogják, egy kíváncsiskodó néhány évtizede pórul járt. Az értesülések hézagosak, és bár közelben-távolban nincs hajózható víz, a történetek tengerészmesék hangulatát idézik. Bővebben…

Széljegyzet

„Pászmába gyűrte létem porát bősz idő.” Miért iszonyú ez a képzeletbeli verssor? Kezdjük a bírálatot színtisztán értelmi alapon! A „létünk” mint olyan, tanultuk, lehet „ontologikus”, azaz együtt mozgó, a világra reflektáló, és lehet „ontikus” – itt valamiért szegény követ hozzák … Bővebben…

Két élet hasábokban

hasc3a1b

(kattintással nagyítható)

Kártyák – 6.

Giuseppe Sanarelli

Giuseppe Sanarelli

A szövegek eredetiségéhez kétség fér.

3pont2

Király a viharban

Messze északi tanulmányai közben érte Ramalhut a hír atyja váratlan haláláról. Így a tanulmányoknak gyors vége szakadt, ha, remélte az ifjú király, nem is mindörökre.  Bővebben…

A wessexi képzetes lift

A Nagy Alfréd wessexi királyról elnevezett Matematikai Kutatóintézet liftjének azok körében is becsülete volt, akik szabadságukat a K2 megmászásával, majd onnan hódeszkai alábocsátkozással töltötték, ugyanis a sercegő higanygőzlámpa, a gondolatébresztően homályosodó kis tükör az oldalán, de mindenekelőtt a csigalassúsága alkalmassá tette gyümölcsöző konzultációk lefolytatására, melyekre a mindig foglalt előadótermekben és a zajos dolgozószobákban semmiképpen sem keríthettek sort. Bár az intézeti közhangulattal nem volt baj, annak szüntelen javítására (korábban: fokozására) súlyt helyeztek, így a mindenkinek kedves kicsiny helyiség vezérlőtábláján e és π feliratú gombok is megjelentek. Kívánság szerint így a lift a második és harmadik, valamint a harmadik és negyedik emelet között is megállt. Az ajtó is kinyílt, bár a liftakna fala miatt kiszállásról szó sem lehetett. Bővebben…

Élet Purcell nélkül

Eljátszom a gondolattal. Barna, viharos napok után egyszer anélkül érek haza a hivatalból, hogy a kaput csak nagy ügyeskedések árán tudnám kinyitni, hónaljammal egy hatástalan esernyőt szorongatva, és amikor tekintetem az utcafrontra néző postaládára esik, így szólok magamhoz: miért is ne nyitnánk ki a mosolygó ég tiszteletére. Benne egy csontszáraz, de szemmel láthatólag napok óta ázott levél az Acsády-Veress – Fux Ügyvédi Irodától. Az első kötőjel rövid, a második hosszú. Találkozót szerveznek köztem és váratlanul felbukkant egypetéjű ikrem közt. Létezéséről sejtelmem sincs, és elsőre a levél sem győz meg erről. Aztán elgondolkodom. Ha testvért írnak, gyanús. De ha olyan ember vallja magát egypetéjű ikremnek, aki a hasonmásom, az legalábbis megér egy találkozást.
Ölelések után ott szorongunk egy belvárosi teázó kerek asztalkájánál. Mindketten angolul szorongunk, érthető okokból. Tamásnak hívják, éppúgy, mint engem. Eredetileg ugyan Zoltán volt, de ezzel a keresztnévvel odakint nem boldogult. Ikerkutatók örömére ő is hivatalnok, és idehaza sincs kolbászból a kerítés, akárcsak Denverben. Egyikünk sem szereti a labdajátékokat, és tizennyolc éve két nap különbséggel jártunk Ericében. Ő később, így néhányan nem is értették, mi húzott vissza olyan hirtelen. Ő is most érti meg. A furcsa az, hogy ez az első öt percben kiderül. Nekem gyerekkoromban volt beóm, neki most van. Anyagi helyzetünk hasonló, de csak eddig a pillanatig, mert a szülői örökség rá eső része kicsit az ő javára billenti a mérleget. Tiltakozik, de közlöm vele, nagyobb rész járna neki, a számkivetettnek. A háttértörténet szerint szüleink nagy szegénységben, nehéz időnkben egyikünket előbb vidékre ajánlották ki egy szoptatós dajkához, utána egy segélyszervezet gondjaira bízták. – Mi zsidók… – kezdi egy mondatát ikertestvérem, mire eltűnődöm. Sosem gondoltam, hogy zsidó lennék, és egyáltalán: milyen állítás lehet érvényes a zsidóság teljességére? Nem tudom meg. Elbambultam, ő már a következő mondatnál tart a közállapotokról, repatriáláson tűnődik. – De mondd csak – fordul hozzám egyszeriben –, figyelsz te rám egyáltalán? Mit dudorászol itt egyfolytában?
Összerezzenek. – Mit is… Vihar. Vihar. Purcell. – Purcell? Az meg kicsoda?