Eufóniák. Kántok vagy kántor?

^{Joseph Faber (1786? – 1866)}

A breisgaui Freiburgban született, a fizikáért és zenéért is rajongó matematikus, Joseph Faber súlyos lelkibetegségekkel küzdött (amint az a fennmaradt arcképéről is leolvasható). Kifejlett hipochondriájáról orvosai azzal igyekeztek leszoktatni, hogy kétkezi foglalatosság végzését javasolták neki. Fafaragásba kezdett, mígnem a kezébe került kis-magyari Kempelen Farkas (1734 – 1804) kancelláriai tanácsos[1] 1791-ben kiadott Mechanismus der menschlichen, Sprache nebst der Beschreibung seiner sprechenden Maschine, Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása című szemfényvesztése, stílszerűen szólva, villámcsapásszerű hatást nem gyakorolt rá. Úgy érezte, csendre és nyugalomra van szüksége. Hátat fordított Bécsnek, visszatért szülővárosába. Első beszélőgépét 1840-ben mutatta be Bécsben, rá egy évre Bajorországban. Az érdeklődés csekély volt, ezért Faber lerombolta a gépet és az Egyesült Államokba emigrált szerencsét próbálni – ugyanezzel az ötlettel. 1844-re érkezett el az idő, hogy New Yorkban bemutassa az újabb változatot. Sikerült meggyőznie az Amerikai Pénzverde igazgatóját, a jeles matematikus-kémikus Robert Maskell Pattersont (1787 – 1854) műve értékéről, aki nemcsak hírét terjesztette tudományos körökben, de anyagi támogatást is megpróbált találni. Mindhiába. A megint elbátortalanodott Joseph Faber a második masináját is szétszerelte. Patterson azonban nem adta fel. Barátjával, Joseph Henryvel (1797 – 1878), a relé feltalálójával a következő évben felkereste őt műhelyében, ahol éppen a harmadik gép összeszerelésével foglalatoskodott. Ezúttal női arcot is helyezett a hangkibocsátó egységre. Henry gyakran felkért szaktekintély volt annak eldöntésében, szélhámosság-e vagy sem egy-egy találmány. Ám most jött a második villámcsapás, mely ezúttal Henryt érte. (Mély meggyőződésem, hogy az elsőtől talpon maradt volna.) Bátorította Fabert, de az 1845-ös philadelphiai bemutató ismét kudarcba fulladt. Joseph Henry nem vesztette kedvét. Jó presbiteriánusként és praktikus angolszászként lehetőséget látott abban, hogy a gépet összekapcsolva a telegráffal egyszerre több templomban is elmondható legyen ugyanaz a prédikáció. 1846-ban a könnyű átejthetőségéről híres gazdag cirkuszigazgató, Phineas Taylor Barnum (1810 – 1891) ezúttal egy valódi kincsre figyelhetett fel. A londoni Egyptian Hallban („Egyiptomi Csarnok”) szervezett újabb bemutatót Fabernek és beszélőgépének. Bár ne tette volna…! Siker helyett csak ijedt döbbenetet sikerült kiváltaniuk. Pedig a „nő” még a himnuszt is elénekelte… 2021-22-ben írt, Joseph Faber and the Euphonia Talking Device (Complete History), Joseph Faber és az Euphonia beszélőgép (teljes történet) című lebilincselő összeállításában History Computer Staff nemcsak technikai részleteket ír le láttatóan. Egyebek mellett megtalálta John Hollingshead (1827 – 1904) impresszárió és újságíró beszámolóját is. Az újabb bukás után Faber csendben távozott, vidéken cirkulált a találmányával, majd gépét utoljára, magát először, de sikeresen átadta az enyészetnek. Mint Hollingshead írja, egy olyan szürke városban, amely nem ad a szellemi értékekre, és amelynek értelme nem hatol túl a cirkuszon és a paprikajancsikon. John Hollingshead diszkréten elhallgatja[2], de Andrea Harrandt nem, melyik volt ez a szellemileg olyannyira elmaradott város: Bécs.[3] (De ne tévesszük szem elől, hogy Hollingshead újságíró is volt.)
A blog esetleges ny. olvasója azonban pontosan tudja, hogy ez a poszt nem az ebben a rövid bevezetőben bemutatott Joseph Faberről és beszélőgépéről fog szólni, és talán egyes stiláris jegyekből azt is kikövetkeztette, hogy akkor miről: az Euphoniáról.

Méhkirálynő, méhkirály, rokonság

^{méhkirálynő}

Richard Dawkins 1976-ban megjelent, The Selfish Gene című alapvető munkájának Síklaki István által Az önző gén címmel készített magyar nyelvű fordítását 1986-ban vehette kézbe az olvasó. Már csak keveset kell aludnunk hozzá, hogy a könyv ötvenedik születésnapját megünnepeljük, de bátran kijelenthetjük ezúttal, hogy az eltelt tetemes idő a gondolkodás bizonyos evolúcióját is elősegítette. (Nem lenne érdektelen egyszer megvizsgálni, ebben mekkora szerepet játszanak a szellemes stílusban bemutatott, lebilincselő példákon túl a tautológiák, melyeket Dawkins „alkotó” módon örökölt meg és fejlesztett tovább a darwini alapelméletből. A példák finomodhatnak, bővülhetnek, kiegészülhetnek megmagyarázhatatlannak tűnőkkel, de a magukat magyarázó magyarázatok nyilvánvalóan örök időkig igazak maradnak.)

Paraziták egymás közt

A tudomány és ismeretterjesztés határmezsgyéjén alkotó óriásoknak, mint amilyen a nevében is nagy Olaus Magnus (1490 – 1557) vagy Athanasius Kircher (1601 – 1680) – függetlenül attól, hogy egyetértettek volna-e ezzel a besorolással – ma is élnek méltó utódaik, mint amilyen David Attenborough vagy Morten Andreas Strøksnes – függetlenül attól, hogy egyetértenek-e ezzel a besorolással. És természetesen élnek tudósok is, akik az ismeretterjesztést is hivatásuknak tekintik: Richard Dawkins, Csányi Vilmos vagy Tuomas Aivelo.
Aivelo Loputtomat loiset című, először 2018-ban napvilágot látott hatalmas és már-már totalitást célul kitűző kötete a parazitizmusról Bába Laura többnyire gördülékeny (de helyenként sajnos mégis „el-elakadó”) fordításában 2021-ben jelent meg (Végtelen paraziták – a cím tükörfordítás).

A csermelyléptű idő és a III/III

Az idő nyeritett akkor azaz papagályosan kinyitotta a
szárnyait mondom széttárt vörös kapu
…
én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

 Kassák (1887 – 1967):
A ló meghal a madarak kirepülnek (1922)[1]

Hallom, Deutsch Tamás a „csermelyléptű idő” kifejezést használta. A hír meglepett, de rövid utánajárás kimutatja, hogy amit a hír állít, igaz:

A kérdező Bayer Zsoltot is mintha kissé váratlanul érné a fordulat. Nem garantálhatom, hogy meglepetésünk „forrása” azonos, a magamét tudom: a kifejezést eddig kizárólag Para-Kovács Imrétől láttam. A Hócipőben 2009-ben ezt írja A bunkóság forradalmának három mérföldköve című elemzésében:

Hasonlítsunk 5%-ig az ürülékre, avagy festmények és lepkeszárnyak

Edmund Brisco ”Henry” Ford (1901 – 1988) genetikussal vitatkozva az ugrásszerű evolúció híve, Richard Benedict Goldschmidt (1878 – 1958) 1945-ben így[1] ír:

Ford… olyan mutációról beszél, amely véletlenül távoli hasonlóságot mutat valamely védettebb fajra, s ebből, ha csekély is, némi előny származhat. Fel kell tegyük a kérdést: milyen távoli legyen ez a hasonlóság ahhoz, hogy szelekciós értéke legyen? Feltételezhetjük-e, hogy a madarak, a majmok, sőt a sáskák is olyan nagyszerű megfigyelők (vagy legalábbis akadnak közöttük ilyenek), hogy a távoli hasonlóságot is észreveszik, és az ilyen állatot messzire elkerülik? Szerintem ez a feltételezés túlságosan messzire megy.

Stephen Jay Gould (1941 – 2002), Goldschmidt híve, még radikálisabban teszi fel kérdését:

Vajon mi előny származik abból, ha az állat öt százalékig hasonlít az ürülékre?

Gould esküdt ellenfele, Richard Dawkins több helyütt, legékesszólóbban talán az 1986-ban írt The Blind Watchmaker (A vak órásmester, 1994) című egyik alapművében világos érveket sorakoztat fel amellett, hogy egy efféle mimikri igenis kialakulhat apró lépéseken keresztül, ugyanis a táplálékszerző konfliktusok az esetek jellemző tömegében nem szemtől szemben alakulnak ki. A ragadozó madár sietősen repül (kevés madár képes lassítani röptét, tehetjük hozzá), olykor csak szeme sarkából, szürkületi homályban pillantja meg prédáját, és ilyen, azaz valóságos körülmények között már egy távoli hasonlóság is előnyt jelenthet.[2]

Japán történelem rákokkal

Kanmu (737 – 806)

A Heian-kor azzal vette kezdetét, hogy Kanmu császár 794-ben Heiankjót (a mai Kiotót) tette meg Japán fővárosának. Uralma alapvető változást hozott Japán társadalmában: lazítva, de nem megszakítva kapcsolatait a buddhizmussal a ritszurióra (ritsuryo), azaz a Kínától átvett, konfuciánus alapokon nyugvó kormányzási rendszerre[1] tért át.[2] 平安, Heian jelentése: béke. Ám a békésen indult kor a legdurvább polgárháborúba torkollt.

Félszegúszók

Duynen (1628 – 1680?): Csendélet

Darwin (1809 – 1882) A fajok eredete (1859) harmadik kötetében  beszámol a félszegúszó halak különféle fajairól („változatairól”), így a nagy rombuszhalról, melyek egyik szeme a test másik oldalára „átcsúszott”. Darwin tudomása szerint a rombuszhalak baloldala hordozza a szemeket, a többi félszegúszó a jobb oldalon lát mindkét szemével.[1] Különös módon éppen a darwinizmus ellenfelei láttak ebben kapaszkodót. Képtelenség, úgymond, túlélésre képes átmenetet találni a szemüket a két oldalukon hordó állatok és azok között a fajok között, melyek, igaz, kitűnően, elboldogulnak az egyik oldalukon összegyűlő szemeikkel. Mi előny is származhat egy félig átcsúszott szemből? (Túl a kétségtelen esztétikai nehézségeken.) Az antidarwinizmus ellenfelei azonban csattanós válasszal szolgáltak.

A rakomány-kultusz és tudománya

SECOND LORD (a magyarban: ELSŐ FŐÚR[1])
Throca movousus, cargo, cargo, cargo.

ALL (MIND)
Cargo, cargo, cargo, villiando par corbo, cargo.

Shakespeare (1564 – 1616): Minden jó, ha vége jó (1600 körül), IV/1[2]

Vanuatu, Tanna

Az angol cargo, rakomány szó eredete a spanyol cargo, teher szó közvetítésével a messzi latin carricare, „a szekér megrakása” kifejezésig vezethető vissza.[3] Shakespeare halandzsaként használja, következő példánkban azonban a legeslegkonkrétabb jelentésére fogunk hagyatkozni.