A kétféle Boszporusz – 1.: a kétféle kimmerek

Ió fellép, tehén-alakban, homlokán szarvval, riadt tekintettel

IÓ
Mily föld ez? A népe milyen? Kit kell
látnom e szirthez kötve, amint rá
szél ostora csap?
Mi a bűn, amiért szenvednie kell?
Bújdosva hová
tévedtem el én, nyomorult lány?
Jaj, jaj,
fulánkot engedett belém a bőgöly,
s Argoszt látom megint, a Föld szülöttét,
ezerszemű pásztoromat, segíts meg, ó, Zeusz!
…

PROMÉTHEUSZ
…
Amerre szűk kaput nyitott a tengerár,
a kimmer földszoroshoz érsz, bátran haladj
el ott s a Maiótiszt keresztülgázolod.
…

Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456): Leláncolt Prométheusz (Kr. 479 v. után)
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása (1965)[1]

A Fekete- és Márvány-tengert összekötő Boszporusz jelentése „tehéngázló”, melyet a Zeusz által elcsábított, majd Hera elől menekülő, tehénné változtatott Io zaklatott sorsa magyaráz. Erről a zaklatott sorsról Ál-Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?)  Mitológiájának II. könyve 1. fejezete is beszámol:

Héra bögölyt küldött a tehénre, aki először a róla elnevezett Ión-öbölhöz ért, majd Illűrián át a Haimosz-hegységet maga mögött hagyva keresztülment a thrákiai szoroson, amelyet azóta Boszporosznak hívnak. Innen Szkűthiába, majd a kimmerek földjére ért.

Horváth Judit fordítása[2]

Van azonban egy másik ilyen nevű hely a glóbuson, mi több, hosszú időn át virágzó királyság:

Thomas Hardy és a bánat édes madara

The chief members of Mellstock parish choir were standing in a group in front of Mr. Penny’s workshop in the lower village.

A mellstocki plébánia kórusának főbb tagjai Mr. Penny műhelye előtt csoportosultak az alfaluban.
…
’…We’ll have no secrets from each other, darling, will we ever? – no secret at all.’
’None from today’, said Fancy. ’Hark! what’s that?’
From a neighbouring thicket was suddenly heard to issue in a loud, musical, and liquid voice –
’Tippiwit! swe-e-et! ki-ki-ki! Come hither, come hither, come hither!’
’Oh, ’tis the nightingale,’ murmured she, and thought of a secret she would never tell.

– Nem lesznek titkaink egymás előtt, édes, igaz? Semmi titkunk.
– Mától fogva semmi – mondta Fancy. – De hallgasd csak! Mi ez?
Egy közeli bozótosból egyszer csak hangos, zenélő, áradó hang csendült fel.
– Csipcsirip! szí-í-í! ki-ki-ki! Ide jöjj, ide mind, ide hozzánk!
– Ó, az édes madár – mormogta, és egy titokra gondolt, amit soha nem fog elmondani.

Hardy (1840 – 1928)[1]: Under the Greenwood Tree, Or, the Mellstock Quire (1872)
A gyepen, avagy a mellstocki kórus

^{A stinsfordi Szent Mihály-templom}

Éji dalok Schubertről és Schoberről

Vannak műkedvelők, kiváltképp német földön, akik mások munkáiban csak azt szeretik, amit oda maguk helyeztek. Mint egyes rovarok, melyek testhőmérséklete nem elegendő kicsinyeik kikeltésére, más rovarok testébe helyezik petéiket… Ilyen emberek a kritikusok és barátok, akik önmagukban ártalmatlanok, de különösen veszedelmesek gyakorló művészekre. Közéjük tartozik Schober.

Grillparzer (1791 – 1872): levél Enkhez (1788 – 1843),
1837. október 26-án

Kecskeméti István (1920 – 1999) zenetörténész, az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárának vezetője az OSZK Híradó 1969. július-augusztusi számában a rendelkezésére álló rendkívül szűk helyen kultúrtörténeti fontosságú bejelentést tesz. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete megbízásából Turay Mihály – a színházi karmester (1884? – 1978) akkor 85. életéve körül jár[1], így valószínűbb, hogy fia jön számításba – magyar színházzenei anyagot kutat ömlesztett nyomtatványokban… 

Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi:

A francia Pimodan és A magyar Pimodán

Un soir de décembre, obéissant à une convocation mystérieuse, rédigée en termes énigmatiques compris des affiliés, inintelligibles pour d’autres, j’arrivai dans un quartier lointain, espèce d’oasis de solitude au milieu de Paris, que le fleuve, en l’entourant de ses deux bras, semble défendre contre les empiétements de la civilisation, car c’était dans une vieille maison de L’île Sait-Louis, l’hôtel Pimodan, bâti par Lauzun, que le club bizarre dont je faisais partie depuis peu tenait ses séances mensuelles, où j’allais assister pour la première fois.

Gautier (1811 – 1872): Le club des Hachichins[1] (1846)

Egy decemberi estén, egy beavatottaknak szánt, rejtélyes, mások számára érthetetlen kifejezésekkel fogalmazott összehívásnak eleget téve egy távoli negyedbe érkeztem, a magány egyfajta oázisába a párizsi miliőben, melyet a folyó, két karjával átölelve oltalmazott a civilizáció zajgásától, aminthogy ez nem volt más, mint egy régi épület Szent Lajos szigetén, a Pimodan-palota, melyet Lauzun emelt, mivel a különös társaság ekkor tartotta havi gyűlését, melyre első alkalommal voltam hivatalos.

Hasis-evők klubja 

Ezekkel a regébe illő szavakkal indul Gautier beszámolója, melyekhez Baudelaire-ről (1821 – 1867) szóló művében (1868) hozzáfűzi:

Vagy tíz próbálkozás után örökre lemondtam erről a kábító élvezetről, nem mintha fizikai rosszullétet okozott volna, hanem azért, mert az igazi írónak csak a maga természetes álmaira van szüksége, s nem szereti, ha képzeletét bármely mesterséges pótszer csiklandozza fel.

Tóth Árpád (1886 – 1928) fordítása[2]

Nem vitás, az, hogy Gautier kétszeresen is, alkotóként és kábítószer-élvezőként is érintett, kétszeres nyomatékot ad szavainak. Ám ha megállapítása nyomán el is fogadjuk, hogy az ún. igazi író számára a kábítószer nem lehet ihletforrás, nem tudhatjuk, és ezt nem tudhatják szervezetünk működésének értői sem, lehet-e a kábítószer az ihletforrás forrása, azaz ha pusztító és esetleg korlátozhatatlan módon is, kalandra és alkotásra serkentő közeg, és mi lett volna nélküle nagy alkotókból. (Hogy vele mi lett, jobban tudjuk.)

Röviden áttekintjük a Pimodan-palota történetét a XIX. századig.

Nepenthe

ἔνθ᾽ αὖτ᾽ ἄλλ᾽ ἐνόησ᾽ Ἑλένη Διὸς ἐκγεγαυῖα:
αὐτίκ᾽ ἄρ᾽ εἰς οἶνον βάλε φάρμακον, ἔνθεν ἔπινον,
νηπενθές τ᾽ ἄχολόν τε, κακῶν ἐπίληθον ἁπάντων.

Ὅμηρος (αι VIII. π.Χ.): Ὀδύσσεια, Δ[1]

henth’ aut’ hall’ enoes’ Helene Dios enkegania:
autik’ har’ eis oinon bale farmakon, henthen hepinon,
nepenthes t’ hakholon te, kakon epilethon hapanton.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Odysseia, IV.

Mást gondolt ekkor Helené, Zeusz isteni lánya.
Lopva varázsos szert hintett, amit ittak, a borba,
fájdalom- és haragűzőt, mely feledést hoz a bajra,
mindre.

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

Az indoeurópai kwent(h)-, „szenvedni” gyök a forrása nemcsak az ógörög πάθος, pathos, „szenvedés”, de a szintén ógörög πένθος, penthos, „fájdalom”, „bánat”[3] szónak is. A νη-, ne– tagadószóval együtt a νηπενθές, nepenthes „fájdaloműző”, „fájdalomcsillapító”. Abban a hiszemben, hogy a –ς, –s végződés a többes szám jele, a nyelvfejlődés az angolban (nepenthe) lesarabolta.[4] Hozzánk is ilyen alakban jutott el, „nepentének”, „nepenthének” is írjuk. Utóbbira példa A holló egyik híres magyar fordítása:

A felemelkedés lehetősége

Händel (1685 – 1759): L’Allegro, il Penseroso ed il Moderato – penultima (1740)

Händel 1740. január 19-én látott hozzá nagyszabású, L’Allegro, il Penseroso ed il Moderato (HWV55) című ódájához, és február negyedikén tette rajta az utolsó vonást. A művet február 27-én mutatták be a Lincoln’s Inn Fields Theatre-ben, ott, ahol nem egészen egy évre rá utolsó operáját is, a Deidamiát (HWV42), amint arról már írtunk. Még az évben ki is nyomtatták. A darabnak nincsenek néven nevezett szereplői, a három karaktert több különféle hangmagasságú énekes jeleníti meg.[1] Händel ekkor hírneve s megbecsültsége (egyik) csúcsán állt, ami egyetlen perc pihenőt sem engedett neki.

Van-e szirup Gileádban?

”… Is there—is there balm in Gilead?—tell me—tell me, I implore!”
Quoth the Raven “Nevermore.”

Poe (1809 – 1849): The Raven (1845)[1]

„… Van…van balzsam Gileádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár!”
S szólt a Holló: „Soha már!”

Poe: A Holló. Tóth Árpád (1886 – 1928) fordítása (1923)[2]

Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 5. szám

Commiphora gileadensis

A héber בָּשָׂם, basam, azaz „fűszer”, arámi משב, busma, arab البلسم, albilsum, azaz „fűszer”, „balzsam” szavak közös területen egymást alakították. Belőlük származik a görög βάλσαμον, balsamon, abból a latin balsamum, azaz „balzsam”.[3]