Livius címkéhez tartozó bejegyzések

Heverők borításai (oktalan nyomozás)

Couture (1815 – 1879): A rómaiak hanyatlása (1847)
Couture (1815 – 1879): A rómaiak hanyatlása (1847)

Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) monumentális vében (A római nép története a város alapításától) a XXXIX. könyv 6. fejezetében ilyenképpen jelöli meg az általa már az előszóban is felpanaszolt elpuhulás[1] mélyen a köztársaság-korba, a Kr.e. második századig nyúló kezdeteit:

a Városban az idegen fényűzés hódítása az asiai hadsereg megérkezésével kezdődött. Ők hoztak először érclábú heverőket, drága takarókat, függönyöket, szöveteket s akkor a legdrágább berendezési tárgynak számító egylábú asztalokat és díszasztalkákat. Ekkor jelentek meg a lakomákon az énekesek, citerások, és az asztal melletti szórakozás egyéb fajtái. Magát a lakomát is egyre nagyobb gonddal és fényűzéssel rendezték meg. S a szakács, akit régebben értéke és szolgálata alapján a rabszolgák leghitványabbjának tartottak, egyre értékesebb lett, szolgálatát már-már művészet számba vették. S mégis mindez, ami akkor feltűnést keltett, csak csírája volt a későbbi pazarlásnak.

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[2]

Jól felismerhető, hogy a fényűzés kialakulását nem a „semmiből” felbukkanó újdonságokban, hanem annak folyamatában láttatja (erre jó szó tehát az „elpuhulás”): a funkcionalitás átfordulásában léha cifraságokba. Itt van rögtön az érclábú heverő. Erre az aeratus lectus kifejezést használja[3], mely rézzel vagy bronzzal borított heverőt jelent. (Az aeratus mint „rézzel vagy bronzzal borított” a gazdag emberre alkalmazott gúnyszó is.[4]) A lectus „ágy”, „heverő” jelentésű, amely éppúgy az indoeurópai legh-, „feküdni” gyökből származik[5], mint az ógörög λέχος, lekhos, aminek jelentése szintén „ágy”, „heverő”[6]. A részben „túltömörített”, részben „túláltalánosított” magyar fordítás így kissé megtévesztő.
A mértéktartó „jók” természetesen nem cifrálkodtak heverőik ércborításával, amint az látható Cicero (Kr.e. 106 – 43) Védőbeszédében a választási megvesztegetésért perbe fogott Lucius Licinius Murena konzul védelmében, annak 36. fejezetében:

Bővebben…

Jóslatok. Méhek: nagy lélek lakozik kicsi keblükben

Az esetleges ny. olvasónak bele kell törődnie, hogy ez alkalommal több ponton is jóslatokra alapul az elbeszélés. Kezdve a delfi jósda jövendölésével, amely szerint az Athént fenyegető dór invázió mindaddig sikerrel hatol előre, amíg az athéni király, történetesen a sorban utolsó Kodros (Kr.e. 1090? – 1069?) sértetlen a harcban. Bár a régmúlt búvárai előtt nem titok, hogy Kodros apja Melanthos, ő maga azzal büszkélkedett, hogy Poseidon leszármazottja. (A következetes krónikás, ha már magát Kodrost nem zárta ki, úgy ezt a genealógiát sem zárhatja ki. Poseidon akkoriban úgyszólván még élt és virult.) Bár a jóslatot nem Kodros rendelte, hamar a fülébe jutott, ezért magát parasztnak álcázva a folyón át átosont a dór seregbe, és katonák egy csoportját durván provokálta. (A történetnek ez a legrealisztikusabb pillanata.) A viszályban életét vesztette, és amikor a dórok észrevették, kit öltek meg, szedték sátorfájukat és visszavonultak.[1]
Sikyonról, korábbi nevén Asopiáról többször is írt már ez a mesefolyam. Újabb fontos szerephez jut Kr.e. 594-ben, amikor Solon (Kr.e. 638? – 558?) Salamis megtámadása előtt fordult a Pythiához. Azt a választ kapta, előbb mutasson be áldozatot a sziget egykori harcosainak, akiket most Asopia földje fed, akik hősi sírokban nyugszanak, arccal a Nap felé. Több ez egyszerű előírásnál vagy receptnél. Nemes hangján bő két és fél évezred óta az ellenfél tiszteletére nevel. (Azzal sem veszített erejéből, hogy a XX. század retteneteinek sorában a lefordított arccal elföldelés is – középkori minták[2] alapján –  helyet kap[3].) Solon követi az előírást, ügyét diadalra viszi, és megtanulja a jósda tiszteletét.[4]

Bővebben…

Ökörszív, ilama, csirimojó és egyéb annónák

Urbi cum pace laxior etiam annona rediit, et advecto ex Campania frumento, et postquam timor sibi cuique futurae inopiae abiit, eo quod abditum fuerat prolato.

Livius (A.Ch. 59 – A.D. 17): Ab Urbe condita 1:2, 52[1]

A békével együtt az élelmiszerellátás is bőségesebbé vált a városban, mivel Campaniából is hoztak be gabonát, és miután a szűkös jövendőtől senki sem félt többé, előkerült az is, amit addig elrejtettek.

A római nép története a város alapításától. I. könyv, II. fejezet, 52. szakasz[2]

Az „élelmiszerellátás”, „élelmiszeradag”, „éves termés” jelentésű latin annona az annus, „év” szóból ered.[3] Van egy érdekesebb jelentése is, amelyről Titus Livius még nem hallhatott: az „annóna”. Lássuk ennek sorát.

Bővebben…

A mák békésebb tegnapjai

Семь лет мак не родил – и голода не было.[1]
Hét évig nem termett a mák, éhség mégsem volt.
orosz közmondás

Tegnapi rövid észrevételemben a mák szelíd felhasználásáról jelentettem be a kétrészes sorozat mai záró darabját. Mint ott olvasható, a mákot Nyugat-Európában elsősorban szemeinek olajáért termesztették. Nem valószínű, hogy a korai felhasználók tisztában voltak a mákolaj egészségjavító hasznával, de érdemes ezt egy kicsit közelebbről is megvizsgálni, hiszen a hidegen sajtolt mákolaj diadalútja a mai napig töretlen. Ez az olaj ásványi anyagokban. például vasban is gazdag, utóbbi révén kitűnő vérképző, továbbá vitaminokban, ilyenképpen akik nem vigyáznak alakjukra, haszonnal fogyaszthatják. Ugyanakkor olykor allergiás, sőt anafilaktikus tünetekhez vezet: csalánkiütésekhez, torokduzzadáshoz, nehézlégzéshez, hasmenéshez.[2] Hétköznapi körülmények között a bódító anyagoktól teljesen mentes mákszemek[3] legfontosabb felhasználásakor ettől nem kell tartanunk. Bővebben…

Nyugtával

Az 1789-ben elkezdett, 1790. január 26-án bemutatott Così fan tutte (ossia La scuola degli amanti), Mind így csinálják (avagy A szerelmesek iskolája, K588) a „mozarti ötök” oszlopaként ma már halhatatlan. Mint Mozart (1756 – 1791) mondja nyájas ellenlábasáról, Salieri (1750 – 1825) lekicsinyelte a témát, de ette a méreg, hogy Mozart a komponálására adta a fejét.[1] A politikailag inkorrekt darab akár prózaként is élvezhető szövegét Lorenzo Da Ponte (1749 – 1838) írta. Példánk az I. felvonás 4. képe kvintettjének egy pillanatát mutatja. A cinikus rezonőr, aki a „női hűség” fogalmának értelmetlenségét akarja bebizonyítani, megrendezi az ehhez szükséges háttérjeleneteket, és a látszólag a harctérre induló ifjú, a maguk igazában bízó házas férfiakhoz így szól:

DON ALFONSO
sottovoce ai due amanti
Saldo, amico:
Finem lauda.[2]

DON ALFONSO
(fojtott hangon a két szerelmeshez
Kitartás, barátom:)
Kár örülni, majd a végén!

A zárójeles részen kívül: Lányi Viktor Géza (1889 – 1962) fordítása alapján[3]

A zene szerkezetében is fontos szerepet játszó finem lauda, másképpen lauda finem, „a véget dicsérd”, magyarán „nyugtával dicsérd a napot” eredetét vizsgáljuk, ahogyan legutóbb a respice finemét („lásd a véget”). Alapvető különbségekkel, nehezebb terepen.
Bővebben…

Szent fűcsomók és botok a görög-római világban

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) legrégibb ismert nemzetek közti szerződésnek mondja azt, amelyet Tullus Hostilius (Kr.e. 710? – 642) római király kötött Mettius Fufetius (†Kr.e. 673) Alba Longa-i diktátorral egy figyelemre méltó ügyben. Döntő háború előtt álltak, és előre tisztázták a békefeltételeket, vagyis hogy a harcban győztes fél lesz az uralkodó a teljes régióban. Titus Livius a szerződés előkészületeinek kezdetét így írja le:

Valamennyi szerződés más-más feltételekkel, egyébként mindegyik egyformán jön létre. Akkor, amint halljuk, így történt, és ennél régebbi szerződést nem ismer senki. A fetialis kérdést intéz Tullus királyhoz: „Megparancsolod-e nekem, király, hogy az albai nép pater patratusával szerződést kössek?” És mikor a király parancsot ad: „Szent füveket kérek tőled, király”, mondja a fetialis. Mire a király: „Vedd a tiszta füvet.” A fetialis a fellegvárból tiszta gyepfüvet hoz.

A római nép története a város alapításától, I. könyv, XXIV. fejezet. Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1] Bővebben…

Aventinus

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) az Aeneis VII. énekében megénekli, hogy a latinok királyát – neve szinte ajkainkra tolul: Latinus – apja, Faunus távoli susogása arra inti,

Ó, gyerekem, ne kivánd lányod láncolni latinhoz.

Így jut lánya, Lavinia, az atyja birodalmában, Latiumban alapított Laurentium városának úrnője a számukra idegen Aeneas kezére. Az emiatt kirobbant háborúskodást Vergilius részletesen ismerteti. Boccaccio (1313 – 1375) 1361-es De mulieribus clarisa (Dicső asszonyokról) XLI. fejezete Laviniáról szól. Lavinia elővigyázatosan egy erdő rejtekébe húzódik vissza megszülni házasságuk posztumusz gyümölcsét, tartva Aeneas Creusától származó fia, Ascanius bosszújától. Emiatt a gyermeket Julius Silviusnak (†Kr.e. 1110?) nevezték.[1] Julius családi alapú név, magát Ascaniust Julusnak is hívták. Ennek döntő szerepe van az eposz létrejöttében. Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44), következésképpen vérrokona és fogadott fia[2], a mű megrendelője, Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) magát Aeneas leszármazottjának tekintette[3]. Julius Silviusnak, akinek alakja már-már kezd kibontakozni a mondavilágból, a mellékneve utalás születési helyére: a silva latinul „erdő”. Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) a Róma története I. könyve 3. fejezetében mintha nem akarná feszegetni a kényelmetlen részleteket. Azt mondja, a szerinte Ascaniustól származó Silvius a véletlen folytán az erdőben jött a világra. Utódai Alba Longa trónján mind viselték ezt a melléknevet. Egy kései leszármazottját, Romulus Silviust (†Kr.e. 854?) – 101 évvel a „nagy” Romulus híres városalapítása előtt –, Kis Ferencné (1916 – 1962) fordításában, villámcsapás érte, és így közvetlenül Aventinusra szállt a királyság. Emezt egy dombon temették el, mely ma része Róma városának, s az ő nevét viseli.[4]

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

A városalapító testvére, Remus az Aventinust választotta székhelyéül, és vannak magyarázatok, melyek szerint az akkori madárjóslatokról (aves: „madár”) kapta nevét a domb.[5] Bővebben…

Boa: kisebb meglepetések

Legutóbbi, Ghánával foglalkozó rövid összefoglalónkban érintettük, hogy a független köztársaság atyái, a nyelvtudós Nana Joseph Kwame Kyeretwie Boakye Danquah (1895 – 1965) és az első elnök, Kwame Nkrumah (1909? – 1972) az egyes becslések szerint a 830 és 1235 között virágzó egykori Ghánai Birodalomról[1] nevezték el a korábbi Aranypartot (melynek nincs közvetlen területi és kulturális kapcsolódása a mai Ghánához). Danquah megállapítja, hogy a birodalom neve az őslakos szoninke nép nyelvéből ered, a gajanŋa szóból[2] (melynek jelentése szövegösszehasonlító megfejtéssel talán „terület”[3]). Mai nyelvészek egyetértenek abban, hogy az ország nevében a -na végződés jelentése „király”, de a gha- előtag jelentését egyesek a föld, város, mások a harcos fogalmaival hozzák kapcsolatba.[4] A ma mintegy kétmillió-nyolszázezer lelket számláló szoninke nép nyolc országban szóródik szét Afrika Szahara alatti övezetében.[5]
A birodalom alapítási legendája annak megemlítésével indul, hogy az ősatya atyja, Dinga valahonnan a Közép-Keletről érkezett. Talán ezzel magyarázhatjuk a családban történteket azok után, hogy megöregedett és megvakult. Ahogy egy másik „keleti” történetből tudjuk,

Oda méne tehát Jákób Izsákhoz az ő atyjához, aki megtapogatván őt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.
1Móz27:22[6]

Ugyanis Dingának is volt két szép szál fia, Khiné, és ennek öccse, Diabe Cissé, és Diabe Cissé is csellel nyerte el az elsőszülötti jogokat. Atyjuk halála után azonban haragos bátyja erőre kapva elűzte otthonukból. Új hazát keresve Diabe Cissé egy kúthoz, más változatokban barlanghoz érkezett, melyben egy óriáskígyó, Bida tanyázott, nyilvánvalóan egy ott élő pitonféle.

királypiton

Ebből Diabe Cissé víz jelenlétére következtetett, de itt véget is ér a józan ész fennhatósága alá rendelhető szövegrész. A „kisebb fiú” alkut kötött Bidával: az óriáskígyó megengedi, hogy letelepedjen, mi több, bő esővel fogja öntözni a földet, arannyal is ellátja, sőt továbbra is meg fogja védeni, feltéve, hogy minden évben megkapja a vidék leggyönyörűbb szűzét. Itt alapította Diabe Cissé a leendő Ghánai Birodalom majdani fővárosát, Kumbi Saleh-t. A birodalmat Wagadunak is nevezték. Az arisztokráciát ugyanis wagónak mondták, az ő országuk a wagadugu, és a Wagadu név ebből a köznévből rövidült.[7] Bida a szoninke nép tiszteletében kígyószellemként él tovább, neve Uagadu-Bida[8], a „birodalmi piton” (a betűzési apróbb eltérésnek nincs jelentősége). Az ugyanúgy ejtendő Ouagadougou nevet ma a Vörös- és Fekete-Volta, azaz a Volta felső folyása körül kialakult, országgá szerveződött kiterjedt kultúra, Burkina Faso[9] fővárosa viseli. Az írásmód a francia gyarmati kort idézi. Ez a hely legfeljebb az egykori birodalom keleti csücskében terülhetett el, de nem közvetlenül erről kapta nevét. A Volta aló folyásánál, azaz a Fehér-Volta körül Burkina Faso mai déli szomszédja, Ghána területén kialakuló moszi kultúra észak felé terjeszkedve, betörve Felső-Voltába, királyságokat alakított ki (sokkal a Ghánai Birodalom felbomlása után, kb. 1500-tól kezdődően), melyek egyike szintén a Wagadugu névre hallgatott.[10]
Ha esetleges tapasztaltabb nyájas olvasóim arra a következtetésre jutnak, hogy mindebből a továbbiakban Uagadu-Bida kígyószellem foglalkoztat bennünket, neki is elsősorban az utóneve, megéreztek valamit egy másik szellem, a blog szelleme működéséből. Bővebben…

Illír földön

Ez idő tájban érkeztek meg a carnusok, histriaiak és az iapides nép követei, s bejelentették, hogy Cassius consul tőlük először kalauzokat követelt, akik megmutatják az utat, amelyen seregét elvezetheti Macedoniába, majd békésen elvonult tőlük, mint aki máshol óhajt háborút folytatni. De útközben visszafordult, ellenség módjára járta be földjeiket, mindenütt gyilkosság, rablás és gyújtogatás jelezte útját, s ők a mai napig sem értik, miért tekintette őket a consul ellenségnek.
azt válaszolták, hogy a senatus egyrészt nem tudott előre a felpanaszolt eseményekről, másrészt nem helyesli, ami történt. Viszont jogtalan eljárás lenne távollétében tárgyalás nélkül elítélni egy volt consult, mikor az az állam szolgálatában van távol. Ha majd C. Cassius visszatér Macedoniából, s ők jelenlétében óhajtanak vádat emelni ellene, a senatus megvizsgálja az ügyet, s azon lesz, hogy elégtételt kapjanak
Azt is elhatározták, hogy a követeknek fejenként kétezer ast küldenek ajándékba, a két királyi fivér pedig a következő különleges adományokat kapta: egy-egy öt font aranyból készült nyakláncot, öt, huszonöt font súlyú ezüstedényt, két felszerszámozott lovat lovászokkal együtt, továbbá lovassági fegyvereket és hadiköpenyeket, s ruhákat a kíséretükben levő szabadoknak és rabszolgáknak.

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17): A római nép története a város alapításától. XLIII. könyv, V. fejezet, 2-3. szakasz

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[1]

Titus Liviust idézni könnyű, de röviden idézni képtelenség. A (még így is tömörített) szemelvényből azt látjuk, a késő köztársasági szenátus rendkívül nemesen bánik a kissé „megszaladt” hatalmú tisztviselőivel, és a béke kedvéért ha nem is a kárvallottakat, de azok korrupt vezetőit és követeit a maga szempontjából olcsón lekenyerezi. Nem is ragaszkodtak tovább az utólagos kivizsgáláshoz, és Caius Cassius Longinust valóban nem is vonták kérdőre csalárd tettéért. Legalábbis ez nem fért rá Titus Livius végtelen lapmezejére.


Caius Cassius Longinus (Kr.e. 87? – 42)

Itt álljunk meg egy pillanatra. Igen, ez az a Cassius, akit a Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) elleni merényletben játszott szerepéért Dante (1265? – 1321) azért vet a pokol legmélyére, egyenesen Lucifer szájába Iskarióti Júdással († 33?) és Brutusszal (Kr.e. 85 – Kr.e. 42) együtt, mert szent felfogása szerint a legsúlyosabb bűn annak elárulása, aki szeret bennünket, megbízik bennünk:

„   …Júdás az Iskarióti.
Feje benn van, lába kilóg a száján.
A másik kettő, kiknek feje lóg ki:
az Brutus – a fekete szájból ez csügg,
ládd, hogy nyújtózik, nem tud szót se szólni.
Meg Cassius – nézd azt a vastag testüt.
De már az éj közelget; már mi mostan
mindent láttunk, utunkat újra kezdjük.

Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

Cassius vérében volt az árulás, az a fajta is, amellyel egy felsőbb bugyorban eléldegélhetett volna az idők végezetéig, és a legrosszabb fajta is.


De fordítsuk figyelmünket az egyik panaszos nép, az iapides felé, tegnapi ígéretünk szerint.  Bővebben…

Pan meghalt, de a mese él

De ím, a titkos hang az éjhomályba’
Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.
»A földi hang embertől jő; ez égi.
Ki vagy? Mi kell?« – Thamus szepegve kérdi.
Harsány szózat zúg erre át a légen;
Meghallják lent is, a hajófenéken.
S ez íge hallik: Thamus, vén hajós,
Légy tudtodon kivűl ma jós.
Elérve Palodesz magaslatot,
Add hírűl: »A nagy Pán halott!«

És ím kelet felől, a hol pirosra
Leget, párát a hajnal fénye fest:
Az ég alján, a földdel összefolyva
Feltűnik a kereszt.

Reviczky Gyula: Változatok. Pán halála (1889)[1]

Pán halála című költeményében (1889), mely sokáig a magyar költészet egyik legnépszerűbb alkotása volt, azt a Plutarchostól eredő mondát dolgozza fel, hogy egy görög hajóst éjjel a tengeren egy láthatatlan lény felszólított, adja hírül a világnak: „A nagy Pán halott!”

Komlós Aladár (1892 – 1980): A magyar irodalom története. 57. REVICZKY GYULA (1855 – 1889). A lírikus[2]

Plutarkhos (46? – 127?) Περὶ τῶν Ἐκλελοιπότων Χρηστηρίων, Peri ton hekleloipoton Xrestetion című értekezésében, melynek címét Rakonczai János Az isteni bosszú késlekedése-ként fordítja[3], elsőként írja le Pan halálának történetét Filippos történész ismertetése alapján.  Bővebben…

Articsóka és bimbózó szerelmek

DELIA
I prithee, Artichoke, go not so fast:
The weather is hot, and I am something weary.

ARTICHOKE
Nay, I warrant you, mistress Delia, I’ll not tire you with leading; we’ll go a’ extreme moderate pace.

The London Prodigall (1605), IV / 2[1]

DELIA
Esdeklek, Articsóka, ne siess annyira:
Hőség van, valamelyest eltikkadtam.

ARTICSÓKA
Sőt, biztosíthatom, Delia kisasszony, nem fárasztom a kíséretemmel; szélsőségesen közepes sebességgel fogunk haladni.

A londoni tékozló, IV / 2.
Az eredeti címlap alapján egy időben Shakespeare-nek (1564 – 1616) tulajdonították

A London Prodigall címlapja

Kinaros

Zeus bátyját, Poseidont volt meglátogatandó (a pontos időpont nem ismert), amikor – feltehetőleg visszaútján – a hűs habokból kiemelkedve megpillantott egy csodaszép halandó leányt Kinaros szigetén. A megpillantott ifjú hölgy nem riadt meg az isten közelségétől, és így, felbátorodva, Zeus is arra a lépésre szánta magát, ami a mai kor szigorúbb megítélésében megvetendő. Jutalmul a leány, Kynara az istennővé válás lehetőségét kapta, amennyiben hajlandó csábítóját követni az Olympos csúcsa közelébe. Nemcsak halandó, hajlandó is volt (már elnézést). Hera akadályoztatásai idején rövid, de meggyőző erejű légyottokra került sor, ám mindhiába: a leány haza-hazavágyott édesanyjához. Egyszer oda is surrant, de mi maradhat rejtve Zeus szemei elől? Haragjában, sit venia verbo, formálisan hazavágta a leányt, és mellékbüntetésül articsókává változtatta.
Alappal kételkedünk a történet hitelességében.  Bővebben…

Források forrásai és Mátyás király tárcsapajzsa

Az úr 889. évében a magyaroknak vad és minden baromnál kegyetlenebb népe, melyről századokon át nem hallottak, és melyet nem is említettek, kitört Scythiából és a mocsarakból, melyeket a Thanais kiöntései a végtelenig terjesztenek… Nem emberek, hanem vad állatok módjára élnek. Az a hir felőlük, hogy nyers hussal élnek, vért isznak, a foglyok szivét feldarabolva gyógyszer gyanánt falják, nem ismernek könyörületet, nem indítja meg őket az irgalom. Hajukat bőrig leborotválják. Ennek a gonosz nemzetnek kegyetlensége pusztította el nemcsak a mondott tartományokat, hanem legnagyobb részében az itáliai királyságot is.

Prümi Regino (842? – 915): Chronica (Krónika, 907-908)
Szilágyi Sándor (1827 – 1899) közlése (1894-1898)[1]

Az I. századi mester, Pompeius Trogus Világkrónikája, teljes címén Historiae Philippicae et Totius Mundi Origines et Terrae Situs, azaz A filipposi történelem és az egész világ története, valamint a Föld tájai negyvennégy könyve ugyan mindenestül elveszett, de fennmaradt a II., III. vagy IV. században élt történetíró, Marcus Iunianus Iustinus ebből készült kivonata, a Historiae Philippicae, A filipposi történelem. Budai Ézsaiás (1766 – 1841) fanyalgását már olvastuk erről. Iustinus munkáját veszi alapul időben közel, de tőlünk földrajzilag távol Prümi Regino apát mottónkban idézett Krónikájában akkor, amikor a magyarok származási területének népeiről ír. A feltehetőleg Kálti Márk (XIV. sz.) által 1360 körül írt Chronicon pictum, azaz a Képes Krónika a rovásunkra elfogult műből mégis sokat átvesz.[2] Thuróczi János (1435? – 1489?) nemcsak az általunk többször is idézett Cremonai Liudprandra (920? – 972?), hanem, sőt elsősorban, a Képes Krónikára támaszkodik az 1488-ra befejezett Chronica Hungarorumban (A magyarok krónikája), és szinte a kezéből veszi át a stafétabotot még ebben az évben a javarészt Thuróczi ismereteit felhasználó Bonfini Antal[3] a csak 1497-re befejezett Rerum Hungaricarum decadesben (A magyar történelem tizedei).[4]

Bonfini Antal (1427? – 1505?)

Nagyon hosszú sora van tehát a magyarországi reneszánsz krónika hagyományainak és forrásainak. Bonfini világosan felismerhető módon Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) módszerével él: a tények (vagy ténynek képzelt történetek) után sorol fel okulásul csodás jelenségeket, melyek a nép ajkán születtek a történtek magyarázatául vagy kiegészítéseképpen. Így jár el Mátyás király (1443 – 1490) bécsi végnapjainak és halálának ismertetésekor is a Negyedik tized VIII. könyvének 38. fejezetében. Alaposságában még „Mátyás madarának”, a hollónak megváltozott viselkedéséről is beszámol (eltűnt Budáról, de feltűnt Fehérváron), a temetés részleteiről azonban szemmel láthatóan nem rendelkezik közvetlen ismeretekkel.[5]  Bővebben…

A paka, a pakarána, a kapibara és az üregi nyúl

inseritur huic loco fabula: immolante rege Ueientium uocem haruspicis, dicentis qui eius hostiae exta prosecuisset, ei uictoriam dari, exauditam in cuniculo mouisse Romanos milites ut adaperto cuniculo exta raperent et ad dictatorem ferrent. sed in rebus tam antiquis si quae similia ueri sint pro ueris accipiantur, satis habeam: haec ad ostentationem scenae gaudentis miraculis aptiora quam ad fidem neque adfirmare neque refellere est operae pretium.

Livius (A.Ch. 59 – A.D. 17): Ab Urbe condita 5:21, 8-9[1]

Helyénvaló, hogy itt elmondjunk egy történetet. Mikor Veii királya áldozatot mutatott be, a jós kijelentette: azé lesz a győzelem, aki kivágja az áldozati állat belső részeit. Ennek a hallatára az alagútban várakozó római katonák kitörtek a folyosóból, elragadták és a dictatorhoz vitték a belső részeket. Persze, ilyen régi történetnél megelégszem azzal, ha azt elfogadják belőle igaznak, ami valószínű. Olyan események ezek, amelyek inkább illenek a csodadolgoknak örülő színházi közönséghez, mint a valóságos történelembe, s nem éri meg a fáradságot, hogy megerősítsük vagy megcáfoljuk őket.

A római nép története a város alapításától. V. könyv, XXI. fejezet, 8-9. szakasz
Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[2]

A cuniculus szót Livius „vájat”, „alagút” értelemben használja, de korában „csatorna” jelentésben is felmerült. Ibér-keltibér eredetet gyanítanak a hasonló értelmű közvetlen előd, az ógörög κύνικλος, kyniklos[3] mögött. Minekutána ebbe a nyelvi családba tartozik a baszk untxi, „nyúl” is (sőt a mozarab conchair, „agár”, talán átemelt értelemben a nyúlról, melyet hasonló sebességgel üldöz), nem világos, legalábbis nyelvi értelemben, mi volt előbb: az „üreg” vagy a „nyúl”, tehát hogy melyik kapta a nevét a másikról.[4] Bővebben…

Maximilián történetei

ifj. Marcus Gheeraerts (1561 – 1636): William Camden (1551 – 1623) 1609-ben

Cambden, the nourice of antiquitie,
And lanterne unto late succeeding age

Spenser (1552 – 1599): THE RUINES OF TIME (1591), 170.[1]

Camden, régi kor ápoló dajkája,
messzi jövő megvilágító lámpája…

CAMDEN!  most reverend head, to whom I owe
All that I am in arts, all that I know

Ben Jonson (1572 – 1637): E  P  I  G  R  A  M  S . (1616) XIV. — TO WILLIAM CAMDEN.[2]

Camden! Legméltóbb kútfő, akinek én tartozok
Mindenért, mi művészetben, tudásban vagyok…

A katolikus egyház három Maximiliánt tisztel szentként. Bővebben…

Rovartudósok fullánkjai

1-bayonne

Bayonne

Bayonne francia város nevének -onne végződése általános felfogás szerint a baszk on, „jó” szóból származik. Az első tagról van, aki azt mondja, a latin baia, „öböl” szóból ered (amiből az angol bay is)[1], van, aki szerint ez is baszk, az ibai, „folyó” szó származéka.[2] Ha nem is esik egybe a két magyarázat, nincsenek nagyon messze egymástól.

2-bayonne_s

bayonne-i sonka és nemes küzdőfele, a bajonett

Bayonne-nak köszönhetjük a bayonne-i sonkát és így az ahhoz szükséges vágó-szerszámot, a bajonettet is, sőt, a majonéz számtalan etimológiájának egyike is arra alapoz, hogy hangtévesztéssel alakult ki a szó, melynek valójában „bajonéznek” kellene lennie.[3]

3-majonez

majonéz – bajonéz?

Spanyol földön több Bayona is van vagy volt, így a Madridtól délre eső, ahhoz közeli Bayona de Tajuña, azaz a Tajuña folyó menti Bayona is, melyet hosszú, de keserves története alatt számtalanszor leromboltak, összefüggésben azzal is, hogy fontos római hadi út mentén emelkedik.[4] Sok neve volt, minden bizonnyal az ott élő népek neveinek megfelelően: Tarbelli, Oeaso, Aguae Augustae, Tituacia és Titulcia.[5]

4-titulcia

5-goya_ferdinand_vii-1815

Goya (1746 – 1828): VII. (Óhajtott) Ferdinánd (1784 – 1833) királyi palástban (1815)

Itt kisebb visszaélést követek el, ugyanis a felsorolt nevek egyike éppen a mai név is, amely a Bayona de Tajuñát 1814 óta váltja fel, a francia kivonulást követően. Akkor ugyanis, talán a „franciás” hangzásra tekintettel is, a sokáig francia rabságban sínylődő VII. (Óhajtott) Ferdinándot meggyőzték, hogy a hiteles név Titulcia, méghozzá Titus Liviusról (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) elnevezve tiszteletből. Ez ugyan nem valószínű, a király mégis „visszaadta” a nevet, sőt, a környező tartományt is Titulciának nevezte el.


Ezek után joggal vethető fel a kérdés, hogy Francis Walker 1864-ben miért adta a pamacsosszövők családja egy nemének a Titulcia nevet.[6] Félő azonban, hogy egy sajátos okból ezt sosem fogjuk megtudni. (Ignoramus et ignorabimus.) Bővebben…