A jó királyság: központi problémája Shakespeare-nek (1564 – 1616), és láthatóan nemcsak aktuálpolitikai, hanem esztétikai szempontból is. Teljes általánosságban meghatározhatatlan, mit ért rajta, részint mert (értelemszerűen) sehol sem definiálja teljes körűen, részint mert alapvetően más esetben tekint jónak egy valóságos, mint egy mesebeli királyt. A valóságos jó király legyen legitim, erős és bölcs, ebben a sorrendben, a mesebeli jó király legyen bölcs, legitim és erős. A valóságos jó király nem egyeduralkodó: az alattvalói boldogulásának alárendeltje, mint kiváltképpen V. Henrik (1387 – 1422)[1] és VII. Henrik (1457 – 1509), nem packázik önkényesen a rá bízottakkal, mint a sorsát ezért megérdemlő II. Richárd (1367 – 1400), természetesen nem is dönt úgy (vagy rendeltetik arra), hogy gonosztevő legyen, mint III. Richárd (1452 – 1485). Ha nem stabil a legitimitása, mint IV. (Bolingbroke) Henriké (1367 – 1413), az az uralkodás reszketegségéhez vezet. De a legitimitás jogi útvesztőibe Shakespeare sosem bonyolódik, sőt, a „jogászkodást” nevetségessé teszi.
HENRIK KIRÁLY.
…
Az a kérésünk van, tudós mylord,
Vizsgáld meg és fedezd föl jog szerint
S lelkismerettel, hogy kizárja-e
Igényünket, avagy nem zárja ki
A száli törvény, mely Frankhonban él.
De Isten óvjon, drága hű uram, hogy
Értelmezését elcsürd s módosítsd
S csalfán terheljed értő lelkedet,
Oly elfacsart czímet hozván elő, mely
Nem egyez önszinében a valóval.
V. Henrik király (1599), I / 2.
Lévay József (1825 – 1918) fordítása (1868)[2]
Ha uralmát apjától örökli, legitim, de más út is szóba jöhet, mondjuk a bosworthi síkon, ami azt mutatja, az uralmát megelőző egyetemes elfogadottság is megteszi. Erre törekedne a villain, III. Richárd is, de ebben megbukik, marad számára a csel és erőszak. A valóságos jó király bölcsessége abban mutatkozik meg, hogy keserves áldozatok árán is képes megszabadulni ifjúkora szertelenségeitől, hogy belátja alattvalói igényeit és érzékeny a fájdalmaikra. Ám ha a jó uralkodó mesebeli, és ilyenként elsődleges, már-már kizárólagos jó tulajdonsága éppen a bölcsesség, akkor annak tartalma kibővül: mesés ismeretanyagot feltételez, és dramaturgiailag biztosabb, ha az ilyen jó fejedelem számkivetettségben tengődik valahol, hogy az „államraison” be ne szennyezhesse; ismeretei felett azonban olyan csodás hatalommal bír, amely az eredeti hatalmának elvesztését jelentéktelen aprósággá zsugorítja.
A következő kissorozatban három valóságos királyról mesélek, akik Shakespeare jó mesekirályaihoz hasonlítanak. Legalábbis zavaros, olykor gyűlöletes életük vége felé vagy annak egy kicsiny részében. A sorrendet nem a fontosság, hanem az időrend szabja meg.
– Géza, ne torkoskodj – szólt rá a középső fiára az asszony.
SUNYIVERZUM 
.jpg){kind=link}