Filozófia kategória bejegyzései

X. (Bölcs) Alfonz cselekedetei és mondása

Nem görcsös „átkapcsolási” igyekezet vezérel, amikor tegnapi zenei témánkat összehozom a mi figyelmünket eddig is többször felkeltő X. (Bölcs) Alfonz (1221 – 1284) udvarában 1250 és 80 között összeállított, négyszáznál is több galiciai éneket vagy hangszeres darabot tartalmazó Cantigas de Santa Maria (Mária-énekek) című, jórészt a galiciai „főváros”, Compostela zarándokainak Mária-élményeit feldolgozó gyűjteményével, ami a király kétségkívül legnagyobb művészeti hozzájárulása az egyetemes európai zenekultúrához saját gazdag életművén belül is.[1] Wagner (1813 – 1883) a gyűjteményt nem ismerte, a hangulati rokonság mégis szívhez szóló:

Akik a „Bölcs” epitheton helyett a „Tanultat” javasolják[2], nyilvánvalóan nem a nagy király bölcsességét vitatják el. A spanyol Sabio kétségkívül „bölcset” jelent – ma; másik jelentése azonban valóban „tanult”, és a nyelvfejlődés szívesebben mozdul a „tanult”-ból a „bölcs” felé, mint fordítva.  Bővebben…

Reklámok

Non omnis moriantur

A székesegyház roppant tornyai:
Négy óriási felkiáltójel

Egy kövön jártatom a szememet,
Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.
Rajta halványan két művész neve,
Megtudom, hogy mult század közepe…
Egyik fuvola, a másik fagot, –
És mind a kettő milyen rég halott.

Nem nagy nevek, és nem zene-titánok…

Reményik Sándor (1890 – 1941):
Non omnis moriar[1]

Dante (1265? – 1321) Paradicsomának fordításáért Babits (1883 – 1941) jókora honoráriumot kapott, amit, magát pénzügyi antitalentumnak érezvén, költő barátjára, a szintén a Nyugat „aranykorának” illusztris alakjára, Nagy Zoltánra (1884 – 1945) bízott, aki nemcsak neves ügyvéd, de tehetséges befektető is volt, így a talentumot megtöbbszörözte. Ezen a pénzen vásárolta meg a Babits család 1924-ben[2] Toldezsán Istvánné Mészáros Ilonától[3] Esztergomban az Elő- (vagy Arany-) hegyen (ma: Babits-hegy) a Sissler út (ma: Babits út) mellett azt a telket a présházzal (ma: a Magyar Nemzeti Múzeum Babits Emlékháza), melyben haláláig nyarait töltötte, és amelyben sok fontos verse megszületett.[4] Nagy Zoltánt, aki túlélte az üldöztetéseket, egy betörő verte agyon 1945 nyári éjjelén a lakásán.[5] Gazdag életútjának ezt a váratlanul tragikus végállomását nem mulaszthatjuk el felidézni egy olyan megemlékezésben, mely a sors és halál útjai körül forog.  Bővebben…

Liszenko tanítása

Teljes képet természetesen nem alkothatunk a szovjet-orosz biológiatudomány történetéről, de semmiképpen sem hagyhatjuk ki tegnapi villainünk, Trofim Gyenyiszovics Liszenko (1898 – 1976) fontosabb elképzeléseinek ismertetését, mert enélkül elsikkadna ismertetésünkből a Liszenko-ügy, azaz szovjet-orosz tudománypolitika egyik legszégyenteljesebb fejezete, a Liszenko-diktatúra.  Bővebben…

Abaris nyila

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

Ady Endre (1877 – 1919): Új s új lovat (1914-15)[1]

A nagy Nyíl, mely ki-kilövi alólunk a lovakat, mégis irányt szab nekünk, az élet maga, melyet, Søren Aabye Kierkegaard (1813 – 1855) szavával, előrefele élünk, de csak visszafele érthetjük meg[2].
Kierkegaard kutatói sokat megtudnak a filozófus nem kiadásra szánt munkafüzeteiből, melyekben a nagy művek vázlatai, előmunkálatai is helyet kaptak. Kierkegaard jegyzetfüzetekbe dolgozott, melyek címlapjára kettőzött nyomtatott betűket írt. Dánul ezeket Journalenekenek mondják, ami annyit tesz, „feljegyzések” vagy „jegyzetfüzet”, és az angolszász irodalomra hull a leiterjakab szégyene, amikor ezt angolra Journalsként (kvázi „folyóirat”) fordítják. Ezek egyikében találjuk a következőt:

Naar man har een Tanke, men en uendelig, da kan man bæres af den hele Livet igjennem, let og flyvende, ligesom Hyperboræeren Abaris, der baaret af en Piil, bereiste hele Verden
Herodot IV, 36

JJ32[3]

Egy embert, akinek egyetlen gondolata van, de az végtelen, az végigviheti őt egész életén át, könnyen és gyorsan, akár csak a hüperboreaszi Abaris, aki egy nyílon hatolt végig a Földön.
Herodotos IV / 36

Három lehetőség bontakozik ki. Kierkegaard vagy nem nézte meg a hivatkozott helyet, vagy megnézte és félreértette, vagy Herodotos (Kr.e. 484? – 425) szavai keverednek benne egyéb olvasmányélményeivel. A Történelem idézett helyén ugyanis ez áll:

Mindezt a sokat mondtam el a hüperboreasziakról, és legyen ennyi elég; ennek megfelelően aztán nem is mesélem el Abaris mítoszát, aki állítólag hüperboreaszi volt, és nyilát végigvitte a világon, miközben nem vett ételt magához.[4]

Herodotos szerint tehát Abaris vitte a nyilat és nem megfordítva. Nem jelentős a különbség, de ki kell elégítsük feltámadt érdeklődésünket Abaris és mítosza iránt.

Bővebben…

Égi utak→ Ezra Pound ←a suszter és kaptafája

William Hazlitt (1778 – 1830) nyílt levele William Giffordhoz (1756 – 1826) 1819-ből. Címlap

„Ön méltán nyerte el az ultrakrepidariánus kritikus nevet” – szól Hazlitt nyers bírálata

Hazlitt önarcképe és Hoppner (1758 – 1810) portréja Giffordról

Konfuciusz (Kr.e. 551 – 479) nem hagyott hátra műveket, ám tanítványai 論語, Lun jü, azaz Beszélgetések és beszédek címmel összefoglalták gondolatait. Egy harmadik századból fennmaradt kéziratig nyúlnak vissza a mai fordítások, melyben Konfuciusz Ce-kung (Kung mester) néven szerepel. A kínai hivatalnokvilágtól a lehetőség szerint magát távol tartó, filozófiájában és gesztusaiban röviddel Sokratest (Kr.e. 469 – 399) megelőlegező, ám költőiségével sokkal inkább a preszókratikusokat idéző bölcs és jó humorú tanító alakja körvonalazódik ebből a kis gyűjteményből. Hamvas Béla (1897 – 1968) 1943-ban megjelent fordításában (Kung mester beszélgetései) Konfuciusz Kung mester néven szerepel, de nem következetesen. Miért-miért nem, más változatban is felmerül a neve. Egy híres, szép mondását (V / 12) Hamvas így értelmezi:
Bővebben…

Byblis szerelme

Naiasok, mondják, forrást, mely már-már nem apad ki,
adtak a könnyének: s adhattak volna nagyobbat?
Mint a fenyő hasadott héjából csorran a gyanta,
s mint a kövér földből fröccsen felszínre a kátrány,
s mint ahogy olvadózik, ha tavasz szele érkezik enyhén
és süt a nap, hamar újra a víz, mit a tél befagyasztott:
így maga könnyeivé olvad szét phoebusi Byblis,
s fordul forrássá, mely még ma is abban a völgyben
hordja nevét habosan s mélyárnyú tölgyfa alatt fut.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Byblis szomorú és tanulságos történetének váratlanul gazdag antik recepciója lepi meg a mai érdeklődőt. A családfa egy mélyebb ágán kell kezdjük.
Bővebben…

A püspök, a végtelen kicsiny, a kátrányvíz és a részecskegyorsító

The Seven Sages


The Third:
My great-grandfather’s father talked of music,
Drank tar-water with the Bishop of Cloyne.

The Sixth:
Whether they knew or not
Goldsmith and Burke, Swift and the Bishop of Cloyne
All hated Whiggery; but what is Whiggery?
A levelling, rancorous, rational sort of mind
That never looked out of the eye of a saint
Or out of drunkard’s eye.

Yeats (1865 – 1939), 1933

A Hét Bölcs


A Harmadik
Dédapám apja zenéről beszélt,
Kátrány-vizet ivott Cloyne Püspökével.

A Hatodik
Csakhogy, ha tudta, ha nem,
Goldsmith és Burke, Swift és Cloyne Püspöke
Mind gyűlölte a whig-eszmét; s mi az? Bősz
Egyenlősdi, racionális érzet,
Mely sosem látott még szentek szemével,
Részegekével.

Tandori Dezső fordítása[1]

Amint nemrég előrebocsátottuk, ma George Berkeley (1684 – 1753) életművének egy kisebb figyelmet kiváltó, szolipszista alapvetésénél lényegesen kisebb hullámokat vető fejezetéről beszélünk. Ezzel a mai helyzetet írtam le; saját korában az általa kezdeményezett vita igencsak megmozgatta a tudományos (elsősorban matematikus) elit fantáziáját. Bővebben…

Szökés Berkeley karjaiból


Curioso de la sombra
y acobardado por la amenaza del alba
reviví la tremenda conjetura
de Schopenhauer y de Berkeley

que declara que el mundo
es una actividad de la mente,
un sueño de las almas,
sin base ni propósito ni volumen.

Borges (1899 – 1986): Amacener (Fervor de Buenos Aires, 1923)[1]


Árnyakra lesve,
meghőkölve a hajnal jöttén,
újraéltem Schopenhauer és Berkeley
iszonyú sejtését, mely a világot
az elme tettének nyilvánítja,
a lelkek álmának,
s alapja, célja, terjedelme nincsen.

Hajnal (Buenos Aires-i láz, 1923)

Ha valaki számára nem lett volna addigra világos, Borges egy 1977-ben adott interjújában ki is mondja kereken, életművére a filozófusok közül legnagyobb hatással kettő volt: Arthur Schopenhauer (1788 – 1860) és George Berkeley. (A kérdést már érintettük.) Életművére kétségtelenül, racionalitással kacérkodó gondolkodásmódjára semmiképpen. Mikor egyik kérdezője, Denis Dutton (1944 – 2010) rákérdez, el is ismeri, hogy olyan novellái, mint amilyen az 1940-ben napvilágot látott Tlön, Uqbar, Orbis Tertius, a Berkeley-élmény közvetlen hatását tükrözik.[2] Ezt támasztja alá Marina Martín nagyszabású tanulmánya, a Borges Via the Dialectics of Berkeley and Hume (Borges Berkeley és Hume dialektikáján keresztül) is. Mint Borges is előszeretettel idézi, David Hume (1711 – 1776), akinek okságelméletén Berkeley erőteljes befolyása érződik, az 1748-ban megjelent, An Enquiry Concerning Human Understanding (Tanulmány az emberi értelemről) című művében dőlt betűkkel emeli ki Berkeley nézeteiről: they admit of no answer and produce no conviction (nem engedik az ellenérvet és nem bírnak meggyőző erővel).[3] Bővebben…

Kifacsart szállóigék

Már foglalkoztunk kifacsarodott szállóigékkel. Hozzáillesztünk eddigi sovány gyűjteményünkhöz még három tudatosan vállalt kifacsarást, mindet az érett Nietzsche (1844 – 1900) részéről. Ha valaki a szócsavarásokat baljós előjelként tekinti a szócsavaró elméjének jövőjére nézve, a tudomány által alá nem támasztott nézetet vall, de esetünkben mégis rátapintana a szomorú igazságra. Nietzsche első két idézendő műve „utolsó békeévében”, 1888-ban íródott, amennyire egy súlyos fejfájásokkal, hányingerrel, szédüléssel és szegénységgel zsúfolt, alapvetően szomorú és magányos időszak tekinthető egyáltalán békésnek. Messziről indulunk. Bővebben…

Istenek: nehéz út a megszületésig

A három bécsi klasszikus szerző véleménye egymásról népszerű betétje a bármelyikükről is szóló életrajzi feldolgozásoknak. Az ifjú Beethovent (1770 – 1827) mind Haydn (1732 – 1809), mind Mozart (1756 – 1791) nagyra becsülte, Mozartot Haydn és Beethoven valósággal istenítette (leszámítva Beethoven fenntartásait Mozart „frivol” operáival szemben), Haydnt is nagyra értékelte mind Mozart, mind Beethoven. Ez így természetes, legalább a zsenik tartsanak össze. (Ezekkel az értékítéletekkel mi is foglalkoztunk már.) A mester-tanítvány kapcsolat azonban ürmöt csöpögtetett Beethoven és Haydn baráti viszonyába, sajátos odi et amo hangulatot teremtve közöttük. Haydn művészi koncepciója mindvégig a szentírási értelemben vett talentumok kamatoztatása, azok tökélyre fejlesztése műveiben, míg Beethoven nem engedte meg magának a magánember és művész szétválasztásának luxusát. Haydn 1794-ben írt utolsó (Esz-dúr, HobXVI:52), Beethoven 1795-ben írt első (f-moll, op.2 Nr.1), Haydnnak ajánlott zongoraszonátájának Adagio tételei leírják az áthidalhatatlan különbséget a két felfogás között.

Bővebben…

Pelenkában a csillagokig

Art þou nat wrongful in þat and makest fortune wroþe and aspere by þin inpacience and ȝit þou mayst not chaungen hir. 

Chaucer (1343? – 1400): Boece (1374?), II / 1[1]

Avagy nem cselekszel-e rosszat vagy nem vezet-e dühbe és durvaságba önnön türelmetlenséged, és mégsem tudsz ezen változtatni?

Chaucernek Boëthius (475? – 526?) A filozófia vigasztalása című műve fordításával már találkoztunk.

Kansas zászlaja

A kiemelt aspere szót aligha kerülhettük ki életünkben, különösen ha a Per aspera ad astra, „Göröngyös úton a csillagokig” irrealisztikus latin szállóige teljesen realisztikus első felét idézzük emlékezetünkbe.

A latin asper, „egyenetlen” szó valószínű őse az indoeurópai hesp-, „vágni”, ami alapja lehet a görög ἀσπίς, aspis, „áspiskígyó”, „pajzs” szónak is. Ugyanakkor a latin „egyenetlen” értelmet átvitték a frissen vert érmére is.[2]  Bővebben…

A lélek atomjai

(Az őt meglátogató) Hippokrates egy szolgálólánnyal érkezett, akit első nap Demokritos „jó reggelt, kisasszony”-nyal köszöntött, de a következő napon „jó reggelt, asszonyom”-mal

Diogenes Laertios (180? – 240?): Βίοι καὶ γνῶμαι τῶν ἐν φιλοσοφίᾳ εὐδοκιμησάντων (Bioi kai gyomai ton en filosofia eudokimesanton, A filozófiában jeleskedők élete és nézetei), VII. (Demokritos)[1]

1-burma


ászátsu, lélegzés
ászátvinjarin, lélek
ászát, élet
su, látás
vinjarin, szellem

A lélegzet és a lélek összefüggésről már beszéltünk. Fogalmi kapcsolatot nagyon sok nép felállít közöttük, a magyarok a finnugor érintkezés óta bizonyosan.[2] De hogy egy távolibb nép lelkébe is bepillantsunk: a burmaiak bama nyelvében az „élet” szó után a „látást” téve, mely elvonatkoztatott értelmű látást is jelent, a „lélegzést” kapjuk, míg a „szellemet” utána téve a „lelket”. Nem rövid, de világos. A kapcsolat felállításáig vezető természetes utat spekulatívan elképzelhetjük, de helyzetünk ennél szerencsésebb: a gondolatmenetet megtette helyettünk Demokritos. Bővebben…

Filológia: fenék, sőt…

1-friedrich_august_wolf

Friedrich August Wolf (1759 – 1824)

II. (Nagy) Frigyes (1712 – 1786) Poroszországának kultúrapártoló légkörében és támogatásával kerülhetett sor arra, hogy Friedrich August Wolf Hallében megkezdhesse a mai értelemben vett filológia szellemi megalapozását (a φιλολογία, filologia görög szó a tudás, érvelés szeretetét jelenti). A filológia tudománya eleinte szigorúan az antik irodalom és nyelv tanulmányozásával foglalkozott, még az „ősnyelv” megtalálását is célul tűzte ki.

A következő generációhoz tartozó August Böckh (1785 – 1867), akinek neve onnan is ismerős lehet nekünk, hogy részt vállalt Mendelssohn (1809 – 1847) 1841-es, Antigone című kísérőzenéje (op.55) szövegkönyvének megformálásában (és két évre rá önálló tanulmányt is írt Antigonéről), arra tett kísérletet, hogy a tudomány kereteit kitágítsa. Álláspontja szerint a szövegvizsgálaton túl az antik kultúra teljességével kellene foglalkozni. Az ennek során elkövetett pontatlanságokat ellenfelei, például Johann Gottfried Jakob Hermann (1772 –1848) az egész álláspont megkérdőjelezésre használták fel. A két szembenálló filológiai ágat Wortphilologie-nek és Sachphilologie-nek nevezték el, azaz „szófilológiának” és „dologfilológiának”. Hasonlóan heves filológiai vita bontakozott ki a század második felében általános felfogás szerint akkor, amikor Nietzsche (1844 – 1900) 1871 decemberében publikálta első kötetét Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik (A tragédia születése a zene szelleméből) címmel[1], melyet ma jobban ismerünk az 1886-os kiadás címe alapján: Die Geburt der Tragödie. Oder: Griechenthum und Pessimismus (A tragédia születése, avagy a görögség és a pesszimizmus).[2]

2-nietzsche

Ám egészen más megvilágításba helyezi a történteket James Q. Whitman. Bővebben…

Emil listája (ignoramus et ignorabimus)

SOOTHSAYER
In nature’s infinite book of secrecy
A little I can read.

Shakespeare (1564 – 1616): Antony and Cleopatra (1606?), I/2[1]

JÓS
A nagy természet titkos könyviben
Olvasni értek egy kicsinyt.

Szász Károly (1829 – 1905) fordítása[2]

JÓS
A nagy természet titkos könyviből
Pár sort tudok.

Mészöly Dezső (1918 – 2011) fordítása[3]

Az ignoramus et ignorabimus (nem tudjuk és nem is fogjuk tudni) középkorias leheletű maximája 1872-ből származik. A kitűnő matematikus, a berlini Paul David Gustav du Bois-Reymond fiziológus bátyja, Emil Heinrich du Bois-Reymond fogalmazta meg[4] Über die Grenzen des Naturerkennens – Die sieben Welträthsel (A természet megismerésének határai – a világ hét talánya) című röpiratában, melyet az agnoszticizmus alapvető dokumentumának tekintenek.

1-du_bois-reymond

a du Bois-Reymond testvérpár: Paul David Gustav (1831 – 1889) és Emil Heinrich (1818 – 1896)

Bővebben…

Az abugida

0-portrek

nyelvészek egymás közt: Aristoteles (Kr.e. 384 – 322), Ferdinand de Saussure (1857 – 1913), Roy Harris (1931 – 2015), Peter T. Daniels

Aristoteles a Retorikában a meggyőzés három módszerét különbözteti meg annak alapján, min keresztül kívánjuk elérni a hatást: ez, ahogy fogalmaz, Το πάθος, το ήθος και ο λόγος, To pathos, to ethos kai o logos, azaz A pathos, az ethos és a logos.[1] Ezeknek a kategóriáknak a hangzásuknak megfelelő egyszavas fordítása félrevezető leiterjakab lenne, természetesen abból kell kiindulnunk, mit jelentettek ezek ott és akkor, vagyis meg kell nézzük, maga Aristoteles mit értett ezeken. A pathos módszere a hallgató érzelmeit kívánja felébreszteni és a megfelelő irányba terelni. Az ethos magának a meggyőzőnek a szavahihetőségére, becsületességére apellál. Végül a logos az észérvek felsorakoztatásának módszere. Nekünk ebből itt annak bemutatása elegendő, hogy a pathos fogalmi fejlődése, mely az angol pathetic, „szánalmas” szóban éri el jelenlegi végformáját, ott és akkor még csak „szenvedést”, „szenvedélyt” sem jelentett, hanem egyszerűen „érzelmet”.[2] A Herméneutikában Aristoteles az írás és a leírt valóság összefüggését elemezve azt mondja, a megjelenített (leírt) mássalhangzók a képzett hangok, a magánhangzók a lélek érzelmi aktusainak jelképei. Nem érdektelen, hogy a lélegzet és a lélek sokat vizsgált összekapcsolódásának vagy összefüggésének költői képét tárja elénk a filozófus, de ami igazán fontos itt, az maga az „érzelmi aktus” és a „jelkép”. Az előbbire alkalmazott rafinált kifejezés a παθήματα, pathemata, amit természetesen megpróbálhatunk ügyesebben visszaadni, mint ahogy én tettem, de ahhoz ragaszkodom, hogy a szó akkori értelmének semmi köze fájdalomhoz vagy szenvedélyhez. A „jelkép” természetesen συμβόλων, symbolon. A filozofikus megfogalmazás alapján különül el ma két fő nyelvi iskola. Az első, Ferdinand de Saussure pozitivista-strukturalista felfogása nyomán arra hajlik, hogy Aristoteles megfogalmazásának megfelelően az írott világban a mondandónak mintegy szimbolikus megfelelőjét lássa. Roy Harris, a másik ág jelentős mai képviselője azonban ennél erősebb fogalmazás híve. Azt tartja, az írásjelek nem egyszerű reflexiók, hanem a gondolatnak önmagában is reprezentánsai. Anélkül, hogy választani mernék a két álláspont közül, a világ legkülönfélébb írásjeleinek (és itt természetesen nem, sőt elsősorban nem a hieroglifákra gondolok) csodálatos gazdagsága és szépsége azt sugallja, nem lehet esetleges, hogy egyes népek miért éppen azt az alakzatot vagy írásmódot választották, amit választottak. Ez szorosan össze kell függjön történelmükkel és az őket más népektől ért szellemi hatásokkal.[3]  Bővebben…