Csacsogó Philemonok

Azoknak a magyaroknak, akik az egzotikus madarakat kedvelik, viszonylag könnyű dolguk van: azokra a madarakra kell figyelniük, amelyek a Földnek kizárólag egy mintegy 93 ezer km²-es területet leszámított részén élnek. Ezen a területen belül is „különösen egzotikusak” az Alfred Russel Wallace (1823 – 1913)-vonaltól keletre élők.

Akik eszik és akik kapják a hernyót

^{Louis Jean Pierre Vieillot (1748 – 1830)}

A kakukkgébics nemet Louis Jean Pierre Vieillot (1748 – 1830) állította 1816-ban, a „bogyóevő madarak” kategóriájába téve, Coracina néven. Ott és akkor ennyit tudunk meg életmódjáról, a leírás maradéka alaktani, ami kevésbé érdekes, hiszen ma már „ránézhetünk”, és műkedvelők beérik a vonzó látvánnyal. Vieillot méltán hivatkozik a hollókat tanulmányozó nagy elődökre.[1] A nemnév ugyanis az ógörög κορακῖνος, korakinos „nőiesítése”, ami „hollócskát” jelent (az ógörög κόραξ, korax, „holló” kicsinyítéseképpen). A nem az indiai szubkontinenstől a Távol-Keletig él, sűrűn lakja Ausztráliát, de Afrika déli felén is jól ismert.[2]

álarcos kakukkgébics (a Coracina nemre jellemző színösszeállításban) narancsbegyű kakukkgébics a család egy másik neméből

Ázsiai koel

^{Sen-zsu (1427 – 1509): Lápos vidék madarakkal}

A कोकिल, kokila hangutánzó alapú szanszkrit szó – talán kitalálhatóan – „kakukkot” jelent. Kakukkokkal, köztük a legegzotikusabbakkal, a blog már sokat foglalkozott. (Az egzotikus példáknál már említettem, hogy a családba kerülésnek nem a kakukkok jellegzetesnek tűnő életmódja az alapja.) Az, hogy a szanszkrit nyelv a kakukkfélék családjának melyik fajára utalhat a maga elnevezésével, valamelyest valószínűsíthető az alapján, hogy a „mi” kakukkunk India mérsékeltebb éghajlatú területein is él:

Robinson Crusoe és néhány kolibri

^{Robinson Crusoe-sziget}

Madarak is sokkal nagyobb számban éltek erre. Olyanok is, amiket már ismertem és olyanok is, amilyeneket még nem. Sokuknak kitűnő volt a húsa. A pingvineken kívül azonban névről egyik fajt sem ismertem.

Defoe (1660 – 1731): Robinson Crusoe yorki tengerész élete és különös, meglepő kalandjai: aki huszonnyolc éven át teljesen egyedül élt egy lakatlan szigeten, Amerika partjához s a nagy Oroonoque folyó torkolatának közelében; miután partra vetődött egy hajótörés után, amelynek során rajta kívül mindenki odaveszett. Annak elbeszélésével, hogy végül milyen különös módon szabadították meg őt a kalózok. Szerzette önmaga. (1719) A napló

Lengyel Tamás fordítása (2004)[1]

A blog történeteinek esetleges ny. olvasójában felderenghet, hogy a sarlósfecskealakúak rendjébe tartozó kolibrifélék családjáról már írtam. Több Juan Fernándezről is, akik azonban nem azonosak azzal a kapitánnyal (1536? – 1604?), akiről a Juan Fernández-szigeteket elnevezték Chile partjaitól 6-700 kilométerre. A kapitány a brujo, „varázsló” epithetont érdemelte ki azzal, hogy a perui Callaóból egy hónap alatt elérte a chilei Valparaísót. A róla elnevezett szigeteket feltehetőleg 1563 és 1574 között fedezte fel. A spanyol kormány anyagi támogatásával kecskéket és disznókat telepített a területre.[2] Egy másik kapitány, William Dampier (1651 – 1715) hivatását feladva kalózzá képezte át magát. Ez a korban nem számított ritkaságnak. Sőt az sem, hogy a két életmódot váltogassa valaki, amint ő maga is.[3] 

Az őrnagy és a kakadu

^{sir Thomas Livingstone Mitchell (1792 – 1855)}

Bevezetésképpen ismerkedjünk meg röviden sir Thomas Livingstone Mitchell pályájával, mely érdekesen szemlélteti, egy kudarcokban bővelkedő, sikerekben szűkölködő, de önhibájából is sokat szenvedő emberből mégis hogy válhat már-már nemzeti hős. De legalábbis egy olyan ember, akit az 1827-ben alapított sidneyi Ausztrál Múzeum (a kontinens legrégebbi ilyen intézménye[1]) Ausztrália ötven legnagyobb felfedezője között tart számon[2].
Donald William Archdall Baker (1922 – 2007) írt róla olvasmányos címszót az Australian Dictionary of Biography, Ausztrál Életrajzi Lexikon 2. kötetébe 1967-ben. Mitchell szerény körülmények között élő skót családba született, de szülei mindent elkövettek jó neveltetése érdekében. Tizenkilenc évesen már másodhadnagyi rangban harcolt Spanyolországban Napóleon (1769 – 1821) ellen, de már itt megmutatkozott érdeklődése a tereptan, a térképészet iránt. Ezzel vonta magára a szintén skót, de nemesi származású sir George Murray (1772 – 1846) főtörzsőrmester[3] figyelmét, aki az Ibériai-félsziget fontos csatatereinek feltérképezésével bízta meg.

Bagolyföcskék, bagolyfecskék, kuvikfecskék, Apollon

S ekkor Apollónhoz szólt fellegtorlaszoló Zeusz:
…
Vedd csak a sokbojtú aigiszt tüstént a kezedbe,
rázd meg rettentőn, rémítsd meg az összes akháj hőst.
…maga Phoibosz Apollón,
válla köré felhőt köritett, forgatta az aigiszt,
rettenetest, bojtost, gyönyörűt, mit adott a kovácsa
Héphaisztosz Zeusznak, hogy hordja s ijessze az embert:
ezt tartotta kezén, vele vitte csatába a népet.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Iliász, XV. ének.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Mint sokan, Devecseri is pajzsként értelmezi Zeus égiszét, de mint arra mások rámutatnak, így Simon Zsolt is 2012-es A kuršától az aranygyapjúig. Egy hettita mágikus tárgy hihetetlen kalandjai az Égeikumban című tanulmányában, az égisz inkább egy pajzsként védelmező, az ábrázolásokban kétségkívül kerek (és ijesztő Medusa-fejjel ékesített) felsőruhadarab.[2]

Apollon Zeus égiszében. Mozaik Tusculumból, III. sz.

A pókvadász és rokonsága

ezüstfülű napmadár

Az indiai-nepáli térség kutatója, Brian Houghton Hodgson (1801? – 1894) miniszterrezidens 1837-ben – ahogy az már lenni szokott – nem adta magyarázatát annak, hogy a napmadarak nemének miért adta a Mesia nevet a legismertebb fajuk, a napmadárfélék családjába tartozó, Himalájában, Burmában és Dél-Kínában élő ezüstfülű napmadár[1] Mesia argantaurisszá keresztelésével[2]. (Legalább a fajnév világos.) Tudománytörténészek feltételezése szerint egy nepáli „névről” – ez a név, a मेसिया, Mesia nem női keresztnév, ami sajnálatos, mert ekkor cserébe a nepáli hölgy megkaphatta volna a „kismadaram” nevet, hanem egy rádzsasztáni település[3] a nepáli határtól mintegy 500 km-re nyugatra –, de homályosan, minden mélyebb indokolás nélkül görög néveredet is felmerült.[4] Később a nem fajait áthelyezték a Charles Swainson (1796 – 1871) tiszteletes által – nevével a gébicsfélékről szólva már találkoztunk – már 1832-ben megalapított Leiothrixba.[5] Ez utóbbi név visszafejthető: a latin leio-, „sima” és az ógörög θρίξ, thrix, „haj” határozottan költői összetétele[6] – hiszen a napmadaraknak egyetlen szál haja sincs, ami meggörbülhetne, de nem vitás, hogy az embernek kedve támadna megsimogatni közülük egy-kettőt. Az angol hétköznapi név mégis mindmáig megmaradt mesiának. Úgy szép az élet, ha bonyolult: sunbirdjük, „napmadaruk” is van, de az magyarul a nektármadár, pontosabban a nektármadárfélék családja.

Gould-nektármadár

A légy evői, kapói és vadászai

Az igazi legyek családja bőrében sem szívesen lennék, amennyien fenekednek rájuk a madarak osztályából. (A sasoktól, tudjuk meg a régi rómaiaktól, legalább nyugtuk van.[1]) A madarak némelyike odáig megy ebbéli buzgalmában, hogy az az ornitológusoknak is sok, és ezt a szokásukat feltüntetik a madár nevében is. Természetesen az is előfordul, hogy mindössze a habitusuk leírásában említik. Álljanak erre példaként a számtalanból Vajda Péter (1808 – 1846) általunk is többször idézett Cuvier (1769 – 1832)-fordításában a todifélék családjába tartozó tódok:
Elkél egy kis fogalommagyarázat.

A kucsmás szíbia és néhányan, akikhez nincs köze

…
szentségtörőt ki diccsel övez, becsül,
   népámitó fejére méltán
       hullnak a mennyei büntetések.

Alkaios (Kr. e. 630? – Kr.e. 570?): Szentségtörőt ki diccsel övez…
Majtényi Zoltán fordítása (1984)[1]

A napmadárfélék családjába tartozó kucsmás szíbia elsődleges élőhelye a nepáli Himalája 1500-3000 méter magasságú sávjának erdősége, bár a téli hideg elől 600 méter „mélységbe” is le-lebocsátkozik, sőt, Pakisztán és India területén is megfigyelik[2]. Mint ahogy többször láttuk, a zord körülményekhez szokott madarakat az ember térnyerése kevésbé fenyegeti. Így van ez a kucsmás szíbiával is.[3] Életmódjáról forrásaink keveset közölnek. A tojó és a hím küllemre hasonlók. Ez arra utaló jel, hogy a tollazat fajmegkülönböztető jegy, nem a szexuális kiválasztódás eszköze, amire bizonyos fokig számíthatunk is zordabb megélhetés és többféle énekesmadár egymáshoz közel élése esetén. A kucsmás szíbia rovarokkal táplálkozik: vagy az ágról veti rá magát áldozatára, vagy a fakéreg repedéseiből teremti elő a saját és a családja megélhetését. Kisebb csapatokban szálldos, táplálékszerzésében nem aggasztja más fajok jelenléte.

kucsmás szíbia

Egzaltált pacsirták

Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája XI. kötetének egész 44. fejezetét a „búbos madaraknak” szenteli, ami annál is érdekesebb, hogy ilyen csoportosítást a mai taxonómia természetesen nem ismer. Nem maradhat ki id. Plinius rendszeréből a pacsirta sem, melyről megállapítja, bóbitás megjelenéséről azelőtt galeritának hívták, de később felvette a gall alauda nevet (azon a nyelven ez bóbitát jelent [1]), és ez a név egy római légióra is rászállt (tudós megfejtők szerint az ötödikre).[2] Ez a tömör beszámoló több hozzáfűznivalót is kíván.