Búbánatvölgy

„Vagy, ó, vad győző karjain
Utált csók légyen bérem,
S megfúljon erőszakjain
Az öszvedúlt szemérem?
Férj, hajh, képzeld el irtózván,
Midőn nőd a bűn ostromán,
– Ez-e hűsége díjja?-
Utolsó harcát víjja!”

Kölcsey Ferenc (1790 – 1838): Dobozi (1821)[1]

Lukácsné Varga Eszter helytörténész látott hozzá a Dobozi-mítosz részletes feltárásához, és annak megkérdőjelezésig jutott el.
Maga a kegyes történet azt meséli, a török túlerő elől a sokat szenvedett Esztergom térségéből a magyar sereg a Búbánatvölgybe menekült, ahol szekértáborok felállításával keresett magának menedéket. A kies fekvésű völgy is onnan nyerte a nevét, hogy a hatalmas túlerőben lévő török patakokban ontotta a magyar vért. Dobozi Mihály vitéz feleségével, Farmosi Ilonával lóháton menekült, és amikor üldözőik túlságos közelbe értek, a feleség esedezett, Dobozi oltaná ki életét, mintsem a török kezére jusson. Dobozi leszúrta hitvesét, majd utolsó erejével szembefordult az ellenséggel. Mindhiába. Életét vesztette az elkeseredett, de reménytelen küzdelemben.[2] (Így Farmosi Ilona könyörgő szavaira a közvetett bizonyíték is mindörökre elveszett.)
Lukácsné Varga Eszter azonban rámutat, a mohácsi csatában szemtanú Brodarics István (1471? – 1539) kancellár szerint, akinek első kézből származtak az értesülései a maróti csatáról (1526. szeptember 13-15), az az esztergomi érsek – Várdai Pál (1483 – 1549) – maróti faluja mellett zajlott egy völgyben, ahol a menekülő magyarok szekértáborát a törökök ágyúkkal szétlőtték. Dobozit nem említi. A sokat emlegetett, baranyavári és kisasszonyfalvi Istvánffy Miklós (1538 – 1616?) báró-féle feljegyzés jóval későbbi, Dobozi dolgában hitelesként semmiképpen nem tekinthető.
A Dobozi-mítosznál is nagyobb probléma, hogy az esztergomi érsek vadászkastélya nem a Pilisben, hanem a Vértesben volt (a két hegységet már akkor is egymástól különböző neveken említették), és az akkor megsemmisült Marót nevű falu is (ma, feléledve, Pusztamarót néven Nyergesújfalu csatolt része) minden bizonnyal ott volt, tehát nem keverendő a Búbánatvölgyhöz közeli Pilismaróttal. Az e körüli vita igen régi keletű a történészek körében. Akadémiai felkérésre 1912-ben Sörös Pongrác (1873 – 1919) bencés áldozár és történész tudományos vizsgálata a pusztamaróti helyszín mellett foglalt állást. A XIX. században azonban, Budai Ézsaiás (1766 – 1841) református lelkész és teológus, történész nyomdokain a Pilismaróton szolgáló, az ottaniak „történelmi” elvárásainak megfelelni igyekvő Gegus Nándor (1820? – 1886) református lelkész a pilismaróti helyszín mellett foglalt állást, és ez nagy szerepet játszhatott az ehhez a helyszínhez kapcsolódó Dobozi-mítosz fellángolásában. (Nem kezdek el kötekedni azon, hogy a helytörténész alapos kutatásairól beszámoló, kitűnő névtelen forrásban is vannak apróbb kronológiai és írásmódbeli nehézségek.)[3] A XIX. századi magyar történelmi festészetben a Dobozi-mítosz kulcsszerephez jut. A legemlékezetesebb talán Székely Bertalan (1835 – 1910) 1861-ben alkotott, jogi előírások miatt csak hivatkozásként közölhető műve, a Dobozi Mihály és hitvese.[4]
A Búbánatvölgyben tett sétát ezúttal nyugodtan túrának is lehet mondani, ha értelmét kiterjesztve egy nagyobb, körülölelő körutat teszünk meg.

^{a Duna Hideglelősről}

Magyar kínbonbonok – II.

Vachottfalvi Vachott Sándor (1818 – 1861) sógornőjét, a mai mércével szinte még gyerek Csapó Etelkét (1829 – 1845) Petőfi (1823 – 1849) tizenkét napig ismerte. Vachott Sándor nem egyszerűen barátja volt Petőfinek, hanem önzetlen támogatója is. 1844 karácsonyára magukhoz hívták a sokat csepült költőzsenit (Vachott is költött, de nem lévén zseni elkerülte a nemtelen támadásokat.) Petőfi Etelke emlékkönyvébe írt bejegyzése baljós előérzetű, esetleges fenyegető balsorsról ír benne – a lány január hetedikén szívrohamban váratlanul meghalt. Petőfi érdeklődése, rokonszenve ekkor szerelemmé erősödött.[1] A szerelmet az abban az évben megírt, március 20-án kiadott Cipruslombok Etelke sírjáról ciklus 34 darabja örökítette meg. Petőfi sokat látogatta Etelke sírhantját, de – szintén mai mércével – helyzetét még abszurdabbá tette, hogy a temetés után két héttel Vachottékhoz költözött, és ott Etelke egykori szobáját kapta meg. A versciklusban január-februárban erről így ír:

E szobában küszködött…
…
E szobában lesz lakásom;
Édes kín lesz laknom itten,
Itten laknom,
Őt láthatnom
Mindig éber emlékimben.[2]

Álma gyaníthatóan nehéz lehetett a szobában. Még éjjel is látogatta Etelke sírhantját.[3]

---

Tamás Ernő (1892 – 1955) 1933-ban a Nyugatban Császár Ferenc és az ítészek tévedése címmel jelentetett meg igaz, sőt őszinte leleplezést az egykori „koronázatlan császárról”, a nagyhatalmú költőfejedelemről, Császár Ferencről (1807 – 1858), akit kora „ítészei” nagy művésznek tartottak, de dagályát az idő végérvényesen elmosta. Attól, hogy Tamás Ernő példák sokaságán keresztül tárja fel Császár ízlésvilágának sekélyességét (vagy dagályosságát? stílusa dagály és émelyítő égieskedés)[4], egy valahol megbúvó, lappangó remekművel Császár síron túl is bizonyítani tudná nagyságát, ilyen remekmű nyomára azonban nemhogy 1933-ig, de máig sem bukkant senki. Hogy én is szaporítsam a példák sorát, édességgel töményen átitatott költeményei 1846-ban bővítve kiadott sorából idézem a Matrózdalok XXIV. versét:

Édes kín
…
— de édes a kín s bú szivemnek,
Mint langy eső a szomjazó ligetnek[5]…

Talán speciális alkotói fortély a stílus bugyutaságáról gyermeteg ragrímmel elterelni a figyelmet, de valószínűbb, hogy nem. Pénzes Balduin József (1910 – 1980) bencés szerzetes 1937-ben a Pannonhalmi Füzetekben Az úgynevezett „almanach-líra” címmel tett közzé vesébe látó esztétikai észrevételeket. Szavaival
a passzivitásból folyó vonás almanach-költőink költői arcképén a fájdalom, különösen a szerelmi fájdalom után való vágy, a fájdalom élvezése. Egyáltalán nem férfias vonás ez.

E ponton Kölcsey Ferenc (1790 – 1838) bírálatába kezd, és jó lenne tiszta lélekkel azt mondani, igazságtalanul, de igazat kell adjak Pénzesnek, különösen azok után, hogy tegnap én is idéztem Kölcsey egy vitatható értékű versét. Ez után idézi Császár Ferenc „almanach-lírikus” fenti sorait, egyben hozzáteszi, hogy ezzel távolról sincs egyedül. Nagy Imrét (1896 – 1942) hozza fel, akinek szintén 1846-ban kiadott Nyilatkozásából[6] idéz édes-kínos sorokat.[7] (Olvasni kínosabb, mint írni.) A Magyar Etimológiai Szótár ebben az írásmódban úgy definiálja, az almanach-líra érzelmes, túlfinomult magyar költői irányzat a 19. század harmincas-negyvenes éveiben.[8] Wéber Antal 1929 – 2012), „almanachlíra” alakban használva a fogalmat, 2003-ban az Irodalomtörténetben Az almanachlíráról – másként címmel tesz közzé cikket, melyben Pénzes munkájára támaszkodva felhívja a figyelmet a precíz fogalmi körülhatároltság hiányára, egyúttal részletes, példákban gazdag elemzéssel mutatja ki az így megjelölt műtömeg egyes értékes vonásait.[9]

---

Bár az édes kín mérgező, rátermett patikáriusok kezében nem kell ártalomtól tartanunk. Almanach-lírának sem körülhatárolt, sem körülhatárolatlan értelemben nem nevezhető az a kiégett, megsemmisült hang, amely Reviczky Gyula (1855 – 1889) Szeretnék mint hajdan égni című verséből csendül ki. (És amely, ilyenképpen, a német romantikával rokon.) A vers, amint Császtvay Tünde 2004-es jegyzeteiből megtudjuk, 1882-ben jelent meg a Hölgyek Lapjában.[10]

Szeretnék mint hajdan égni
…
Hol az édes kín?… Lezajlott.
Hol a szerelem?
Régi szempár, régi arczok
Árnya jár velem.[11]

---

1888-ban a Bolond Istók hetilapban jelent meg egy bizonyos Kopp. szentimentalizmust kigúnyoló bökverse. Ennek egy részlete:

Magyar kínbonbonok – I.

Thököly Miklós (†1679?) báró nevelője, Miskolczi Csulyak István (1575 – 1645) későbbi református esperes a teológiai tanulmányait Sárospatakon folytatta, de hogy nevelői feladatait még nagyobb felkészültséggel láthassa el, Görlitzben és Heidelbergben is hallgató lett. A kor nagy purista mozgalma a református egyházban az Angliában felerősödött puritanizmus hatására alakult ki, mely az ókeresztény erkölcsök és egyházszervezés követését tűzte ki célul. 1638-ban magyar puritánok elhatározásából megalakult a Londoni Liga.[1] A református egyház kebelében a puritanizmus radikalizálódott azzal a gondolattal, hogy a genfi, azaz kálvinista gyakorlat szerint a presbiterek kezébe helyezte volna az egyház vezetését a püspökök helyett. Ez volt a puritánuspresbiteriánus mozgalom[2], mellyel a református egyházban előrehaladó, az ortodox nézeteket képviselő Miskolczi Csulyak István szembehelyezkedett.[3] A magyar barokk irodalom érdekes és értékes figurája volt alkalmi verseivel. Ezek egyike az 1608 exeunte, azaz végén írt Dulcis dolor symphonistæ, Az énekes édes fájdalma, melynek azonban csak a címe latin. A vers tíz belső rímes kettős versszakból áll, melyek közül az első:

Banattal teljes éltem            mert ninch kire vetnem
iffiusagom virágát               szememnec vilagát
szívem sohait kesereg          mint veretet sereg
éjel es nappal ohait             keservesen kiált jait.[4]

Ha az ortodox beállítódású esperesből nem is nézzük ki a sóhajtozó, szerelmes énekest „Judit hiteséhez” (bár sokkal inkább, mint komor ellenfeleiből), költeménye tiszta, minden barokkos dagálytól mentes stílusa méltó nyitány az édes kín magyar diadalmenetéhez – már ha hihetek saját nyomozásomnak.

---

A dalok és ódák sorozatába rendezte 1903-ban a Franklin-Társulat Kazinczy Ferenc (1759 – 1831) következő versét, melyet feltehetőleg fiatalon írt:

Édes kín

«Ne, ne! megöl az álom; hagyj alunni!»
Mond, félig alva már, az édes lyányka,
S reám borúl, s elszunnyadt karjaimban.

Én engedek, s a kedves terhet, össze-
Fűzött karokkal tartom áltszorítva,
S számlálom szíve minden döbbenését.

De végre virrad. Hahh, egy mély fohász, és
Utána csók, egy néma, kínjaimnak
Felhozza végét, és a várt jutalmat.

Nem ezt szoktuk meg az édes kíntól, bár a szokásos és az itt feltűnő megjelenése rokon: mindkettő végső forrása a türelmetlenség. Kazinczytól másutt nem idegen a szentimentalizmus:

Az esthajnalhoz

…
Ím sírva térek fényed elől oda,

Hol csendes árnyak lengedezésiben

            Sírhalmaim halvány virágok

                        Illatozási között feküsznek[5]…

Mindamellett Kazinczy, ahogy az esetleges ny. olvasó emlékszik rá, irodalmi vitákban már korántsem fogta a felszínes szentimentálisak pártját. Ennek fényében érzem úgy, hogy amikor Dóczy Jenő (1881 – 1937) 1925-ben nádudvari Tormay Cécile (1875 – 1937) Napkeletjében megjelenteti stílusbravúrját A dédácsi idyll. (Töredék Kazinczy Ferenc apokrif naplójából.) címen, és abban egy 1816-os „naplójegyzetben” ezt adja Kazinczy szájába (tollába):

Ah, micsoda édes kín az, titkon szeretni! Micsoda, óh micsoda állapot ez! Illy édesen szenvedni, illy gyötrődéssel élvezni a’ kínlódást, ezt a’ bódult szédelgést! Milly könnyű volna szívem, ha azt kiönthetném előtte!!

– akkor túlzásba esik Kazinczy szentimentalizmusának ábrázolásában.[6]

---

Csokonai Vitéz Mihály (1773 – 1805) 1803-ban írt, végső címe szerint A bátortalan szerelmes című költeményében az édesség is, a kín is sok, és ezek már az első versszakban össze is kapcsolódnak.[7] Vargha Balázs (1921 – 1996) 1975-ben az Új Írásban a versszakot összeveti annak eredetijével és az eredetit találja jobbnak:

Csodálatosképpen Ágh István 2008-ban a Hitelben pontosan ugyanerre a következtetésre jut[8], ami azt valószínűsíti, hogy nem ismerte Vargha Balázs véleményét. Durva atrocitás, hogy ellenvéleményt kockáztatok meg, de gyanúm szerint Csokonai a változtatással nem az erő és gyengeség kategóriáit latolgatta, egyszerűen a cél nélkül forgó agyat találta eltúlzottan és abszurd mértékben képszerűnek, az Eurydicét pedig nagyzolásnak.

---

^{Rohbock (1820 – 1883): Badacsony a Balaton mellett (1856 – 63)}

Érző szívű, „hajlítható fülű” magyar zeneesztéták Szabolcsi Bence (1899 – 1973) nyomdokain, aki erre már 1943-ban rámutatni vélt, köztük Barsi Ernő (1920 – 2013) bácsi 1994-ben, úgy tudják, a Kisfaludy Sándor (1772 – 1844) egy verséből Szüretölö ének címmel írt népies műdal kilométerkő a Beethoven (1770 – 1827) 1824-re befejezett Örömódájához (az op. 125-ös Kilencedik szimfónia finaléjához) vezető úton.[9]

Kleinheinz, az átírás rejtélyes virtuóza

^{Martonvásár, Brunszvik-kastély}

Tegnapi rövid észrevételem éminence grise-e, szürke eminenciása, vagy inkább ὃ οὐ κινούμενον κινεῖ-je (ho u kinumenon kinei, mozdulatlan mozgató) a Beethoven (1770 – 1827)-átiratok mögött sejtett Kleinheinz (1765? – 1832). Ne hirtelenkedjük el a feltételezést, hogy az ilyen ügyekben méltán ingerlékeny Beethovennel feszült lett volna a viszonya. Ellenkezőleg, úgy tűnik, nagyon jó barátok lehettek.

A bekebelezett hittudor

Feri bácsi… egy sarokba huzódva egy itcés üveggel, a falnak fordulva egy huzamban kebelezte be annak jóféle karlovici tartalmát.

Vajda János (1827 – 1897): Szerbek és búnyók (1885)[1]

Aztán mikor Környey elé tették az üvegcsizmát, mohó élvezettel kebelezte be a gyöngyöző, hűs sört feneketlen gyomrába.

Kosztolányi (1885 – 1936): Pacsirta (1924). Tizenegyedik fejezet (melyben a kései ébredésről, az esőről van szó, és a párducok ismét megjelennek)[2]

Természetesen A magyar nyelv értelmező szótára nagy felkészültségű és kiterjedésű szerkesztőbizottságáé az érdem, hogy ezekre az irodalmi példákra rábukkant, de az eredeti megjelenéseket kurtítja a maga céljaira, és (mint a többi hasonló esetben) csak a szerzőket tünteti fel hivatkozásában.[3] Úgyhogy valamennyi nyomozati utómunka a laikus utókorra is hárul. És ez nem elhanyagolható, mert a nehezebb esetben, Vajda Jánosénál érzékeny az időpont is.

Hermes és smaragdzöld csillogások

Nem mint te Hermaon, ’s mint Hebe aranyhajával,
Nem mint boldog lakód, lethei szent virány,
Borítva láttam ott az ifjút glóriával,
’S plátói lélekként fellengett a’ leány.

Kölcsey (1790 – 1838): Ideál (1813)

A Merkúr meteorológiai viszonyairól ad hírt forrásunk. Tekintve, hogy térfogata is, tömege is csak mintegy 5 és fél%-a a Földének[1], valamint hogy a Naphoz legközelebb keringő bolygó, légköre meglehetősen vékony. Hidrogénből, héliumból, oxigénből, nátriumból, kalciumból, káliumból és vízből áll, és annak megértéséhez, hogy ezek az összetevők miért nem esnek vadul egymásnak, azt kell tudnunk, hogy a légköri nyomás a földiének egykvadrilliomoda, azaz a molekulák találkozása ünnepszámba megy (de még a Merkúron is vannak ünnepek, amit a légköri vízpára bizonyít). A Nap sugárzása, azaz az átadott hő szerepet játszik ugyan a légkör ritkaságában, de feltételezik, hogy annak anyagai eleve a napszélből származnak. A hőmérséklet mintegy 430° C és -170° C között ugrál attól függően, éppen süti a Nap a mért felületet vagy sem.

Testvériség és viszály (Kotzebue)

Populo, qui stultus honores
Saepe dat indignis, et famae servit ineptus,
Qui stupet in titulis et imaginibus.

Horatius (A.Ch. 65 – A.Ch. 8): Saturæ I / 6 (A.Ch. 35?)[1]

…a’ nép, a’melly buta, ’s gyakran
Méltatlant felemel, ’s szemvesztő fényre fejet hajt,
Czimereken ’s neveken bámúl.

Virág Benedek (1752 – 1830) fordítása (Szatírák Horátiusból, 1820)[2]

Nemrég írtunk a kalandos életű Kotzebue-ról (1761 – 1819). Ott ismertetett erőszakos halála nem volt derült égből villámcsapás: hosszan tartó gyűlölethullám előzte meg. A reformáció 300. évfordulóján, 1817-ben Eisenachban tartott Wartburgfest (Wartburgi Ünnep) alkalmával könyveit égették el.[3] A Wartburgfesten jelen volt későbbi gyilkosa, a jénai diáktestvériség tagja, Karl Ludwig Sand (1795 – 1820) is.[4] A drámaíró Kotzebue népszerűsége azonban még ekkor is töretlen. Bízvást kijelenthetjük Kerényi Ferenc (1944 – 2008) 1987-ben megjelent nagyszabású, kritikai levélválogatása alapján (A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig), a reformkori Magyarország legnépszerűbb kortárs külföldi drámaírója volt.

A rény

Az „erő” szó az erkből származik, mely az ujgurban és kunban „erőt”, „hatalmat”, a kirgizben „kényt”, „akaratot” jelent. (A mai törökben etki.) A nyelvújítás idejéből származó képzései például az „erély”, az „erőd”, az „erény”.[1] Az „erőd” fogalmára azt megelőzően az „erősség” szót használták:

1 Az éneklőmesternek, az Úr szolgájától, Dávidtól, aki az Úrhoz ez ének szavait azon a napon mondotta, amelyen az Úr megszabadította őt minden ellenségének kezéből, és a Saul kezéből
2 És monda: Szeretlek Uram, én erősségem
3 Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kősziklám, ő benne bízom: az én paizsom, idvességem szarva, menedékem.

18Zs[2]

A szót a francia force -> fort mintájára képezték.[3] A latin fortis, forctus (erős) közbenső állomás: az indoeurópai bhergh mint „emelt” vagy a dher, „támaszt” sejlik fel a messzeségben.[4] Az „erény” sorsa a legérdekesebb, ezt követjük nyomon.