Édes-keserű úton a gigászi levélhez

^{vidrakeserűfű}

A pillangósvirágúak családjába tartozó édesgyökér nemzetség (melynek legnevezetesebb fajával, az „igazival” már foglalkoztam) tudományos neve „igen helyesen” Glycyrrhiza, azaz szó szerint ugyanaz, mint a magyar elnevezés. Különös módon nem a gyökér édes íze ragadta meg az évszázadokkal ezelőtti magyar nyelvhasználók alkotó fantáziáját, hanem a keserű magvai. Ezeknek a magvaknak a kizárólagos haszna abban rejlik, hogy édesgyökér termesztésére használhatók[1], és bár nem olvasok mérgező hatásukról, kerülném a fogyasztásukat. A holland humanista, Johann Murmellius (1480? – 1517) nálunk 1533-ban lefordított és kiadott szójegyzékének 1446-ik bejegyzése:

Glycyrrhica — koᵉsseroᵉ mago fy.[2]

^{igazi édesgyökér termése és magvai}

Még egy szó a legyezőfüvekről

• 

  koloncos legyezőfű

• 

  réti legyezőfű

A rózsafélék családjába tartozó legyezőfű vagy gyöngyvessző nemzetség[1] Eurázsia nagy részén, Északnyugat-Afrikában és valamelyes mértékben Észak-Amerikában él tartósabb ideje.[2] Egyes fajait, például a koloncos legyezőfüvet Új-Zélandra is eljuttatták.[3]
A rezedafélék családjának „reszedáló”, a lélek nyugalmát visszaállító hatását már taglalta egy bejegyzés, tehát nem mondható rejtelmes egybeesésnek, hogy a mai görög szó a rezedára ρεζεδά, rezeda.
A rezeda nem fajait az angol a mignonette szóval jelöli, mely a középfrancia „kedves”, mignon szóból eredő francia mignonette-ből került át – francia földön az őszirózsafélék családjába tartozó százszorszépet tartották kedvesnek.[4]

A magyaltölgy, a magyal és apróbb disznóságok

sonat icta securibus ilex

Vergilius (a. Chr. n. 70 – 19): Aeneis, VI.[1]

vágják fejszével a tölgyet

Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

• 

  magyal

• 

  magyaltölgy

A magyalfélék családjának egyetlen nemzetségét, a magyalt[3] rendszertanilag semmi nem fűzi a bükkfafélék családjába tartozó magyaltölgyhöz[4] azon túl, hogy mindkettő a zárvatermők törzsébe tartozik. A magyalok szerte a világban honosak, Afrika és Ausztrália forróbb területeit, Közép- és Észak-Ázsiát leszámítva, a magyaltölgy a Földközi-tenger vidékéről indult[5] (de ma már sokfelé megterem, nálunk is ültetik).

Acsákról

Az acsát nemcsak puszta kézzel, de fogalmilag sem könnyű megragadni. Linné (1707 – 1778) 1758-ban ugyan a jelenleg 23 elfogadott fajt magába foglaló acsák neme neveként az újlatin Libellulát szentesítette[1], ami jól felismerhetően a latin libella kicsinyítése – bár ahelyett, hogy ezzel egy parányi „egyensúlyt” lopott volna életünkbe, ami a latin szó eredeti jelentése, a libellula a libella mint „vízmérték” kicsinyítése, utalva a rovar vízszintes repülési törekvésére, amennyiben ezt az észszerű magyarázatot elfogadhatja az ember egy nem hivatkozó, de igényes magyarázónak[2].

A porfogó anyáktól a magvak anyjáig

„Gyermekem, ezt porfogónak hagytad elől?” – cseng fülünkbe az ősi kérdés, olykor a zsibbasztó „megengeded, hogy elrámoljam utánad?” függelékkel kiegészítve. De hogy mi is az a porfogó? Eltorzult fogalmi világunkban, nem vitás, a szanaszét hagyott limlom is az, a műszakiak szemében a forgó elemeket a súrlódás nem kívánt megnövekedésétől óvó segédeszköz, a fül-orr-gégészek az orrszőröket tekintik annak.[1] A Czuczor-Fogarasi, megengedem, elavult, de jó szolgálatot tesz annak bemutatásával, mi avult el. A porfogó XIX. századi értelemben: bibe. Mennyivel szebb szó, mint ahogy a bibét hordó bibeszál neve is: „anyaszál”.[2] Ezen a ponton hadd ne kíméljem az esetleges ny. olvasót magának a bibének a szóeredetétől se. A bibe mint érzékeny pont a „sebre” megy vissza a XIX. század elejéről, gyereknyelvi változatában a „bibire”.[3] A Magyar Etimológiai Szótár szócikke a hangfestő „bíbelődik” igére is céloz mint esetleges nyelvrokonra.[4]
A leíró növénytanban nyilvánvalóan döntő jelentőségű, egy-egy virágban hány bibeszál foglal helyet. Diószegi Sámuel (1760 – 1813) és sógora, Fazekas Mihály (1766 – 1828) inkább történeti jelentőségű, de a kor tudományos színvonalát nem sértő, 1807-ben kiadott Magyar Fűvész Könyvében ehhez igazodva beszél kétanyásokról:
Itt a Tsész. a Tsésze ökonomikus rövidítése.

Méreggyilok

Már említettük, hogy a boglárkafélék családjába tartozó sisakvirág-nemzetség mérgének, az akonitinnek ellenszereként képzelték el egykor a méregölő vagy sárga sisakvirágot, mely azonban maga is mérgez. Feltételezett ellenmérgek mérgező hatása nehezen kimutatható tekintélytisztelő korokban, hiszen ha valakit a halálba küld, aki nem volt mérgezett, akkor csak egy tétellel bővül a különlegességeiről felfektetett lista: viszont a nem mérgezetteket megöli. Bár egyes keleti gyógymódokban fájdalmat, izzadást, gyulladást remélnek csökkenteni akonitintartalmú növényektől[1], és megeshet, nanoszkopikus mennyiségben éri is ilyen hatás az áldozatot, mégis biztosabb ezúttal Tagyosi Csapó Jósef (1734 – 1799) 1775-ben Pozsonyban megjelent Új füves és virágos magyar kert, mellyben mindenik fünek es virágnak neve, neme, ábrázatja, természete és ezekhez képest különféle Hasznai értelmesen megjegyeztetnek című munkájának hinnünk. Ebben a nagy botanikus leszögezi:

HASZNAIRÓL nem irhatok, hanem ártalmairól, mert ez felette mérges fü, mellynek meg-étele után, mind Ember, mind bárom hamar meg-hal.[2]

Mérgező ellenmérgekről mindenesetre nem kizárt, hogy kiderül, elenyészően kicsiny mennyiségben, ellenőrzött körülmények között mégiscsak hajtanak hasznot. Ma egy ilyen esetet vizsgálunk meg közelebbről.

méreggyilok

Szuharkultúrák

balzsamos szuhar

A családjának is nevet adó szuhar nem a mediterrán éghajlatot kedveli.[1] Diószegi Sámuel (1761 – 1813) református lelkész és sógora, Fazekas Mihály (1766 – 1828) 1807-es nagy közös vállalkozásában, a Magyar Fűvész Könyvben már szerepel.[2] A Czuczor-Fogarasi a nem Linnétől (1717 – 1778) származó tudományos nevét, a Cistust[3] a görög eredetire, a κίστος-ra (kistos) vezeti vissza. A κίστος-ról, más írásmóddal κίσθος-ról (kistos) feltételezik, hogy egy távoli rokonra, a zellerfélék családjába tartozó borostyánra alkalmazott előhellén eredetű görög szó, a κισσός, kissos[4] módosulása[5]. Bár a Czuczor-Fogarasi szelleme, többször láttuk, vállalkozó, ezúttal nem mennek bele a magyar név elemzésébe.[6] Szerencsénkre azonban a szuhart összehúzó, erősítő és sebgyógyító hatásai miatt Diószegi felvette az 1813-as  Orvosi füvész könyv, mint a Magyar füvész könyv praktikai része című munkájába is. A hatásoknak tulajdonítja a növény korábban használatos nevét, a „tetemtóldót”. (Megjegyzem, ez a szóképzés sem mindennapi. A tetemet megelőző gyógyászati státuszt „tóldották”.) A „szuhar” szó magyarázatát így adja meg:

Visszavarázsolt szép idők: giliszta- és lázűzők

gilisztaűző varádics

Ha azzal kezdem, a gilisztaűző varádics, rövidebben gilisztavarádics az őszirózsafélék családjába tartozik, indokolt aggodalmat váltok ki bejelentésemmel, előrevetítve egy lehetséges témát, ki-ki hová sorolta ezt a varázslatos nevű virágot. De ezt csak a rend kedvéért teszem, hogy legalább annyit azonnal megtudjunk, nem egy állatról vagy egy állat lakóháza lépcsőfeljárójáról lesz szó a továbbiakban, hanem egy színes múltú vadnövényről és rokonairól.

Az ösztörű kivirágzik

Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény szava nélkül,
Ronda repesőknek útálatos étkül.

Arany János (1817 – 1882): Buda halála (1864).
Harmadik ének. A tanács visszája[1]

Az ösztörü vagy ösztörű ágas-bogas karó, melyen gabonát szárítottak (és hogy éppen fordítva, el ne ázzon az esőben, tetejére kalácsot, azaz jókora szalmacsomót húznak), de mint a Czuczor-Fogarasi összegyűjti, a legkülönfélébb mesterségeknek megvolt a maguk ösztörűje. A mészárosok például „a feltagolt húst akgatják” rá. Szófejtésük szerint az ösztörű az „áradozó vizet öszvetereli”. (A magyar nyelv szótárát 1862 és 74 között adták ki. Figyelemre méltó, hogy a mottónkban idézett Buda halálára már hivatkoznak.)[2] 1912-ben már pontosan tudták, hogy ez az etimológia délibábos, és hogy a szó szláv eredetű. 1912-ben a Nyelvtudományi Közleményekben Horger Antal Albert (1872 – 1946), rövidebben Horger Antal, kicsit részletezőbben Az egyetem fura ura a szláv jövevényszavak között említi, de hangtani következtetéseit élesen visszautasítja Asbóth Oszkár (1852 – 1920)[3] – aki azoknak az Asbóth (Asboth) Oszkároknak a számát gyarapítja, akik nem találták fel a helikoptert[4]. Feltűnő, hogy a szófejtésnek mind a kreatív, mind a konzervatív ágában kimagasló orosz nyelvtudomány sem adta látványos jelét annak, sikerült volna megfejteniük a megfelelő szláv szavak, például a cseh ostrev eredetét.[5] Czeglédi Katalin levezetése azonban, melyet az ágasfából indít, és a karókból épített gát fogalmán keresztül egyebek mellett a szigetig eljut – amelynek szláv szavai az azonos értelmű indoeurópai strow- gyökre támaszkodó előszláv ostrovъ-ból[6] fejlődtek[7] – azt hivatott illusztrálni, hogy az alaki hasonlóságok befolyásolhatták a szófejlődést.[8]
A neves természetjáró, főgimnáziumi tanár Róth Márton (1841 – 1917)[9] 1891-ben a magas-tátrai Oszterva- (Ostrva-) hegy nevéről azt írja, származhat meredek, „éles” (szlovákul: ostrý) lejtőjéből, de nem zárja ki, hogy az ösztörű (szlovákul: ostrva) az eredet, melyen a szlovákok lóherét szárítottak. Ez utóbbi kézenfekvőnek tűnik azok után, hogy megemlíti, a valóban „háromoldalú tákolmányra” emlékeztető küllemű Tompa- (Tupa-) hegyet is mondták korábban Osztervának.[10] És arról se feledkezzünk meg, hogy ezeket a gigászi csúcsokat a kedveskedő népnyelv előszeretettel keresztelte el a maga szókincséből kiindulva. Látjuk ezt a Szénaboglya (Senná kopa) példáján is.[11]

hegyek a Magas-Tátrában: Oszterva, Tompa, Szénaboglya

Útifű és balhafű / útifű vagy balhafű

Könnyű égnek nekivág,
éren át és réten át,
száll a bürökgémorr, sőt,
hasítja a levegőt,
lentről nézi őt:
lándzsás útifű,
borzas turbolya,
folyondárszulák,
s a bús májmoha.
Repül, de hova?
Repül, de hova?

Csukás István: Virág-mondóka[1].
A felidézett toronyszoba (1977)

A nagy orosz botanikus, Pavel Fjodorovics Gorjanyinov (1796 – 1865) növénycsaládok rendszerezésére összpontosított[2], de 1834-es kreációja, a Psylliaceae, azaz balhafűfélék nem járt szerencsével: beolvasztották Antoine-Laurent de Jussieu (1748 – 1836) 1789-es Plantaginaceae-jébe, azaz útifűféléibe.[3] Az „átok” nem szállt le a családról. Ebbe sorolták, számos egyéb mellett, teljesen érthetően, Linné (1707 – 1778) több nemzetségét, így a Plantagót, azaz az útifüveket.[4] Ezt a nemzetséget öt alnemzetségre osztották, ezek egyike az ugyanilyen nevű alnemzetség, egy másik pedig a Psyllium, balhafű.[5] Ha ezek után arra számítanánk, hogy az útifüvek az útifüvek alnemzetségébe, a balhafüvek a balhafüvek alnemzetségébe tartoznak, súlyosan megkeserülnénk naivitásunkat.

homoki útifű

A Plantago arenaria, tükörfordított magyar nevén homoki útifű például a balhafüvek alnemzetségét gyarapítja.[6] Ennek társnevéről, az „ebfejű balha fűről” Natter-Nád Miksa (1893 – 1982) ír A herbárium növényeiben 1962-ben.[7] És akkor a hétköznapi szóhasználatról még nem is beszéltünk. „Útifű” néven közönségesen nem az egész linnéi nemzetséget emlegetjük, hanem speciálisan a lándzsás útifüvet, „balhafű” néven pedig a balhafüvek alnemzetségébe sorolt Plantago afrát, szó szerint véve „afrikai útifüvet”. Ez utóbbi tudományos név egy korábbi szinonimája (a kismillióból) betetőzi a zűrzavart: Plantago psyllium.[8] (Az ember komolyan elgondolkodik, itt is nem véletlenül egy anarchista keze munkál-e a színfalak mögött.)

„az” útifű és „a” balhafű

egyiptomi útifű (egyiptomi balhafű, indiai balhafű)

A lándzsás útifű többek között valóban Észak-Afrikában őshonos[9], míg az egyiptomi útifű Nyugat-Ázsiában és Indiában; hogy ne legyen nyugodt az álmunk, megemlítem, hogy ezt a fajt „egyiptomi balhafűnek” (és egy fokkal érthetőbben „indiai balhafűnek”) is nevezik.[10] A keveredés „nemzetközinek” mondható. De vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről az alnemzetségek néveredetét!

Ádáz hatások

Fajszi Ányos Pál (1756 – 1784): Barcsaynak (1782)[1]

Pázmándi Horvát Endre (1778 – 1839): Árpád, XI. könyv (1831)[2]

Nyermeghi Barna Ignác (1822 – 1894):
Szilágyi, III. (1846)[3]

Irodalmunkban mély nyomot hagytak az „ádázkodók”. Elsőre talán meglepően az „átkoz” mint az „áldkoz” alakulata az „álddal” áll szoros eredeti összefüggésben. Az isteneknek szánt, onnantól érinthetetlenné váló tárgy vagy ember alakja és sorsa az összekötő kapocs (lásd Jefte leányát a feltehetőleg a Kr.e. VIII. században írt Bírák könyve XI. fejezetében, akit szűzen kell megőrizni a feláldozásáig[4]).

Láthatjuk ugyanezt a fogalmi összekapcsolódást a latin sacer, „szent” és „átkozott” példáján is. Az átkozódás egy neme az ádázkodás, legalább is nyelvi eredet dolgában. Sőt, a külső szemlélő olykor ma sem tudja megkülönböztetni az átkozódót az ádázkodótól.

A lenyűgöző lonc és a lenyűgöző kis meténg

OBERON
…I know a bank where the wild thyme blows,
Where oxlips and the nodding violet grows,
Quite overcanopied with luscious woodbine,
With sweet musk roses and with eglantine.

Shakespeare (1564 – 1616): Midsummers Night’s Dream (1595), II / 1[1]

OBERON
…Van egy kies part, hol kakukfü nő,
Hol dús virányt rukerc s ibolya sző,
Fölötte sűrü loncból mennyezet,
Vadrózsa, gyönge jázmin fog kezet…

Szentivánéji álom. Arany János (1817 – 1882) fordítása (1863)[2]

Elhantoltatta az üres koporsót, felállította a fejfát, amelyet tavasszal lonc futott be. Jó szagú tavaszi délutánokon elüldögélt a gyepes sírhanton…

Krúdy Gyula (1878 – 1933): A nagyasszony ballépése (1917)[3]

EL SUR

Desde uno de tus patios haber mirado
las antiguas estrellas,
desde el banco de
la sombra haber mirado
esas luces dispersas
que mi ignorancia no ha aprendido a nombrar
ni a ordenar en constelaciones,
haber sentido el círculo del agua
en el secreto aljibe,
el olor del jazmín y la madreselva,
el silencio del pájaro dormido,
el arco del zaguán, la humedad
-esas cosas, acaso, son el poema.

Borges (1899 – 1986): Fervor de Buenos Aires (1923)[4]

A DÉL

Valamelyik udvarodból bámulni
a régesrégi csillagokat,
az árnyék
padján ülve bámulni
ezeket a szórt fényeket,
miket tudatlanságom nem tud megnevezni,
se elhelyezni a csillagképek között,
átérezni a rejtett
ciszterna vízkörét,
a jázmin- és loncillatot,
az alvó madár némaságát,
a tornác boltívét, a nedvességet
– ezekből áll talán a költemény.

A Buenos Aires-i láz-kötetben.
Somlyó György (1920 – 2006) fordítása (1984)[5]

búbos és ükörkelonc

Újból és újból elkövetjük a bőség illetlenségét, ami most is elkerülhetetlen, ha önkényesen válogatott példákon keresztül akarjuk érzékeltetni azt a lenyűgöző pályát, amit a lonc az irodalomban „befutott”. Borgesnél valósággal a Dél jelképe, más műveinek sokaságában is, bár éppen a déli féltekén a loncfélék családja nem őshonos. Észak-Amerikából, Európából, Észak-Afrikából, Ázsiából (különösen Kínából) származik mintegy kétszáz faja.[6] A lonc természetesen nemcsak „másodvirágként” játszik nagy szerepet az irodalom „virányain”, hanem a kertekben is. Illata nélkülözhetetlen, ha olykor, Borges szerint, nehéz is.
A továbbiakban neve hátborzongató rejtélyével foglalkozunk.

Macskafarkú veronika és a tudomány szigora

Id. Plinius (23 – 79) szerint

Iidem samolum herbam nominavere nascentem in umidis, et hanc sinistra manu legi a ieiunis contra morbos suum boumque, nec respicere legentem neque alibi quam in canali deponere, ibi conterere poturis.

Nat. Hist. 24.63[1]

Ugyanők (a gall druidák) egy nedves környezetben élő növénynek a samolus nevet adták. Ezt is, mondják, böjtölve kell begyűjteni balkézzel, disznók és marhák betegségei ellen. A gyűjtőnek arra is ügyelnie kell, nehogy hátranézzen, és nehogy máshová helyezze mint a jószágok vályúiba.

A természet históriája, XXIV / 63

Id. Plinius „rejtvényeit” a hálás utókor nagy élvezettel próbálja megfejteni. Azt hihetnénk először is, hogy a druidáktól származó samolus elnevezés eredete megfejthetetlen. Mégis több derűlátó ötlet született a kiderítésére. Sir Joseph Paxton (1803 – 1865) a kelta san, „hasznos” és mas, „disznó” szavak összetételével vezeti le a disznókat is gyógyító fű nevét, míg Robert Stephen Adamson (1885 – 1965) Samos szigetét véli névadónak.[2]

nyugati kökörcsin

Érdekesebb magának a növénynek az azonosítása. Luigi Anguillara (1512? – 1570) a boglárkafélék családjába tartozó nyugati kökörcsint javasolja, Kurt Polycarp Joachim Sprengel (1766 – 1833) a kankalinfélék családjába és a számolya-nembe sorolt tölgylevelű vízisalátát. Ezzel megerősíti Valérand Dourez (1534? – 1575) álláspontját, amit maga Linné (1707 – 1778) is olyannyira osztott, hogy a növénynek a Samolus valerandi tudományos nevet adta.[3]

tölgylevelű vízisaláta

Ám a pliniusi elnevezések megfejtésében nagy jártasságú Antoine Laurent Apollinaire Fée (1789 – 1874) véleménye eltér ettől. Szerinte az útifűfélék családjába tartozó deréce- vagy ártéri veronika a szóban forgó növény.

Linné ennek a virágnak a Veronica beccabunga tudományos nevet adta.[4] Mielőtt rátérünk a veronikák nyelvújításkori kalandjaira, tisztázzuk az eddig felgyülemlett növénynevek eredetét.

A pintyő

A Szarvas Gábor (1832 – 1895) által alapított Magyar Nyelvőr XXXVIII. évfolyamában, 1909-ben Korányi Emil joghallgató kisebb horderejű tudakozódását olvashatjuk. Kezébe került Az Ujság egy 1908-as száma, mely beszámol róla, hogy a keleti és nyugoti pályaudvar előcsarnokában és valószinüleg sok más vasúti állomáson is mérlegeket állítottak fel egy művészeti szempontból sikerültnek alig mondható oroszlánszáj alatt a következő felírással:

Betonikusok

orvosi vagy hasznos tisztesfű (bal) – sárga tisztesfű

Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) híres orvosával, Antonios Musasszal már találkoztunk. Sokáig neki tulajdonítottak egy De herba vettonica liber (A betonikáról szóló könyv) című értekezést, de a szkeptikus utókor későbbi szerző, az érthető módon Ál-Antonius Musasnak nevezett író művének tekinti.[1] A mű mindenesetre szép pályát futott be, a középkorig becsben tartották.[2]

illusztráció Ál-Antonios Musas értekezéséhez