Thomas Mann címkéhez tartozó bejegyzések

Nike és Wagner

A megváltás oratóriuma

Thomas Mann (1875 – 1955) a Parsifalról (WWV111, 1882),
a Richard Wagner szenvedése és nagysága című tanulmánykötetben (1933)[1]

A Magyarországon annyi év után is szokatlannak számító csütörtök délután négy órai kezdettel vezényelte el Fischer Ádám a Parsifalt, ami a „munka hátországában” még így is telt házat vonzott. Nem az előadásról emlékezünk meg ezúttal, hanem a műsorfüzetről.[2] Bővebben…

Reklámok

A nabla

A nabla szívmelengetően szimmetrikus differenciáloperátor. A definíciója és itt bemutatott használata során, mely szigorúan emlékeztető jellegű, pusztán az ébrenlét fenntartása érdekében, Einstein-konvenciót alkalmazunk, és csak a legszükségesebbekre szorítkozunk. Feltételezzük, hogy ei ortonormált bázis R3-ban (a három dimenziónak a rotáció bevezetésekor lesz jelentősége), ej pedig a duális bázis, azaz ej˙ei = δij. Ekkor tehát

Ennek hatására egy differenciálható v vektormezőből annak deriválttenzora képződik:

Ennek skalárinvariánsát (a divergenciát) és a vektorinvariánsa kétszeresét (a rotációt), valamint skalármezők gradiensét értelemszerűen kaphatjuk:

Itt

a permutációs szimbólum: ha (i, j, k) (1, 2, 3) páros permutációja, akkor értéke 1, ha páratlan, akkor -1, egyébként 0.
Mindenféle ideológiai rendszereket dolgoztak ki használatának egykori szorgalmazói annak megmagyarázására, hogy már a legközönségesebb differenciálási szabályok is miért bonyolódnak el a használatától, helyesebben, hogy miért nem egyszerűsödnek le. Példának okáért

Nem látszik az operátor használatának különösebb értelme. De ekkor az ideológusok kis vonásokat helyeznek el a szereplő vektormezőkre, a nablát hol differenciáloperátorként, hol közönséges tenzorként értelmezik, és kihozzák a fenti formulát. Egységes álláspont a különféle egyéb formulák magyarázatára nem alakult ki. Jobban járunk (ha elismeréssel is adózunk annak, hogy a differenciálgeometriában mégiscsak sikerült kidolgozni egységes és összefüggő koncepcióját), ha az univerzum még mindig elég tágas megismerhető felére korlátozzuk vizsgálatainkat, és arra összpontosítunk, hogyan jelent meg a matematikai kalkulusban a nabla fogalma és elnevezése. Bővebben…

Wagner mint vezérmotívum

Párizs odi et amo-viszonyát Wagnerrel (1813 – 1883) szemben és mellette már érintettük van Goghról (1853 – 1890) szólva. A független, de a saját realizmusával szemben permanens és doktriner polgárháborút folytató francia kultúra mindamellett nem lehetett meg a pszichológia kibontakozó tudománya nélkül, melyet a művészetbe, hol „forradalmi”, hol „ellenforradalmi” úton Wagner az elsők között emelt be. A pozitív és negatív Wagner-függések bonyolult francia szövedékében kulcsszerepet kapott Wagner kompozíciós technikája, ezen belül a vezérmotívumok elve és alkalmazása. Bővebben…

Wilhelm Müller és ciklusai

1 MüllerNem beszélhetünk Johann Ludwig Wilhelm Müllerről (1794 – 1827) anélkül, hogy legalább (terjedelmes!) bevezetőül ne említsük meg azt, ami nevét híressé tette az utókor számára: Schubert (1797 – 1828) két dalciklusát Müller verseire.
Rövid „romantikus” korszakában Beethoven (1770 – 1827) 1816 áprilisában alapozta meg a dalciklus műfaját A távoli kedveshez (op.98) címmel. Egyúttal, mondhatjuk, be is tetőzte: a dalciklus mint megnevezés a zenei romantika korai szakaszában, különösen Schumann (1810 – 1856) életművében nagy népszerűségre emelkedett, de ezek a ciklusok szervesen kapcsolódó, ugyanakkor mégis önálló dalokból állnak, míg A távoli kedveshez egyetlen összefüggő mű, melyben mindamellett megkülönböztethetők az egymást követő verseknek megfelelő szakaszok. Bővebben…