Anton Diabelli címkéhez tartozó bejegyzések

Szalonna mint motívum

SCHULMEISTER

”Ceciderunt in profundum summus Aristoteles, Plato et Euripides.”

ISKOLAMESTER

„A nagy Aristoteles, Platon és Euripides mind a mélybe zuhantak.”

Fehre (1718 – 1772): A zeneiskola-mester (1751)[1]

Egyszerűbb elmék, amikor közvetlen környezetük hétköznapi tárgyaival (lekvárral, szalonnával) találkoznak, azokat emlékezetükben megőrzik, hogy adandó alkalommal rigmusfaragásaikba beillesszék. Mielőtt ócska és érdektelen szellemtelenségként elhessegetnénk magunktól ennek a késztetésnek a puszta emlegetését is, gondoljunk arra, hogy a beszéd kialakulásának idején (mely párbeszédek folytatásához úgy 50-100 ezer éve juthatott el[2]) hatalmas evolúciós előnyhöz jutott, aki ügyesen fűzte a szót, és ravasz asszociációival meggyőzte beszédpartnerét életrevalóságáról. Zord körülmények között az éles elme megélést segítő szerephez jut, és ennek becsületét mutatják az ember legősibb eposzai és népmeséi is. Ennek az időnek korcs maradványa az, amikor egy magyar ember nem képes kimondani a „vegyes” szót anélkül, hogy rögtön hozzá ne fűzné: „felvágott” (derültség a nézőtéren), vagy amikor egy brit, amikor a plain („sima”) után kényszeresen a vanilla („vanília”) szót illeszti, visszaemlékezve gyerekkora fagylaltrendeléseire.
A magyarban különösen népszerűek a „nyolcas” verssorok különféle formái, így nem szabad csodálnunk, hogy akadtak, akik a kisiskolákban belénk vert szolmizáció keserves emlékét rigmusokba oltva igyekeztek feloldani. A rigmus pedig sokszor durva és alávaló. A sokszerzős Dohány utcai seriff előadásáról Sipos Péter 2013-ban így ír:

Némán ülünk a lassan kivilágosodó az előadóhellyé varázsolt egykori középiskolai osztályteremben. Néhányan szipognak, mások csendben törölgetik könnyeiket. Vagy öt percen át senki nem mozdul a helyéről. A színészek még a teljes sötétségben a gyerekkoromból ismerős „dó-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó” épületes szövegű skálázásból komponált (egyébként fantasztikus ritmusú) számot előadva már kiosontak a folyosóra. Taps nincs. Másfél óra sötétség után nem is lehet tapsolni.[3]

Egy évvel később Eörsi Mátyás azt meséli el, milyen hatást váltott ki apjából, Eörsi Gyula (1922 – 1992) jogtudósból[4], amikor otthon elszavalta a versikét.[5] Ennek a versikének hasonló színvonalú folytatását is kiötlötték, inkább nem idézem. A mi „iskolamesterünk” annak idején szalonnát falatozó rigóval tanította.
A fel- és leszálló ág mint gyerekkori emlék sűrűn felbukkan akár szándékos emlékeztető, akár önkéntelen gesztus formájában a „valódi” zeneművészetben is. Néhány, merőben önkényesen válogatott példában vesszük szemügyre. Még csak nem is teljesen időrendben. Bővebben…

Shakespeare és Schubert

StathamHenry Heathcote Statham (1839 – 1924) elismert építész és szakíró volt, rá bízták az akkor még Encyclopædia Britannica írásmóddal írt című lexikon 11., 1911-es kiadása Építészet címszavának[1] megírását. Bach-hívő műkedvelő zeneértő is volt, orgonán is játszott. Mondhatnánk, kifogástalan életrajz. Műkedvelése azonban keserű műgyűlölettel párosult. Ő ajándékozta meg zenekedvelő közönségét a híres felismeréssel, hogy Wagner (1813 – 1883) gaz Beethoven (1770 – 1827) sírján.[2] Amikor a nála lényegesen békülékenyebb, szintén műkedvelő zeneértő, sir George Grove (1820 – 1900) által szerkesztett Zenei lexikon Schubert (1797 – 1828)-címszót is magába foglaló kötete megjelent, nagy erővel támadta meg. Suzannah Clark taglalja a kritikát. Nyilvánvalóan egyetlen szavunk sem lehet az ellen, hogy Statham kifogással él terjedelmi arányok ügyében, már a címszó megjelenése előtt is, 1881-ben. Egy lexikonnak tárgyilagosnak kell lennie, nem tükrözheti szerkesztője értékválasztását. Ha Bach (1685 – 1750) 5, Händel (1685 – 1759) 10 és Beethoven 50 oldalt „kap”, akkor bármennyire is szeressük Mendelssohnt (1809 – 1847) – Statham nem szerette, stílustalannak tartotta – , a neki szánt 60 oldal valóban túlzásnak (curious disproportionnak, „furcsa aránytalanságnak”) tűnik. Képzelhetjük Statham haragját, amikor az általa megvetett Schubert címszava még Mendelssohnénál is hosszabb lett. 1883-as fulmináns cikkében pontról pontra haladva, ahol a lexikon Schubertet nagyra értékelte, ő gyorsan lehúzta.[3] De még ez a kérlelhetetlenül szívós kritikus is megenyhül, ahol nem tehet mást, persze a maga aligha vállalható stílusában. Mint Julian Horton idézi, the two love songs by Schubert which are the most manly and healthy in tone are both inspired by Shakespeare’s words, viz. ʻHark the Lark!’ and ʻWho is Sylvia’ and it is remarkable how very English they are in spirit, the latter especially, azaz „Schubert legférfiasabb és legegészségesebb hangvételű két szerelmes dalát egyaránt Shakespeare szavai ihlették, úm. Halld! pacsirta és Szilvia, ki vagy, és figyelemre méltó, milyen nagyon angolok ezek szellemiségükben, kiváltképp az utóbbi”. Bár Horton példákkal támasztja alá, a korban gyakori forgolódás a „férfiasság” mint művészi kategória körül akkoriban más érzelmi töltetű volt, mint lenne manapság, a célozgatás az „egészségességre” még így is valamelyest bárdolatlannak tűnik. Meglehet, ezek a művek „angol szellemiségűek”, de ugyanígy német, osztrák, magyar és francia szellemiségűek is, sőt, nincs nemzet, melyhez ne szólnának. Nemrég, az „utóbbi” dalról szólva megpendítettük, hogy Schubert és Shakespeare (1564 – 1616) kapcsolata megérne egy kis külön részletezést. Teljesítsük ígéretünket! Bővebben…

Éji dalok Schubertről és Schoberről

Vannak műkedvelők, kiváltképp német földön, akik mások munkáiban csak azt szeretik, amit oda maguk helyeztek. Mint egyes rovarok, melyek testhőmérséklete nem elegendő kicsinyeik kikeltésére, más rovarok testébe helyezik petéiket… Ilyen emberek a kritikusok és barátok, akik önmagukban ártalmatlanok, de különösen veszedelmesek gyakorló művészekre. Közéjük tartozik Schober.

Grillparzer (1791 – 1872): levél Enkhez (1788 – 1843),
1837. október 26-án

Kecskeméti István (1920 – 1999) zenetörténész, az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárának vezetője az OSZK Híradó 1969. július-augusztusi számában a rendelkezésére álló rendkívül szűk helyen kultúrtörténeti fontosságú bejelentést tesz. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete megbízásából Turay Mihály – a színházi karmester (1884? – 1978) akkor 85. életéve körül jár[1], így valószínűbb, hogy fia jön számításba – magyar színházzenei anyagot kutat ömlesztett nyomtatványokban…  Bővebben…

Beethoven kis darabjainak nagy viszontagsága

Beethoven (1770 – 1827) bagatelljeit már érintettük egy tágabb összefoglalónkban. Ott a három nagy sorozatból csak kettőről beszéltünk, a minden szempontból különleges középsőről, az op.119-esről nem. Ezt a mulasztásunkat pótoljuk ezúttal.  Bővebben…

Koppantások szíven és billentyűn

A bécsi Artaria Kiadót az Artaria testvérek 1770-ben alapították. Ez csak a jogi kezdet, az olasz Artaria család ekkor már régóta foglalkozott műkereskedelemmel. Ekkor azonban teljes egészében a zeneműkiadás felé fordultak.[1] Természetes, ha egy kiadó üzletpolitikáját, különösen a kezdeti években, akkor már ismert szerzők megnyerésének vágya határozza meg, aminek levét ifjú tehetségek isszák meg, de olykor a tapasztalt, idősebb művészek is, mint ez, bizonyos értelemben, Haydnnal (1732 – 1809) is megesett. Bővebben…

A fúga művészete

1 ARTThe hottest horse will oft be cool,
The dullest will show fire;
The friar will often play the fool,
The fool will play the friar.
 

Old Song
Scott (1771 – 1832): Ivanhoe, XXVI[1] 

Vad ló is megjuhászodik,
Kezes ló is kiront;
A szent bolondot játszhatik,
És szentet a bolond.

Régi dal
Szinnai Tivadar (1894 – 1972) fordítása[2]

Amikor az idős Spontini (1774 – 1851) a harminc éves Wagnernek (1813 – 1883) azt fejtegette, ő immár betetőzte az opera műfaját[3], Wagner az önértékelést, megbocsáthatóan, tamáskodva fogadta. A Lipcsében „Tamás”-kodó  Bach (1685 – 1750) részéről, bár öntudatos, mi több, indulatos művész volt[4], efféle bombasztikus öntömjénezést elképzelni sem tudunk; mégis, az egyetemes emberi kultúra legnagyobb betetőzői között találjuk: a barokk legfontosabb műfajait (egy fontosat leszámítva…) és formáit emelte már biztosan meghaladhatatlan tökélyre. Bővebben…