Sorscsapások és örök megbékélések

Csao ren guiju dzsin,
Jan nyao ci csu din.[1]

A favágó majd’ mind visszatért,
Madarak ülnek valahol a ködben.

Meng Hao-zsan: Tingre várva

Mindenekelőtt – bűn! – elmesélem, miről szól Mahler (1860 – 1911) 1908-9-ben komponált Dal a Földről című, alkalmatlan kifejezéssel „szimfonikus dalciklusának” utolsó, hatodik dala, a Búcsú.
A hegyvonulat mögé száll a nap, hűvös árnyékaival közelít az este. (Itt a hold ezüst bárkája következik, ami prózában elviselhetetlen lenne.) A patak zenélve csobog, halványulnak a szirmok, minden vágy álmodni akar. A berki madárka is elhallgat, szinte „percre pontosan” egy évezreddel Goethéé (1749 – 1832) előtt. Fenyőim alatt barátomra várok, qinemmel (körülbelül: lantommal) kezemben, fel-alá járva, hogy közösen élvezzük az estét. Leszáll lováról, és búcsúitallal kínál. De merre mész tovább és miért? Tompa hangon feleli: engem a földi szerencse elkerült. Nyugalomra vágyom, otthonomba, a hegyek közé térek. Utolsó órámra várok. De jönni fog a tavasz, és a megújulás örök.