Szökések, intrikák: opera az 1840-es években

Vedi! la bianca luna
Splende sui colli…

Nézzed a Hold fehér fényét
Szétáradni a hegyeken…

Solera (1815 – 1878): L’esule (Száműzetés)[1]

Solera jelentéktelen zeneszerző volt és múló sikerű költő. Ám helye örökre megmarad a legnagyobb librettisták között. Ügyvéd apja részt vett a későbbi forradalmak, például az 1830-as francia Júliusi forradalom szellemi megalapozásában kulcsszerepet játszó, függetlenségi Carbonari-mozgalomban[2], ezért az osztrák hatóságok letartóztatták és a dél-morva Špilberk várban tartották fogva.

Az osztrák hatóságoknak mindamellett volt stílusuk. Magukra vállalták a gyermek iskoláztatását Bécsben (amire apja aligha lett volna képes), ahol ő szép sikereket ért el művészetben és hadművészetben egyaránt, de nem volt maradása: egy cirkusszal kereket oldott. A magyar határnál csípték fülön, de ekkor a Pietro Antonio Longone († 1613) örökhagyásából alapított milánói bentlakásos iskolába[3] vitték.

Felfigyeltek zenei képességeire, így a Milánói Konzervatóriumban fejezte be tanulmányait. A fiatal Verdi (1813 – 1901) is észreveszi tehetségét, és az 1838-ban megjelent áriagyűjteménye egyik jelentős darabját, a mottónkban idézett Száműzetést Solera versére komponálja. Ennek „ezüst” hangzása a Grálelbeszélés hangulatát vetíti előre. Bartolomeo Merelli (1794 – 1879), a Scala igazgatója, aki mindig érzékenyen figyelte, ha új tehetség bukkan fel, megbízta Solerát, hogy dolgozza át Antonio Piazza (1742 – 1825) ódon stílusú Oberto conte di San Bonifacio (Oberto, San Bonifacio grófja) című szövegkönyvét, melyből aztán Verdi írt sikeres operát, melyet 1839-ben mutattak be a Scalában.

Innentől három évig együtt dolgoztak, de Solera operaszerzőként is dolgozott a Scalának. A tehetséges, de koncentrált munkára kevéssé hajló Solerát a „zsarnok” (Solera Verdire alkalmazott zenei szakszava) olyan eszközökkel igyekezett munkára bírni, amelyért ma börtönbe vetnék.

A Lombardok híres duettjének szövegét Verdi nem találta elég tüzesnek és „keletiesnek”, ezért Solerát korrekcióra kérte, és a nyomaték kedvéért saját szobájába zárta be, felejtvén, hogy ott tartja tekintélyes borgyűjteményét. Solera, mint naplójában írja, minden sorra pohárköszöntőt mondott.[4] Sok sort javított. Az 1843-ban bemutatott opera nagy sikert aratott, Verdi kiérdemelte vele a „kórusok atyja” kedveskedő titulust.[5]

Solera, sikerei teljében, odahagyta Lombardiát egy spanyol meghívás kedvéért. Ott sokoldalúan alkalmazta tehetségét karmesterként, szöveg- és versíróként, színigazgatóként és bajvívóként. Ez utóbbinak nagy hasznát vehette, mivel elterjedt, hogy II. (Balsorsú) Izabella királynőnek (1830 – 1904) nemcsak egyszerű tanácsadója[6], és így az udvari intrikák olykor párbajokkal végződtek.
A Risorgimentóban Solera, mondhatni, magától értetődő módon, az itáliai nemzeti oldalon lépett fel, jelentős diplomáciai küldetések megbízottjaként. (Arról azonban nincs szó, mint egyes források felvetik, hogy ezért börtönbüntetést kellett elszenvednie.[7]) Itt újabb képessége került napfényre a zseniális rendetlennek: a rendteremtés olykor brutalitásba csapó tehetsége. Különféle brigantik csoportjai ellen olyan hatásosan lépett fel, hogy egymás után egy sor itáliai nagyvárosban töltött be rendőrfőnöki posztot. Feltételezhető a sűrű váltásokból, hogy fő feladata magának a rendőrségnek a meg- vagy átszervezése volt. Ragyogó Iszmáíl (1830 – 1895) egyiptomi khedive – a Word korábbi felhasználói jól ismerik ezt a „kedves” helyett unos-untalan felkínált szót – fülébe is eljutott Solera híre, és meg is hívta az egyiptomi rendőrség megalakítására. Kétségtelenül lehetett a vérében valami keresztneve (Temistocle) névadója, Themistokles (Kr.e. 524? – 460?) katonai és szervezőzsenijéből. Mindez alatt nem hagyott fel a librettóírással sem. Anyagi helyzete azonban erősen hullámzó volt. Egy hullámvölgy idején Elena Chiara Maria Antonia Carrara Spinelli (1814 – 1886), röviden Clarina Maffei kérlelte Verdit, segítse ki Solerát szorult helyzetéből. De Verdi visszautasította a kérést, mondván, Solerának bőven módjában lett volna magát nélkülözhetetlenné tenni szövegkönyvíróként, csak magát okolhatja balsorsáért. Solera maradék pénzéből Párizsba költözött, hogy műkereskedésből éljen meg, csekély sikerrel. Szegényen, betegen hazatért Milánóba, ahol rövidesen meghalt.[8]


Ez az életpálya nem mondható nyílegyenesnek, mégis úgy-ahogy követhető. Solera minden kétséget felülmúlóan legnagyobb alkotásának történetéről, melyet szándékosan hagytunk a végére, kiemelve az élettörténetből, ez már kevésbé mondható el. Mindenesetre kísérletet teszünk rá, a XIX. század egy szintén jelentős operaszerzője életútjának rövid vázlatával kezdve. Róla, Nicolairól (1810 – 1849), A windsori víg nők című, 1845 és 1848 között komponált főművéről szólva nemrég már írtunk. A fiatal Nicolai az áldatlan otthoni légkör elől Königsbergből a ma Lengyelországhoz tartozó pomerániai Stôrgardba távozott, amelynek osztaghadbírája, August Adler (1773 – 1850) vette őt pártfogásába. Felismerve tehetségét Goethe (1749 – 1832) barátjához, Zelterhez (1758 – 1832) küldte Berlinbe zenei tanulmányokat folytatni.[9] Ott a Zum Grauen Kloster („A szürke kolostorhoz”) előkészítő zeneiskolában éneket is tanult.

Első koncertjén sikert aratott, de anyagi helyzete nem volt rózsás. Így vállalta el a római porosz követség orgonista állását (meglehetősen különös diplomáciai poszt mai füllel). Az itáliai tartózkodás további sikereket hozott a fiatal zeneszerzőnek. Az egyházi zenét szerző Bainitől (1775 – 1844) tanulta meg[10] az „itáliai stílust”. Egy éves bécsi zeneigazgatói (kapellmeisteri) állás betöltése után (az Udvari Színházban) visszatért Itáliába, ahol elindult operaszerzői pályafutása. A kezdeti sikereket követően azonban Bellini (1801 – 1835) epigonját látták benne a hűvös kritikusok. Operaszerzői karrierjét otthagyva visszatért Bécsbe, ahol az Udvari Színház zenekarával adott hangversenyei nyomán az együttesből kialakult a világ egyik legnagyszerűbb zenekarának, a mai Bécsi Filharmonikus Zenekarnak az őse. Ma őt tekintik ennek a zenekarnak a megalapítójának.

A még nem teljesen kész Windsori víg nőket az Udvari Színház elutasította, így megbántottan elvállalta a Berlini Opera zeneigazgatói posztját. Csak nagyon kevéssel élte túl fő műve nagy sikerű ősbemutatóját, szélütésben halt meg.[11]
Második bécsi visszatérése szorosan kapcsolódik Solerához. 1840 végén Genovában nagy sikerrel előadták Solera szövegkönyvére írt Gildippe ed Odoardo (Gildippe és Edwárd) című operáját.[12] Ám a Scalából érkezett ajánlatot, hogy zenésítse meg Gaetano Rossi (1774 – 1855) Soulié (1800 – 1847) drámája nyomán írt Il proscritto (A számkivetett) című szövegkönyvét, visszautasítja. (A darab a rózsák háborúja idején játszódik.[13]) Merelli színigazgató így a szövegkönyvet Verdi kezébe adja. Mindhiába… Verdi sorozatos családi tragédiák és az ímmel-ámmal befejezett Pünkösdi királyság 1840-es bukása után úgy dönt, mindörökre felhagy a komponálással. Ugyanakkor Anicet-Bourgeois (1806 – 1871) és Cornu (1794 – 1848) 1836-os színdarabja és a koreográfus Cortesi (1796 – 1879) 1838-ban a Scalában bemutatott balettje sikere nyomán, melyek II. Nabu-kudurri-uszur (Nebukadneccar, biblikus nevén Nabukodonozor, Kr.e. 634 – 562) történetét dolgozzák fel, Solera is megírja a maga szövegkönyvét a témában.[14] Merelli előbb Nicolait bízná meg a feladattal, ám Nicolai ezt is visszautasítja. Mint naplójában írja, a librettó „teljességgel megzenésíthetetlen”, és ő különben is viszolyog a szüntelen vérontástól. 1840 végén, hóesésben Verdi Merellibe ütközik a Scalánál. A színigazgató ragaszkodik hozzá, hogy Verdi legalább belenézzen a Nabucodonosor szövegkönyvébe, amelynek fejében Verdi visszaadja A számkivetett librettóját, melynek megzenésítésébe még bele sem fogott. Mint Verdi írja, otthonában a szövegkönyvet kedvetlenül az asztalra dobta, de az leesett, és éppen a Va, pensierónál (Szállj, gondolat) nyílt ki. (Ennek a kórusnak semmiféle előképe nincs a Solera előtti feldolgozásokban.) Verdit a szöveg villámcsapásként érte, ám nem térítette vissza a zeneszerzők világába.

Elhatározásához hűen visszavitte a szöveget Merellinek, aki nem tűrt ellentmondást. A szöveget visszapréselte Verdi nagykabátjának zsebébe, „zenésítse meg, zenésítse meg!” kiáltással kituszkolta irodájának ajtaján, és az orra előtt bevágta. És akkor Verdi lassan-lassan mégis hozzálátott a megzenésítéshez. Az 1842-ben Nabucco címen bemutatott opera (nálunk 1847-ben adták elő először!) óriási sikert aratott. Ezt Nicolai nem tudta megbocsátani. „Az általam visszautasított szövegkönyvvel ugyan megcsinálta szerencséjét, de operái kimondottan rettenetesek, szégyent hoznak Itáliára, úgy zenésít meg, mint valami holdkóros, technikai értelemben nem mestere szakmájának, szíve akár egy szamáré, és bizony, a szememben szánalmas, megvetendő komponista” – foglalja össze tömören szakmai álláspontját. A Nabucco 1843-ban Bécsben is sikert aratott, amiről Verdi úgy számol be Emilia Morosini (1804 – 1875) svájci nemesasszonyhoz írt levelében, a siker nagyobb, mint amekkorát várt, elnézve egy bizonyos ottani személy intrikáit. Verdi leveleinek kiadója, Aldo Oberdorfer (1885 – 1941) szerint Verdi itt Donizettire (1797 – 1848) céloz. Kétségtelen, hogy ekkor Donizetti valóban Bécsben tartózkodott[15], de Donizetti mindig is támogatta Verdit. Egyetlen percig nem lehet kétségünk afelől, hogy a néven nem nevezett személy Nicolai. [16]
Ám mi történt A számkivetett többszörösen visszaadott szövegkönyvével? Nicolai végül mégis elvállalta a megzenésítést, és ez életére ugyanúgy sorsszerű kihatással volt, mint Verdiére a Nabucco – csak megfordítva. Operája 1841-ben, tehát a Nabucco bemutatása előtt óriásit bukott a Scalában. Nicolai ezért tér vissza másodszor is Bécsbe, olyan hevesen, hogy még eljegyzését is felbontja Erminia Frezzolini (1818 – 1884) szopránénekesnővel.[17] Nem tudjuk, mekkora része lehetett a bukásban intrikáknak, de ha volt is valamekkora, a komponálásba feledkezett Verdinek ehhez nem lehetett köze. Az, hogy a sokatmondó Die Heimkehr des Verbannten (A száműzött hazatérése) címen 1844-ben, majd Die Verbannte (A száműzött)[18] és Mariana címen[19] 1849-ben bemutatott átdolgozásai valamelyes sikert hoztak, részint az átdolgozások számára, részint azok minőségére (azaz a szerelmi szál megerősítésére) tekintettel nem támasztják alá az intrika befolyására építő itáliai bukás teóriáját.

Még egy csavar a történetben, hogy Soulié drámája nyomán Verdi egy másik nagy librettistája, Cammarano (1801 – 1852) is írt szövegkönyvet, melyből Mercadante (1795 – 1870) komponált operát. Az ő Számkivetettjét röviddel Nicolaié után mutatták be a nápolyi San Carlóban 1842 elején[20], méghozzá akkor maradandónak gondolt sikerrel[21]. Talán mégis Nicolaiban lesz a hiba…


[1] http://www.lieder.net/lieder/get_text.html?TextId=15170

[2] Carbonari-mozgalom

[3] a Longone-iskola

[4] Solera pohárköszöntői

[5] a kórusok atyja

[6] Solera tanácsadó – vagy több is annál

[7] https://upclosed.com/people/temistocle-solera/

[8] Solera élete

[9] az ifjú Nicolai

[10] https://www.britannica.com/biography/Otto-Nicolai#ref99007

[11] Nicolai élete

[12] Gildippe ed Odoardo

[13] A számkivetett

[14] a Nabucodonosor előképei

[15] Donizetti Bécsben

[16] Nicolai Verdiről és a Nabuccóról

[17] felbontott eljegyzés

[18] A száműzött

[19] http://www.musicsalesclassical.com/composer/work/31347

[20] http://imslp.org/wiki/Il_proscritto_(Mercadante%2C_Saverio)

[21] Mercadante sikere

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s