Hősök, árulók = árulók, hősök

Hogy egy diktatúra propagandájának talapzata a történelem, olyan „súlyú” megállapítás, mint tükörképe: agy diktatúra történelemképének talapzata a propaganda. Mint Job Mestrom mondja Arminius a nemzeti szocializmusban című diplomamunkájában, nem a semmiből jönnek elő a gigantikus példázatok. Nézzük ezt egy fontos és híres példán keresztül. Bandel (1800 – 1876), nyilvánvalóan a napóleoni harcok hosszan tartó hazafias hangulatától és a német egység iránt vágytól fűtötten már 1819 óta dédelgette magában terveit egy emlékmű elkészítéséről Arminiusnak (Kr.e. 18? – 21) hódolva, aki a német ajkakon a Hermann névre hallgatott. Detmold mellett 1838-ban láthatott hozzá a munkálatokhoz, de a gigászi mű elkészítése finanszírozási nehézségekbe ütközött, így csak 1875-ben leplezhették le. A nácizmus nagy előddé tette „Hermann” alakját, hangsúlyozottan nem germán, hanem német hőssé, és az emlékmű náci gyűlések kultikus helyszínévé vált.[1] (A Hermann asszociatív névalak legalább a XVI. századtól kimutatható.)

a Hermannsdenkmal (Arminius-emlékmű) a náci propaganda szolgálatában

Elizabeth Penrose, írói nevén Mrs. Markham (1780 – 1837) írásai alapján 1847-ben Londonban kiadtak egy posztumusz kötetet az ifjúság számára Németország történetéről. Az ókori forrásokra támaszkodó gazdag tényanyagot az ifjúság gondolkodásmódjához igazítva mutatják be, de emelkedett stílusban. A mű legelején meséli el a germán heruszk nép fia, Arminius történetét. Ez a nemesi származású gyermek római kiképzésben részesült, megismerhette mind a római hadi szokásokat, mind leigázóik természetét. Eszesebb lévén honfitársainál, nyers és tüzes ékesszólásával, mely sosem téveszti el útját barbár szívekhez, magától értetődő könnyedséggel ért el korlátlan befolyást a germán ifjak felett, akiket, különféle furcsa és misztikus ceremóniák közepette, éjfélkor, az erdeik mélyén megeskette isteneikre, hogy nem nyugodnak, míg római megszállóikat végérvényesen el nem söprik.[2] (Ez az erősen kiszínezett indítás sokkal jellemzőbb Arminius kései felhasználóira, mint rá magára.) Jobban járunk, ha az ősforrásokhoz nyúlunk, amelyek (értelemszerűen) a megszálló rómaiak melletti elfogultságot tükrözik. Tacitus (56 – 117) a töredékesen fennmaradt Ab Excessu divi Augusti Historiarum Libri (Az isteni Augustus halála óta történtek könyvei) című művében, melyet, mivel ő maga az „évkönyveinek” nevezett, ma Évkönyvek címmel emlegetünk, a 14-től 68-ig terjedő időszakot dolgozza fel, az előzmények ismertetésével. Az első és a második könyv az Arminius-lázadást is ismerteti. Arminius gyűjti az erőt a római megszálló csapatok ellen. Erővel ragadja el az előkelő heruszk Segestes Thusnelda (Kr.e. 10? – ?) nevű, mással akkor már eljegyzett lányát. (Tacitus utal rá, hogy maga Thusnelda Segestes és Arminius viszályában az őt erővel elrabló férje oldalán áll.)

római szobrok: az egyiket Arminius, a másikat Thusnelda ábrázolásának tartják

Tacitus beállításban Segestes békevágyó ember, aki nem jó szemmel nézi veje hűtlenségét a rómaiak iránt, ezért maga fordul Publius Quinctilius Varus (Kr.e. 46 – Kr.u. 9) római fővezérhez: óvakodjon, zendülés készül; kötözze meg őt is, Arminiust is, míg vádja be nem bizonyul, addig szétkergetheti Arminius főembereit, és a magára maradt lázadók ezek után nem mernek újraszerveződni. Varus azonban türelmetlen. Gyors és hathatós megoldásban bízik. Azonnal megpróbál lesújtani Arminiusra, de rajtaveszt. (Mrs. Markham érzékletes leírást ad a patakokban ömlő esőről, az őszi hidegről, az erdőkben ügyesen megbúvó germánokról, majd a beszorított fővezérről, amint kardjába dől; a palotájában ődöngő, fejét a falba verő császárról – ezeket nem támasztja alá korabeli értesülés.[3] Ugyanakkor persze azt is megkérdőjelezhetjük, amit Tacitus állít a fővezér megbecstelenítéséről[4].) A mai Detmold melletti Teutoburgi erdőben veszti életét. Varus halála azonban, mondja az ekkortájt talán éppen Rómában tartózkodó egyik legnagyobb görög geográfus, Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?) a Földrajzi feljegyzések VII. könyve I. fejezetének 4. szakaszában, lehetőséget teremtett Germanicus Iulius Caesar (Kr. e. 15 – Kr. u. 19) számára a dicsőséges visszacsapásra.[5] (Jóval később, 17-ben aratta diadalát.) Tacitus szerint id. Plinus (23 – 79) a germán háborúkról írva megemlékezik Germanicus Iulius Caesar feleségének, Agrippina Maiornak (Kr.e. 14? – 33) a harcok alatt tanúsított hősiességéről is.

Germanicus Iulius Caesar  apjáról, a szintén nagy „germánverőről”, Nero Claudius Drusus Germanicusról (Kr. e. 38 – Kr.e. 9) már írtunk. Augustus (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) kötelezte későbbi utódát és örökbe fogadott fiát, Tiberiust (Kr.e. 42 – Kr.u. 37), akinek saját fia is volt, fogadja örökbe unokaöccsét, Germanicus Iulius Caesart, hogy majd ő legyen a következő princeps.[6]

Germanicus nem viszonozza a germánok kegyetlenségeit (vagy megtörténtek, vagy sem), de foglyul ejti Arminius várandós feleségét, Thusneldát és kisfiát, Thumelicust (14 – ?). Ez természetesen felháborítja Arminiust. Tovább szervezkedik, de a détente hangulatában a rómaiak úgy látják, nem folytatják a hadi cselekményeket, látván a germán törzsek erős megosztottságát. Számításuk beválik, négy évre rá tulajdon rokonsága koncolja fel Arminiust. Amikor 47-ben a heruszkok királyt kérnek a rómaiaktól, Thumelicus neve nem merül fel. Feltehetőleg nem élt már akkor.


Abból a tényből, hogy Strabon nem Arminius, hanem Armenius néven említi a hőst, spekulációk indultak. Arminius Flavus latinizált nevű fivérének neve jelentése „sárga”, feltehetőleg a szőke hajára utalva. Örményországból hozták be az armeniumot vagy azuritot, a Cu3(CO3)2(OH)2-ot, ami élénkkék színével utalhatott Arminius szeme színére, hogy a germánokról már az ókorban kialakult két attribútum megjelenjen a testvérpárban.[7] Az Arminius név azonban minden bizonnyal az előgermán ermunazból származik, melynek jelentése „erős”, Irmin germán istenség jelzője.[8]


1683-84-ben zajlott a Napkirály (1638 – 1715) mohó területszerző kísérlete Spanyol-Németalföldért, az Újraegyesítési háború.[9] Gyaníthatjuk, hogy legalábbis a művészetben a németekénél mindig is absztraktabb francia patriotizmus számára ez a háború kellő aktualitást adott, hogy a germán újjáegyesítés történelmi alakját válassza a maga jelképéül. Forrásunk a választás példaadó eseményéül a spanyol örökösödési háborút hozza fel, de ez valószínűtlen. Erre a háborúra ugyanis 1701 és 1714 között került sor,  az utolsó Habsburg spanyol király, II. (Elbájolt) Károly (1661 – 1700) halála után kialakult hatalmi vákuumban. (A szerencsétlen életű királyról már beszéltünk.) A csatározásból a Napkirály is kivette részét, ez nem vitás.[10] Campistron (1656 – 1723) azonban már 1684-ben megírja Arminius című tragédiáját. Ebből indult ki Antonio Salvi (1664 – 1724), amikor 1703-ban Alessandro Scarlatti (1660 – 1725) számára szövegkönyvet írt Arminio címmel. Műve hatalmas Arminio-áradatot indított el a barokk kor operatermésében Európa-szerte. Händel (1685 – 1759) és a Salvi-szövegkönyv ismeretlen átdolgozója hatalmas munkát végeztek a kurtításban. A nyomtatott librettó a történelmi háttér ismertetésekor Tacitusnak nem az Évkönyveire, hanem a 100-110 körül írt Korunk történetére (Historiae) hivatkozik, és azt mondja, az ott közöltek szűkössége tág terepet ad a cselekmény kibővítésére. (Ez igaz is. Tacitus ebben a művében alig egy pár szót ejt Arminiusról. A szövegkönyv szerkesztőinek az Évkönyveket kellett volna tanulmányozniuk.) A történelmi tényekből annyi sem marad meg, mint Salvinál, és így a jellegzetes barokk szerelmi abszurditások válnak túlnyomóvá. Varo Thusneldába szeret bele, Arminius sógora, Julius Segimundus (a darabban: Sigismondo) Arminius (valóságban nem létező) nővéréért, Ramiséért eped. Valószerűtlen fordulatok után (így például a foglyul ejtett Arminiust Varo Thusnelda kérésére bocsátja szabadon, vesztére) a két szerelmes, Arminius és Thusnelda újraegyesül. Händel kései operáját, az Arminiót (HWV36) 1737. január 12-én mutatták be a Covent Gardenben. Bár sok szép és felemelő megformálást látunk benne, a barokk operák körében sem lett repertoárdarab.

Julius Segimundus alakítója a neves szoprán castrato, Gioacchino Conti, művésznevén Gizziello (1714 – 1761) volt. Egyik áriájába Händel magas C-t írt.

Egyetlen más castrato számára nem írt magas C-t, Gizziellónak is csak itt, és az eggyel korábbi, 1736-os Atalanta (HWV35) Meleagro-szerepében.[11]


[1] Arminius a nemzeti szocializmusban

[2] Mrs. Markham a lázadás kezdeteiről

[3] Mrs. Markham Varus haláláról

[4] Évkönyvek

[5] Földrajzi feljegyzések, VII / I /4

[6] https://www.britannica.com/biography/Germanicus

[7] Thusnelda

[8] https://en.wiktionary.org/wiki/Arminius

[9] Újraegyesítési háború

[10] https://www.britannica.com/event/War-of-the-Spanish-Succession

[11] Händel operái, II.

Reklámok

2 responses to “Hősök, árulók = árulók, hősök

  1. Érdekes ez a gyakori ellenségkulusz, ami lehet, hogy nem is kultusz, csak érthető kíváncsiság és értelmező vágy, ahogyan a hétköznapjainkban is nehezen csillapodik le a közlésvágyunk gyűlöletünk tárgyáról.

    Kedvelik 1 személy

  2. A mélyben (bugyorban) már nincs jó és rossz, csak indulat, amit a magasba kell emeljünk, beszéddel, közléssel.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s