Juhász Gyula címkéhez tartozó bejegyzések

Létünk reggelén őrt áll: Kapuvári Béla

Kapuvári Béla (1913? – 1977)

Kapuvári Béla (1913? – 1977)

Kordokumentumok tanulmányozásával arra a következtetésre jutunk, Kapuvári Béla egyhúrú költő volt. De ahogy egy húron pendülni, úgy egy húron pendíteni is többféle módon lehet. Technika kérdése.
Kezdjük a rövid körbetekintést Kapuvári fordítói életművével. Az orosz nyelvet, amennyire ebből megítélhetjük, anyanyelvi szinten beszélte. Egy rejtőzködő nevű blogíró (nem kedveljük az ilyesmit) – beceneve talán TroA –, aki mindamellett vitathatatlanul kitűnő russzisztikus, Kormos Istváné (1923 – 1977) mellett Kapuvári fordítását is nagyra értékeli Puskin (1799 – 1837) 1831-ben írt Mese Szaltán cárról című verséről.[1] Az erdélyi Művelődési Útmutató (később: Művelődés) és rajta keresztül a művelődésre és útmutatóra vágyó dolgozó nép sokat köszönhet Kapuvári fordításainak. Lássunk előbb kettőt az újságban közöltekből! Mindkettőt teljes terjedelemben közlöm, mert bár színvonaluk egyenetlen és egyes részleteik zamatosabbak a helyenként álmosító alapanyagnál, mégsem volt szívem kicenzúrázni a korra kevésbé jellemző töltelékanyagot. Scsipacsov (1898 – 1980) Hajnalodik című párrímes költeményét Kapuvári így ülteti át a magyar nyelvbe:

Bővebben…

Obiter dictum

Későn, korán, – keserű bárhogyan:
Meghalni, elmenni magányosan!

Juhász Gyula (1883 – 1937):
Meghalni… (1903)[1]

Szabó Miklós (1884 – 1960) a precedensjog lényegi elemének tekinti a ratio decidendi és az obiter dictum, azaz az ítélet két logikai egységének határozott megkülönböztetését. A precedensjogban minden ítélet törvényi erejűvé válik, de ha a szigorúan vett ítélkezési részt, a ratio decidendit, vagyis „a döntés okát” nem különítenék el a „mellékes kijelentéstől”, azaz az indoklás részleteitől és példák, analógiák felmutatásától, akkor az elv alkalmazhatatlanná válna. A precedensnek így kizárólag a ratio decidendi képezi az alapját.[2] Igyekezve hűnek maradni magunkhoz, a továbbiakban a lényegtelennel foglalkozunk. Bővebben…

Odák és visszák, ódák és palinódiák

A Tisza partján uj kalászok érnek
de e kalász mind könnyű, magtalan,
veti fejét, engedve, bármi szélnek
s szegényes, bár ragyog, mint vertarany.
Az ily kalászok vaj kenyérig érnek?
s nem száll toklászuk léggé nyomtalan?
S ha áll is szűrüt sok meddő kalászom,
be bús lesz első őszi takarásom!

Babits Mihály (1883 – 1941): Palinódia (1908)
Nyugat, 1913 / 6

Tekintsünk most el a „vaj kenyér” verstani döccenőjétől, mely nem a „vajas kenyér”, hanem a „vajh kenyér”, „vajon kenyér” megtévesztő rövidülése, amint azt a Czuczor-Fogarasiból megtudjuk.[1] A kesernyés hangú versben Babits a költészet forradalmárai miatt aggódik. Természetesen nem tudjuk meg a versből, személy szerint kinek a forradalmi lendülete aggasztja a Tisza partján. Nem valószínű, hogy Juhász Gyuláé (1883 – 1937), aki ugyan a magyar líra megújítója, de a ma száz éve meghalt Ady Endre (1877 – 1919) elkötelezett híveként sem forradalmár. Valószínűbb maga Ady mint célpont – a Tisza jó százhatvan kilométerrel elkerüli Nagyváradot, de Adyt ezer szál fűzi Szegedhez. Egy másik „palinódiában”, Ady Endrének címmel, 1911-ben Babits leírja ambivalens viszonyát Adyhoz. Ez a vers közvetlenül „a” Palinódia után következik az 1945-ben az özvegy, Török Sophie (1895 – 1955) által sajtó alá rendezett első Babits-összkiadásban. A Palinódiát Kardos Pál (1900 – 1971) irodalomtörténész is így értékeli, és Ady-utalása alapján Babits Adyhoz akkoriban fűződő érzéseit „tétovának” mondja.[2] De tegyük hozzá, Babits szimbólumrendszere azt a feltételezést is megengedi, hogy általában beszélt a „nagy magyar (vidéki) valóságról”. Igazságtalanok lennénk, ha a Fogarason megírt vers[3] hangvételét konzervatívnak mondanánk, inkább az (elnyűtt szóval) „értékmegőrzési” vágyat halljuk ki belőle. A Nyugatban a vers nyolc évvel keletkezése után jelenik meg ezzel a bevezetővel: Bővebben…

A francia Pimodan és A magyar Pimodán

Un soir de décembre, obéissant à une convocation mystérieuse, rédigée en termes énigmatiques compris des affiliés, inintelligibles pour d’autres, j’arrivai dans un quartier lointain, espèce d’oasis de solitude au milieu de Paris, que le fleuve, en l’entourant de ses deux bras, semble défendre contre les empiétements de la civilisation, car c’était dans une vieille maison de L’île Sait-Louis, l’hôtel Pimodan, bâti par Lauzun, que le club bizarre dont je faisais partie depuis peu tenait ses séances mensuelles, où j’allais assister pour la première fois.

Gautier (1811 – 1872): Le club des Hachichins[1] (1846)

Egy decemberi estén, egy beavatottaknak szánt, rejtélyes, mások számára érthetetlen kifejezésekkel fogalmazott összehívásnak eleget téve egy távoli negyedbe érkeztem, a magány egyfajta oázisába a párizsi miliőben, melyet a folyó, két karjával átölelve oltalmazott a civilizáció zajgásától, aminthogy ez nem volt más, mint egy régi épület Szent Lajos szigetén, a Pimodan-palota, melyet Lauzun emelt, mivel a különös társaság ekkor tartotta havi gyűlését, melyre első alkalommal voltam hivatalos.

Hasis-evők klubja 

Ezekkel a regébe illő szavakkal indul Gautier beszámolója, melyekhez Baudelaire-ről (1821 – 1867) szóló művében (1868) hozzáfűzi:

Vagy tíz próbálkozás után örökre lemondtam erről a kábító élvezetről, nem mintha fizikai rosszullétet okozott volna, hanem azért, mert az igazi írónak csak a maga természetes álmaira van szüksége, s nem szereti, ha képzeletét bármely mesterséges pótszer csiklandozza fel.

Tóth Árpád (1886 – 1928) fordítása[2]

Nem vitás, az, hogy Gautier kétszeresen is, alkotóként és kábítószer-élvezőként is érintett, kétszeres nyomatékot ad szavainak. Ám ha megállapítása nyomán el is fogadjuk, hogy az ún. igazi író számára a kábítószer nem lehet ihletforrás, nem tudhatjuk, és ezt nem tudhatják szervezetünk működésének értői sem, lehet-e a kábítószer az ihletforrás forrása, azaz ha pusztító és esetleg korlátozhatatlan módon is, kalandra és alkotásra serkentő közeg, és mi lett volna nélküle nagy alkotókból. (Hogy vele mi lett, jobban tudjuk.)

Röviden áttekintjük a Pimodan-palota történetét a XIX. századig. Bővebben…