Balzac címkéhez tartozó bejegyzések

A francia Pimodan és A magyar Pimodán

Un soir de décembre, obéissant à une convocation mystérieuse, rédigée en termes énigmatiques compris des affiliés, inintelligibles pour d’autres, j’arrivai dans un quartier lointain, espèce d’oasis de solitude au milieu de Paris, que le fleuve, en l’entourant de ses deux bras, semble défendre contre les empiétements de la civilisation, car c’était dans une vieille maison de L’île Sait-Louis, l’hôtel Pimodan, bâti par Lauzun, que le club bizarre dont je faisais partie depuis peu tenait ses séances mensuelles, où j’allais assister pour la première fois.

Gautier (1811 – 1872): Le club des Hachichins[1] (1846)

Egy decemberi estén, egy beavatottaknak szánt, rejtélyes, mások számára érthetetlen kifejezésekkel fogalmazott összehívásnak eleget téve egy távoli negyedbe érkeztem, a magány egyfajta oázisába a párizsi miliőben, melyet a folyó, két karjával átölelve oltalmazott a civilizáció zajgásától, aminthogy ez nem volt más, mint egy régi épület Szent Lajos szigetén, a Pimodan-palota, melyet Lauzun emelt, mivel a különös társaság ekkor tartotta havi gyűlését, melyre első alkalommal voltam hivatalos.

Hasis-evők klubja 

Ezekkel a regébe illő szavakkal indul Gautier beszámolója, melyekhez Baudelaire-ről (1821 – 1867) szóló művében (1868) hozzáfűzi:

Vagy tíz próbálkozás után örökre lemondtam erről a kábító élvezetről, nem mintha fizikai rosszullétet okozott volna, hanem azért, mert az igazi írónak csak a maga természetes álmaira van szüksége, s nem szereti, ha képzeletét bármely mesterséges pótszer csiklandozza fel.

Tóth Árpád (1886 – 1928) fordítása[2]

Nem vitás, az, hogy Gautier kétszeresen is, alkotóként és kábítószer-élvezőként is érintett, kétszeres nyomatékot ad szavainak. Ám ha megállapítása nyomán el is fogadjuk, hogy az ún. igazi író számára a kábítószer nem lehet ihletforrás, nem tudhatjuk, és ezt nem tudhatják szervezetünk működésének értői sem, lehet-e a kábítószer az ihletforrás forrása, azaz ha pusztító és esetleg korlátozhatatlan módon is, kalandra és alkotásra serkentő közeg, és mi lett volna nélküle nagy alkotókból. (Hogy vele mi lett, jobban tudjuk.)

Röviden áttekintjük a Pimodan-palota történetét a XIX. századig. Bővebben…

Reklámok

Klikk és klakk

Le premier qui compara la femme à une rose était un poète, le second un imbécile.

Az első ember, aki a nőt egy rózsához hasonlította, költő volt, a második bolond.

Gérard de Nerval (1808 – 1855)[1]

The first man to compare the cheeks of a young woman to a rose was obviously a poet; the first to repeat it was possibly an idiot.

Az első ember, aki egy ifjú hölgy arcát rózsához hasonlította, nyilvánvalóan költő volt; az első, aki ezt megismételte, bizonyára bolond.

Dalí (1904 – 1989): Előszó Pierre Cabanne (1921 – 2007) Beszélgetések Marcel Duchamp-mal (1887 – 1968) című könyvéhez (1967, 68)[2]

1 DaliÚgy tűnik a mottóink egymás alá helyezéséből, Dalí „átka” saját fejére száll vissza, ám feltűnő, hogy Nerval mondásának következetesen nem jelölik meg a forrását. Feltehető, hogy a mások szájába adott idézet kárhozatos technikájával éltek első terjesztői, és így az, hogy ő lenne az ősforrás, valószínűleg éppúgy városi legenda, mint az, hogy homárt sétáltatott az utcán.[3] (Ugyanígy az is valószínűtlen, hogy az előszó megírása idején a mondás ismeretlen lett volna.) Ennyiből is kitalálható, hogy a klisé (és nyelvrokonai) eredete után fogunk kutatni. Bővebben…

Beatrice di Tenda

– Itt csak Canet apónak hívnak, sohasem lajstromozhattak más néven; de olaszul Marco Facino Cane, principe de Varese a nevem.

– Micsoda? Ön a híres Facino Cane condottiere leszármazottja, kinek hódításai Milánó hercegére szállottak?

– E verò – felelte.

Balzac (1799 – 1850): Facino Cane (1836)
Kosztolányi Dezső (1885 – 1936) fordítása[1]

1-sarah_hale_portrait

Lambdin (1807 – 1889): Sarah Josepha Buell Hale (1788 – 1879) 1831-ben

Sarah Josepha Buell Hale amerikai írónőt „a Hálaadás keresztanyjának” is nevezik a vak kislányról szóló Mary Had a Little Lamb (Marinak volt egy barikája) című költemény alapján, melyet az írónő ugyan a magáénak vallott, de e felől kétségek merülnek fel. Akárhogy is, nagy szerepet játszott az ünnepnap nemzetivé tételéért folytatott kampányban.[2] Hale hatalmas terjedelmű, nagy beleérzéssel megírt művében, az 1855-ben kiadott Woman’s Record: or Sketches of All Distinguished Women, from Creation to A.D. 1854. Arranged in four eras. With selections from female writers of every age

2-josepha

Feljegyzés a Nőről, avagy vázlatok valamennyi kiemelkedő nőről a Teremtéstől 1854-ig. Négy korszakba rendezve. Minden korok írónőinek műveiből vett szemelvényekkel

3-beatrice_di_tenda_lossing_barritt

Lossing (1813 – 1891) – Barritt (1822? –?): Beatrice Lascaris di Ventimiglia (1372? – 1418)

(Feljegyzés a Nőről, avagy vázlatok valamennyi kiemelkedő nőről a Teremtéstől 1854-ig. Négy korszakba rendezve. Minden korok írónőinek műveiből vett szemelvényekkel)[3],
minden pontatlanság dacára alapvonalaiban hűségesen számol be Beatrice Lascaris di Ventimiglia tragédiájáról. Bővebben…

A nevetségesség hálózata

Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél…

Csokonai (1773 – 1805): A tihanyi ekhóhoz (1803)[1]

1 endoplazmatikus retikulum

endoplazmatikus retikulum

A „női kézitáska” „ridikül” és „retikül” alakja, az okok régóta foglalkoztatják az emberiséget, és az elemzések megtermékenyítően hatnak a további gondolkodókra. Egyik forrásunk például 2005-ben így vezeti be elemzését:

A lányok folyton szebbnél szebb kézitáskákra vágynak. És annyiféle, vonzóbbnál vonzóbb darabot lehet kapni a boltokban, hogy szinte választani sem tudunk közülük. De leginkább mégiscsak a felnőtt nők retiküljei tetszenek nekünk. [2]

Kissé személytelennek érezhette a captatiót az öt évvel később papírra vetett másik forrásunk, ezért személyes tapasztalataival gazdagította:

Én kislány koromban folyton szebbnél szebb kézitáskákra vágytam. És annyiféle, vonzóbbnál vonzóbb darabot lehetett kapni a boltokban, hogy szinte választani sem tudtam közülük. De leginkább mégiscsak a felnőtt nők retiküljei tetszettek. [3]

A tényeket józanul foglalja össze harmadik forrásunk. Hogy az eredeti francia réticule formát azért torzították a „nevetséges” jelentésű ridicule-lé, mert nevetségesnek tartották volna mint viseletet, valószínűtlen. Inkább spontán torzulásra gyanakodhatunk. Amint a forrás megemlíti, 1838-ban Dickens (1812 – 1870) a Twist Olivérben már ezen a néven beszél róla:

”Tills be blowed!” said Mr. Claypole; “there’s more things besides tills to be emptied.” “What do you mean?” asked his companion. “Pockets, women’s ridicules, houses, mail-coaches, banks!” said Mr. Claypole, rising with the porter. [4]

Fenébe a kasszákkal! – mondta Mr. Claypole. – Sokminden van kasszákon kívül is, amit kiüríthetünk. – Ezt hogy érted? – kérdezte társa. – Zsebek, nők ridiküljei, házak, postakocsik, bankok! – felelte Mr. Claypole, feltápászkodva a barnasörével.

A Bálint (1906 – 1943) – Ottlik (1912 – 1990) – féle átdolgozott fordításban[5] nem találtam nyomát.

Bővebben…