id. Alexandre Dumas címkéhez tartozó bejegyzések

Nyúlpástétom és magány

Accablé de paresse et de mélancolie,
Je resve dans un lict ou je suis fagoté,
Comme un lievre sans os qui dort dans un pasté,
Ou comme un Dom Quichot en sa morne folie

Marc-Antoine Girard, sieur de Saint-Amant (1594 – 1661):
Le Paresseux (1631)[1]

Legyűr már a lustaság és mélakór,
Ágyamhoz kötve ímhol ábrándozom,
Mint valami csonttalan nyúlpástétom*,
Vagy mint unott őrületű Donkihót.

*) verbatim mint kicsontozott nyúl a pástétomban

Saint-Amant szabadura: A lusta

nyúlpástétom és Ménard (1862–1930): Magány

nyúlpástétom és Ménard (1862–1930): Magány

A XVII. század hatalmas francia költőcsapatából Saint-Amant szabadura abszurd és őszinte verseivel emelkedik ki. Dolgos protestáns kereskedő-tengerész családból származott (bátyja egészen Jáváig eljutó matróz, apja tengerészből lett sikeres üvegkereskedő), melyben az unalom, a lustaság ábrázolását, versbe foglalását bizonyára semmiféle kitörő lelkesedés nem fogadta. De Saint-Amant, ha anyagilag nem is, de térbelileg hamar levált a családjáról. Örökölve a világjáró hajlamot ifjú korában, lehetőségei teljében, nagy európai utazásokat tett. Iskolázottsága természetesen kitűnő volt, ő mégis azzal kérkedett, hogy még a klasszikus nyelveken sem beszél. A művelt világban ez nemcsak bemutatkozás, de azonnali búcsú is volt akkortájt, de ő effélével nem törődve mégis utat talált magának a szellemi élet felső köreihez. Bővebben…

Eminenciások színei

A király és a kardinális után talán Tréville úr nevét emlegették legtöbbet a katonák, sőt még a polgárok is. No, meg József atyáét, természetesen; de az ő nevét csupán suttogva ejtették ki, olyan rettegés övezte a Szürke Eminenciást – így emlegették az érsek bizalmasát.

Id. Alexandre Dumas (1802 – 1870): A három testőr (1844),
I., Idősb d’Artagnan három ajándéka
Csatlós János
(1920 – 1993) fordítása (1956)[1]

A Pater seraphicus, Assisi Szent Ferenc (1182 – 1226) halála előestéjén mondott szavairól a ferences rend spirituális ágának fő támasza, Angelo da Clareno (1247? – 1337) számol be Expositio super regulam Fratrum minorum (A minorita rend reguláinak bemutatása) című művében:

Ha alkalmam lesz beszélni a császárral, kérni fogom, hogy Isten iránti szeretetből és kérésemre hozzon határozatot és adjon ki rendeletet, hogy egy ember se fogja el a pacsirta nővéreket, vagy ne tegyen nekik semmiféle rosszat
Pacsirta nővérünknek kapuciuma van, mint a szerzeteseknek, és alázatos madár. Szívesen járja az útszéleket, hogy valami gabonafélét keressen magának, és még ha állatok piszkában találja is azt, kicsipegeti és megeszi. Röptében dicséri az Urat, mint a jó szerzetesek, akik megvetik a földieket, és akiknek hazája a mennyben van. Azonkívül ruhája, mármint tollazata a földhöz hasonlít. Ezzel példát nyújt a szerzeteseknek, hogy nem szabad színes és finom ruhákat hordaniuk, hanem csak olyant, mint a halotti ruha, földszínűt.[2] Bővebben…

A francia Pimodan és A magyar Pimodán

Un soir de décembre, obéissant à une convocation mystérieuse, rédigée en termes énigmatiques compris des affiliés, inintelligibles pour d’autres, j’arrivai dans un quartier lointain, espèce d’oasis de solitude au milieu de Paris, que le fleuve, en l’entourant de ses deux bras, semble défendre contre les empiétements de la civilisation, car c’était dans une vieille maison de L’île Sait-Louis, l’hôtel Pimodan, bâti par Lauzun, que le club bizarre dont je faisais partie depuis peu tenait ses séances mensuelles, où j’allais assister pour la première fois.

Gautier (1811 – 1872): Le club des Hachichins[1] (1846)

Egy decemberi estén, egy beavatottaknak szánt, rejtélyes, mások számára érthetetlen kifejezésekkel fogalmazott összehívásnak eleget téve egy távoli negyedbe érkeztem, a magány egyfajta oázisába a párizsi miliőben, melyet a folyó, két karjával átölelve oltalmazott a civilizáció zajgásától, aminthogy ez nem volt más, mint egy régi épület Szent Lajos szigetén, a Pimodan-palota, melyet Lauzun emelt, mivel a különös társaság ekkor tartotta havi gyűlését, melyre első alkalommal voltam hivatalos.

Hasis-evők klubja 

Ezekkel a regébe illő szavakkal indul Gautier beszámolója, melyekhez Baudelaire-ről (1821 – 1867) szóló művében (1868) hozzáfűzi:

Vagy tíz próbálkozás után örökre lemondtam erről a kábító élvezetről, nem mintha fizikai rosszullétet okozott volna, hanem azért, mert az igazi írónak csak a maga természetes álmaira van szüksége, s nem szereti, ha képzeletét bármely mesterséges pótszer csiklandozza fel.

Tóth Árpád (1886 – 1928) fordítása[2]

Nem vitás, az, hogy Gautier kétszeresen is, alkotóként és kábítószer-élvezőként is érintett, kétszeres nyomatékot ad szavainak. Ám ha megállapítása nyomán el is fogadjuk, hogy az ún. igazi író számára a kábítószer nem lehet ihletforrás, nem tudhatjuk, és ezt nem tudhatják szervezetünk működésének értői sem, lehet-e a kábítószer az ihletforrás forrása, azaz ha pusztító és esetleg korlátozhatatlan módon is, kalandra és alkotásra serkentő közeg, és mi lett volna nélküle nagy alkotókból. (Hogy vele mi lett, jobban tudjuk.)

Röviden áttekintjük a Pimodan-palota történetét a XIX. századig. Bővebben…

Babák rumban

1 baba au rhum

A baba szó olyan mellékjelentéseivel a világ különféle nyelvein, mint kisgyerek alakú játékszer, maga a kisgyerek, mama, papa, nagymama, nagypapa (remélem, senkit nem hagytam ki a családból), bába vasorral és anélkül, idős ember, szent ember és pápa, ezúttal legfeljebb futólag foglalkozunk, és azonnal a szó elsődleges jelentésére, a baba au rhumra összpontosítunk. Bővebben…

Amadis meséi

 

1 Amadis

Az Amadis de Gaula a XIV. század elején keletkezett, nagy hatású, csodás elemekkel (pl. virtus) átszőtt lovagregény, szerzője ismeretlen. Későbbi állítólagos szerzői, Vasco Lobeira († 1403), Garci Rodríguez de Montalvo (1450? – 1504) és sokan mások “összegyűjtötték” és harmonizálták a különböző változatokat, kiegészítették, sőt, ha kellett, meg is változtatták: Amadis eredetileg megöli apját, mert anyjával erőszakosan bánik – Montalvo inkább kiegyengeti a konfliktust.

Bővebben…