Antonio Salvi címkéhez tartozó bejegyzések

Bőgés, brummogás és sóvárgás. A bramar

Oratio Toscanella (1510 – 1580) többnyelvű (köznyelvi olasz, latin, spanyol, flamand e altre lingue), 1568-ban kiadott szótára több szócikkben is tárgyal szóösszetételeket a bramarral, azaz „vággyal”, „sóvárgással”. Sajátos módon nem említi a honvágyat, de felsorolja az „utazási vágyat”. Ott találjuk az étvágyat, a „házasodási vágyat” (ez finomításnak tűnik), a társak utáni vágyat, és, tisztesség ne essék szólván, a „pisingert”.[1] A bramar a barokk operák egyik kulcsszava. Händel (1685 – 1759), láttuk, nem szenvedett ettől. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy olasz nyelvű énekes műveinek sokaságában nagy átéléssel ábrázolja a bramart.

Bővebben…

A longobárd királyság emelkedése és bukása

A vinnileket a hagyományos magyarázat alapján hosszú szakállukról nevezték el longobárdoknak vagy langobárdoknak, amit nem zárhatunk ki, de a törzs, germán lévén, Odint vallotta főistenének, akinek a longbärtr, „hosszú szakállú” az egyik mellékneve volt. Wilhelm Bruckner (1870 – 1952) az 1895-ben írt Die Sprache der Langobarden (A longobárdok nyelve) című műve bevezetőjének 6.§-ában azon a véleményen van, hogy a szvévek leágazásai[1], de Karl Müllenhof (1818 – 1884) úgy tartja, az ingaevon törzscsoportba tartoznak, és előtörténetük szorosan összefonódik Jütland népeiével.[2] A Rothari (616? – 652) longobárd király által 643-ban kibocsátott törvénykönyv, az Edictum Rothari (Rothari rendelete) előszavaként szolgáló történelmi összefoglaló a longobárdokat mindenesetre „skandináv”, azaz északi eredetű népeknek mondja. Velleius Paterculus (Kr.e.19 – 31) a Róma története II. könyve 106. fejezetében a longobárdokat minden más germánnál vadabbaknak mondja.[3] Ahogy Tacitus (56 – 117) a Germania 40. fejezetében jellemzi őket:

Ezzel szemben a langobardokat csekély számuk teszi híressé: igen sok és igen erős törzs övezi őket, ezért nem engedékenységgel, hanem a harc és a veszély vállalásával gondoskodnak biztonságukról.

Borzsák István (1914 – 2007) fordítása[4]

Bővebben…

Hősök, árulók = árulók, hősök

Hogy egy diktatúra propagandájának talapzata a történelem, olyan „súlyú” megállapítás, mint tükörképe: egy diktatúra történelemképének talapzata a propaganda. Mint Job Mestrom mondja Arminius a nemzeti szocializmusban című diplomamunkájában, nem a semmiből jönnek elő a gigantikus példázatok. Nézzük ezt egy fontos és híres példán keresztül. Bandel (1800 – 1876), nyilvánvalóan a napóleoni harcok hosszan tartó hazafias hangulatától és a német egység iránt vágytól fűtötten már 1819 óta dédelgette magában terveit egy emlékmű elkészítéséről Arminiusnak (Kr.e. 18? – 21) hódolva, aki a német ajkakon a Hermann névre hallgatott. Detmold mellett 1838-ban láthatott hozzá a munkálatokhoz, de a gigászi mű elkészítése finanszírozási nehézségekbe ütközött, így csak 1875-ben leplezhették le. A nácizmus nagy előddé tette „Hermann” alakját, hangsúlyozottan nem germán, hanem német hőssé, és az emlékmű náci gyűlések kultikus helyszínévé vált.[1] (A Hermann asszociatív névalak legalább a XVI. századtól kimutatható.)

a Hermannsdenkmal (Arminius-emlékmű) a náci propaganda szolgálatában

Bővebben…

X. századi sötétségek: Taksonytól Telemannig

A IX. század császári történelméről szóló rövid áttekintésünket azzal a baljós sejtetéssel fejeztük be, hogy a X. század új típusú sötétségeit ott és akkor nem vizsgáljuk. Ennek jött most el helye és ideje. Ebben éppúgy Cremonai Liudprand (920? – 972?) történetíró munkáira támaszkodunk, mint akkor.
II. Berengár (913? – 966) fellázadt Provence-i vagy Arles-i Hugó (882 – 948) itáliai uralma ellen. Aligha tudott volna sikereket elérni Taksony nélkül:

Taksony (931?- 973?)

Berengár a magyaroktól békét vásárol. Ez időben a magyarok Taxis királyuk vezérlete alatt nagy sereggel Itáliába törtek és Berengár tíz véka pénzt adott nekik. De ebből is hasznot merített Berengár, mert megsarczolta a templomokat…

Cremonai Liudprand: Visszafizetés. Jurkovich Emil (1857 – 1936) fordítása[1]

Trónjáról Berengár nem taszította le, a névleges uralmat még Hugó fia, II. Lothár (926 – 950) is élvezhette rövid élete utolsó éveiben. Uralmának megerősítéseképpen feleségül vette Itáliai vagy Burgundiai Szent Adelaidét (931 –  999).

Bővebben…

Át a kín kapuján

Per le porte del tormento
passan l’anime a gioir.
Sta ‘l contento del cordoglio
sul confine.
Non v’è rosa senza spine
né piacer senza martir.

Át a kín kapuján
mennek a lelkek a vígságba.
Ez a bajok végének
öröme.
Nincsen rózsa tövis nélkül,
sem öröm szenvedés nélkül.

Händel (1685 – 1759): Sosarme rè di Media (HWV30)[1], II/8

Földművelő, Igazságos vagy Költő Dénes (1261 – 1325), a Coimbrai Egyetem alapítója bölcs uralmát megnehezítette az a belháborúság, amely törvényes fia, a trónörökös, a későbbi IV. (Bátor vagy Vad) Alfonz (1290 – 1357) és természetes fia, Portugáliai Afonso Sanches (1289 – 1329) között robbant ki. A fegyelmezetlen atya ugyanis a szerelemgyereket favorizálta a trónörökössel szemben, aki tartott egy státusváltás lehetőségétől. Végül győztesen került ki a konfliktusból. Fiának és leendő utódának, I. (Kegyetlen vagy Igazságos) Péternek a helyzete bizonyos fokig emlékeztet apai nagyatyjáéra. Fia, a későbbi I. (Szép) Ferdinánd (1345 – 1383) gyenge fizikumú, beteges gyerek volt. A már házas trónörökös, Péter beleszeretett egy nemes származású, de házasságon kívül született udvarhölgybe, Inês de Castróba (1325 – 1355). Gyermekük, Portugáliai János (1349 – 1397) viruló egészségnek örvendett. A király, IV. (Bátor vagy Vad) Alfonz rosszat sejtett. Várt egy ideig, hogy bővérű fia beteljen az udvarhölggyel, de mindhiába. Az uralkodási képességek a még kiskorú fiúk között világosan mutatták a törvénytelen gyermek fölényét. A nemesség ráadásul tartott a kasztíliai befolyás erősödésétől, ugyanis a királyné, Villenai Constanza Manuel (1315? – 1345) onnan érkezett, és várható volt, hogy egy konfliktusban a fattyú oldalára állnak. A királyné korai halála fokozta a király veszélyérzetét. Rabságba vetette, majd lefejeztette Inês de Castrót. A véres tett végrehajtói közül kettőt Péter elfogatott és nyilvános szívkitépésre ítélt. Ez azonban a történelem menetét már nem befolyásolta. Utóda I. (Szép) Ferdinánd lett.[2]

1-siremlekek

I. (Kegyetlen vagy Igazságos) Péter (1320 – 1367) és Inês de Castro (1325 – 1355) síremléke az alcobaçai Szűz Mária-kolostorban

Bővebben…

Számos és számtalan Berenikék

0 Covent Garden

Covent Garden

1 I Berenike

I.Berenike (Kr.e.345? – 268?)

A ptolemaidák Berenikéi sorában az első gyermekei királyként, királynőként, tyrannosok ágyasaiként népesítették be Kyrene, Thrákia, Anatolia, Szicília, Egyiptom tágas térségeit. Kortársa, a költő Theokritos a XVII. idillben panegyricust írt II. Ptolemaios Filadelfoshoz („Fivérét szerető”, Kr.e. 308 – 246). Ebben megejtő szavakkal emlékezik meg az egyiptomi uralkodó anyjáról, I. Berenikéről.[1] A papiruszok meglehetősen rossz állapota miatt nehézségbe ütköznek azok, akik a „pater incertust”, I. Berenike apját kutatnák. A kutatás fő célja az lenne, hogy megállapítsák, ugyancsak Lagos volt-e az apa, aki a férjéé, I. Ptolemaios Soteré („Megváltó”, Kr.e. 367 – 282), ugyanis ez példa lenne az incesztuális házasságkötésre a ptolemaidák legkorábbi szakaszában. Bővebben…

Händel vizigótjai (a Balaton érintésével)

1 intro

valasztoHol arabok vad csodái egyben
Gótok zord, sötét árnyképeivel
Írják sorát az énekeseknek,
Menj, onnan meríts – int a hegy-szellem:
Hallom, én, gyermek – hallom s engedelmeskedem.

Sir Walter Scott (1771 – 1832): The vision of Don Roderick; a poem.
(Don Roderick látomása. Költemény, 1811)[1]

Händel (1685 – 1759) első teljesen olasz nyelven írt operájával, az 1707-ben bemutatott Rodrigóval (HWV5) már találkoztunk. A darab keletkezéstörténete és témája megér egy kis függeléket a már leírtakhoz. Bővebben…