Hanuka ünnepére

A hanuka, felszentelés ünnepe idén december 16-án, sötétedéskor kezdődött és 24-éig tart. Az ünnep történeti alapja a zsidó nép hősies szembefordulása a templomgyalázó IV. Antiokhos Epifanes (Kr.e. 215 – 164) királlyal, aki a szeleukida birodalom megrendülő hatalmát próbálja drákói parancsokkal védelmezni, és elődei viszonylagos vallási türelmét nem felvéve a hitükből nem engedőkkel szemben különös erőszakkal lép fel. Az istenfélő zsidók nem tűrik Zeus szobrának elhelyezését a templomban, spontán ellenállásuk végül kiterjedt szabadságharcba, csodával határos győzelembe és az ezt követő, 101 évig tartó függetlenségbe fordul. Az így létrejött hasmoneus királyságot a rómaiak olvasztják be Siria provinciába. Maga a hanuka a templom újraszentelésének ünnepe. A hanukai gyertyagyújtás eredete a hagyomány szerint az a csoda, amikor a felszenteléskor talált, egy napra elegendő kóser olaj nyolc álló napon égett.
A zsidóság diadalát metaforaként használta fel a művészet évszázadokkal később Angliában, a jakobita lázadás leverésekor. Ehhez tekintsünk át egy rövid történeti bevezetőt.

I. Károlyt (1600 – 1649) hiába fejezték le és lett Anglia köztársaság, fiát, II. Károlyt (1630 – 1685) a Skót Parlament azonnal királlyá választotta. Mindhiába; Oliver Cromwell (1599 – 1658) nemcsak Írországban és Angliában, de Skóciában is gyakorolta a főhatalmat, és leverte II. Károly ellene indított seregeit. II. Károly kalandos úton a kontinensen talált menedéket. A Cromwell halálát követő zavaros időszakban aztán meghívták a trónra, és így 1660-tól II. Károly Nagy-Britannia királya lett.
Az angol protestánsok a kezdetektől gyanakvással figyelték II. Károly türelmét a katolikusokkal. A Parlament visszautasította a vallásszabadságot adó rendeletét. Annál is nagyobb volt az aggodalom, hogy öccse és örököse, a leendő II. Jakab (1633 – 1701) első felesége, Hyde Anna (1638 – 1671) halálát követően katolikus hitre tért, és feleségül vette a katolikus Modenai Máriát (1658 – 1718). Bár mint hadvezér jelentős sikereket ért el a hollandok ellen, katolikus elkötelezettsége miatt le kellett mondania tisztségéről. II. Károly szorosra fűzte a kapcsolatot elsőfokú unokatestvérével, XIV. Lajossal (1638 – 1715) – közös nagyanyjuk Medici Mária (1575 – 1642) –, olyannyira, hogy a titkos Doveri Szerződésben (1670) maga is kilátásba helyezte konvertálását, sőt Nagy-Britannia újrakatolizálását a Napkirály anyagi támogatása fejében, egyebek mellett a holland konfliktusokhoz. 1683-ban a Robert West vezette Rye-házi Összeesküvés során, melybe tizennégy természetes gyermekének egyike, James Scott (1649 – 1685), Monmouth hercege is belekeveredett, vele is, öccsével is végezni akartak. A lázadást leverték, a király győzelmét Purcell (1659 – 1695) nagyszabású ódája, a Fly, bold rebellion (Z324) is ünnepli.
1685-ben Jakab az elhunyt bátyja örökébe lépett. Uralkodása elején kellett szembenéznie Monmouth nyughatatlan hercegének trónkövetelő lázadásával. A herceg magát legitimnek mondta azon az alapon, hogy állítása szerint II. Károly és az anyja titkos házasságot kötöttek, de erre nem volt bizonyítéka. Mások, ellenkezőleg, azt állították, hogy valódi apja nem is a néhai király, hanem anyja egy másik szeretője volt. II. Jakab leverte és keményen megtorolta a lázadást: a herceget és háromszáz lázadót kivégeztek. Ez és különféle önkényes intézkedései sem háborították fel különösebben Nagy-Britannia népét: leánygyereke, Mária (1662 – 1694) nemcsak elkötelezett protestáns volt, de férje, akihez apja 1677-ben vonakodva engedte hozzá, Orániai Vilmos (1650 – 1702) ún. holland helytartó volt, akinek franciaellenessége és protestantizmusa az egyre katolikusellenesebb társadalomra megnyugtatóan hatott. Ám Modenai Mária királyné 1688-ban súlyos meggondolatlanságot követett el: fiúgyermeket szült II. Jakabnak. Szó szerint kitört a ribillió, más nevén Dicsőségteljes vagy – erős megszépítéssel – Vértelen Forradalom. A király hiába vonta vissza sorra önkényes rendeleteit, a Parlament két háza összefogott, és behívta vejét, Orániai Vilmost.

Miller (Turner nyomán): Orániai Vilmos inváziója

A harcban a Kentben foglyul esett királyt veje futni hagyta. A Parlament nem mondta ki ugyan a trónfosztását, de elfogadva azt a szóbeszédet, hogy az elmenekült II. Jakab a tengerbe vetette a birodalom nagypecsétjét, a trónt üresnek nyilvánította (a Skót Parlament se fosztotta meg II. Jakabot a királyságtól, mindössze deklarálta, hogy „elveszítette” azt), és meghívta Vilmost és feleségét társuralkodóknak. (Ezzel a Stuart-ház egyeduralma végetért Nagy-Britanniában.) Eltörölték a kegyelen ítéletvégrehajtásokat. A királyi jogkörök túlnyomó többségét megvonták. A katolikusok azonban súlyos vereséget szenvedtek. Katolikus többé nem lehet király, uralkodó nem köthet házasságot katolikusokkal, és a Parlamentnek nem lehet tagja katolikus (ezt mintegy száz évvel később visszavonták).

III. Vilmos leánya, Anna (1665 – 1714) követte atyját a trónon. Gyenge egészségi állapota is okozhatta, hogy tizenhét terhességéből hét vetéléssel végződött, öt gyermeke halva született, de a többi öt sem élte meg a XVIII. századot. Az oldalágiak túlnyomó többsége katolikus volt. Így, Anna minden gúnyolódása és intrikája ellenére, az öröklési sorban mintegy ötvenedik helyen álló hannoveri választófejedelem lett a trón örököse, I. György (1660 – 1727) néven. Egyetlen fia, II. György (1683 – 1760) követte a trónon.
Mindeközben… Élt és virult a jakobita leszármazási sor. II. Jakab és Modenai Mária fia (akinek születése robbantotta ki a Dicsőségteljes forradalmat), „Király a vizek felett” és „Öreg trónkövetelő” a melléknevei szerint, valóságos nevén James Francis Edward Stuart (1688 – 1766) trónkövetelő sikertelen támadást indított Anna királynő ellen 1708-ban. Jogigényét elismerte Európa katolikus fele. Ám Nagy-Britannia kereste a békülést Franciaországgal, és a helyzetet is rendezni kívánta. Előbb meglebegtették, hogy megkaphatja az Anna halálával megüresedő trónt, ha protestáns hitre tér, ám aztán, a francia tárgyalások előrehaladtával, biztosabbnak ígérkezett az a megoldás, hogy a trónkövetelőt a franciák Lotharingiába száműzik. I. György megkoronázását egy évvel követően az Öreg Trónkövetelő skóciai hívei, a Tizenötök lázadást robbantottak ki, és a sheriffmuiri ütközet során nem sikerült legyőzni őket. Ám a lázadókat végül elbátortalanította a csekély anyagi támogatottság. Mindamellett Skócia egyre inkább rokonszenvezett a jakobitákkal. A trónkövetelő számára XI. Kelemen pápa (1649 – 1721) bocsátotta rendelkezésre a Palazzo Mutit, aki azt el is fogadta lakhelyéül. Fia, “Bonnie” Charles Edward (Louis John Casimir Sylvester Severino Maria) Stuart herceg (1720 – 1788) atyjánál ambiciózusabban lépett fel trónkövetelőként. Atyja ösztönzésére és sokfelől anyagi támogatást szerezve 1745-ben megindult Nagy-Britannia trónjáért. Haditerve alapja az volt, hogy a brit seregeket leköti részvételük az osztrák örökösödési háborúban (1740 – 1748). Felekezettől függetlenül több felföldi klán is támogatta trónigényét. A prestonpansi csatában legyőzte az egyetlen skóciai kormányhadtestet.

Hogarth gúnyfestménye a Finchleyt védő királyi seregekről

További sikerek után került sor a cullodeni ütközetre, az utolsó olyan angol ütközetre, melyen a király is megjelent.

II. György harmadik fia, Vilmos Ágost, Cumberland hercege (1721 – 1765) szervezte meg a királyi ellenállást. 1746 április 16-án, rövid, mintegy egy órás csatában a királyi seregek nagyarányú győzelmet arattak. A trónkövetelő Skye szigetének érintésével kalandosan elmenekült, de hívei közül sokan a megtorlások áldozatául estek. A jakobita mozgalom fegyveres szakasza ezzel végleg lezárult, ha a politikai nem is. Száműzetésében Bonnie érmet veretett, egyik felén Jézussal, másik felén a saját koronás arcképével – gúnyolódók véleménye szerint jelmondata „Az én országom nem evilágból való” lehetett volna.

Händel (1685 – 1759) oratorikus művek hosszú sorával szállt be az ünneplésekbe. A nagy, jelentős ünnepi művek közül is legnagyobb a Judas Maccabaeus HWV63. A Thomas Morell (1703 – 1784) által írt, meglehetősen statikus, ugyanakkor nagy érzelmi mélységeket bemutató szövegkönyv fő forrása a kb. Kr.e. 100-ban írt Makkabeusok I. könyvének 2-8. fejezete volt, melyet interpolált Iosephus Flavius (Joszef ben Mattitjahu, 37? – 100?) A zsidók története című alapvető munkájának részleteivel. A görögök felelnek meg a jakobitáknak, a szabadságukat megvédő zsidók a szabadságukat megvédő briteknek.
A témát már érintettük:
https://sunyiverzum.wordpress.com/2014/11/26/alex-balas/
A bibliai (protestáns felfogásban apokrif) alapon nyugvó történet előzménye az, hogy Mattatiás, felindulva egy királyi tisztviselő és egy saját honfitársa istengyalázó áldozatbemutatásán megöli mindkettejüket, majd embereivel a hegyek közé menekül.
A mű a nyitányt követően az idős korban elhunyt Mattatiás halálát gyászoló kórussal indul. Mattatiás örökébe vezetőként és papként Simon lép, hadvezérként Júdás Makkabeus (Kalapács). A szabadság, haza, a földi hívságok és a kegyes istenhit közti ellentét általános, filozófikus tárgyalása tölti ki a szövegkönyv túlnyomó részét, mely azonban olyan mélységű, felkavaró zenével kapcsolódik össze, mely messze túlmutat Britannia helyi és időleges problémáin.

A történelmi események, mint például IV. Antiokhos Epifanes és VI. Ptolemaios Filometor (Kr.e. 186 – 145) konfliktusa szó szerint zárójelbe kerülnek, ha nem közvetlenül a zsidó nép sorsával állnak összefüggésben, de akkor is inkább távoli utalások, mellékszálak a meditatív reflexiókhoz képest. A döntő összecsapás a szabadságvágyó zsidó nép és a zsarnoki görögök között viszont az oratórium záró szakasza cselekményének fő vonala, az aggodalmakkal, könyörgésekkel és a nagyszabású győzelemmel.
A győzedelmes hőst dicsőítő kórusnak ha fenségét nem is, de örömét kifejezi Beethoven könnyű variációsorozata (WoO45):