Victor Hugo címkéhez tartozó bejegyzések

Cymbeline és Euryanthe

Suetonius (69? – 130?) a Császáréletrajzai Caliguláról (12 – 41) szóló IV. fejezetének 44. szakaszában számol be a következő epizódról, a császárral szemben táplált érzéseit szemmel láthatólag véka alá nem rejtve:

Adminius, Cynobellinus brit király fia, akit apja elkergetett hazulról, szerény kis csapattal átszökött hozzá, és oltalmába ajánlotta magát; erre Caligula olyan kérkedő levelet küldött Rómába, mintha az egész szigetország megadta volna magát; lelkére kötötte továbbá a futároknak, hogy kocsijukkal a Forumon keresztül egész a senatus ülésterméig elhajtassanak, és üzenetét csakis Mars templomában, a senatus jelenlétében nyújtsák át a consuloknak. 

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cynobellinus (vagy Cunobelinus, † Kr.e. 42?) valójában belga „király” volt, hogy a misztikumot tovább fokozzuk. (Neve egyes vélemények szerint a kelta breton „kutya erős”-ből származik.[2]) A mai Belgium területén letelepedett belgák régióját a Kr.e. I. századi sikeres római hódítások után Gallia Belgica néven provinciává tették. A belga törzsek addigra már nyugatra is terjeszkedtek, a catuvellauni törzs[3] a mai Londontól északra vetette meg a lábát. Híres vezérük volt Tasciovanus († Kr.e. 9?). Fővárosuk Verlamio volt, a későbbi római Verulamium.  Bővebben…

Quasimodo és az ulánusok

Il y avait seize ans à l’époque où se passe cette histoire que, par un beau matin de dimanche de la Quasimodo, une créature vivante avait été déposée après la messe dans l’église de Notre-Dame, sur le bois de lit scellé dans le parvis à main gauche, visà-vis ce grand image de saint Christophe que la figure sculptée en pierre de messire Antoine des Essarts, chevalier, regardait à genoux depuis 1413, lorsqu’on s’est avisé de jeter bas et le saint et le fidèle. C’est sur ce bois de lit qu’il était d’usage d’exposer les enfants trouvés à la charité publique. Les prenait là qui voulait. Devant le bois de lit était un bassin de cuivre pour les aumônes.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482 (1831).
IV/1. Les bonnes âmes[1]

Történetünk ideje előtt tizenhat esztendővel, Quasimodo vasárnapjának szép reggelén, a Notre-Dame templomában mondott mise után egy élőlényt tettek ki a bal oldali előcsarnok falába erősített falócára, Szent Kristófnak azzal a nagy képmásával szemközt, amelyet Antoine des Essarts lovag úr kőbe faragott mása már 1413 óta nézett térden állva, míg csak eszébe nem jutott valakinek, hogy a szentet is, a hívét is eltávolítsa onnét. Erre a falócára tették ki a közjótékonyság irgalmába ajánlott lelenceket. Aki akarta, onnét elvihette őket. A falóca előtt réztál volt, az alamizsnának.

A párizsi Notre-Dame 1482.
IV/1: A jótét lelkek. Antal László (1924 – 1996) fordítása (1986)[2]

Az oktáva, vagyis a húsvétvasárnap beköszöntétől számított nyolc nap betetőzése, gyakran ezt a napot magát hívják oktávának[3], a fehérvasárnap (dominica in albis depositis); latin nevéhez hűen, a nagyszombaton megkeresztelt ókeresztény neofiták („friss hajtások”) ekkor váltottak át ünnepi fehér öltözetről köznapira. Ez a napja a visszatérésnek a katolikusok legszentebb ünnepköréből, a húsvétból a szokásos egyházi évbe. Ez magyarázza a nap angol nevét (Low Sunday, „lenti vasárnap”).[4] A fehérvasárnap miséjének introitusa, kezdőéneke a következő igehelyre írt gregorián himnusz:

Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek
1Pét2:2[5]

A Vulgatában:

sicut modo geniti infantes, rationabile, sine dolo lac concupiscite: ut in eo crescatis in salutem
1Pet2:2[6]

És hogy kedvelt regényhősünket mégsem Sicutmodónak hívják? Ennek oka az, hogy a 383-as kiadásúnak tekintett Vulgatát megelőző ősi latin szentírás-gyűjteményben, a Vetus Latinában („Régi latin gyűjtemény”)[7] ugyanez az apostolilevél-részlet még így szerepel:

quasi modo geniti infantes rationabile sine dolo lac concupiscite ut in eo crescatis in salutem[8]

Bővebben…

Faramond és Faramondo

Faramond (365? – 430)

Le vireton empenné siffla et vint se ficher dans le bras gauche du bossu, Quasimodo ne s’en émut pas plus que d’une égratignure au roi Pharamond.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482[1] (1831). X/4. Un maladroit ami

A tollas nyílvessző kirepült, és sziszegve fúródott a púpos bal karjába. Quasimodo annyit sem törődött a nyíllal, mintha az Faramond király szobrát karcolta volna meg.

A párizsi Notre-Dame. X/4: Az ügyetlen jó barát. Vázsonyi Endre (1906 – 1986) fordítása (1960)[2]

I. Nagy Szent Leó pápa (390? – 461) titkárának, Aquitániai Szent Prospernek (390? – 455?) az Epitoma chronicorumja, Summája, utólag kapott ismertebb nevén a Chronicon Prosperi, Prosper-krónika[3] így ír Faramondról:

Bővebben…