Beethoven fogadtatása Nagy-Britanniában a XIX. század elejétől igen széles körű volt, mely meghívásokban, megrendelésekben is testet öltött. Mikor korábbi tanítványa, Ferdinand Ries (1784 – 1838) 1818 tavaszán két szimfóniát rendelt tőle és egy londoni utazásra is felkérte, a felkínált 300 guineát (mai pénzben mintegy 13 és fél millió Ft-ot[1], de ez csalóka) talán kevesellhette, mert külön díjazást kötött ki egy útikísérő számára. Ezt visszautasították, de a távolmaradás okai között nyilván ott volt az aggodalom is unokaöccse Karl (1806 – 1858) iránt. Az, hogy angol szimfóniafelkérések (és Beethoven saját kezdeményezései efféle felkérésekre) milyen hatással voltak Beethoven munkásságára, szövevényes, és például az 1824-re befejezett Kilencedik szimfónia (op.125) ismertetésekor már érintettem. Beethovennek számos egyéb műve mögött áll brit felkérés. Például az 1813-ban komponált Wellingtons Sieg oder die Schlacht bei Vittoria (Wellington diadala, avagy a vitoriai csata, op.91)[2] című „csataszimfónia” általa készített zongoraátiratát Robert Birchall (1750? – 1819) adta ki Beethoven’s Grand Battle Sinfonia, Beethoven nagy csataszimfóniája (Hess97) címmel. A mű valójában zongorás trió, mert két ágyút is el kell sütni előadása közben.[3] Beethoven határozott óhaja az volt, hogy a londoni és bécsi kiadás időpontja napra egyezzék meg (a kettős kiadások nem számítottak ritkaságnak), de 1816 januárjában a londoni kiadás mégis néhány héttel megelőzte a bécsit. A közvetítő Beethoven barátja, Salomon (1745 – 1815) volt, a Filharmóniai Társaság alapító tagja, akinek döntő szerepe volt Haydn (1732 – 1809) londoni útjainak megszervezésében is.
Beethoven-ház
Salomon szülőháza a Bonngasse 515, azaz ugyanaz, amely Beethovené.[4]
SUNYIVERZUM 