Ferdinand Ries címkéhez tartozó bejegyzések

Beethoven búcsúi

Napi munkám bevégeztetett. Ha volna orvos, aki segíthetne rajtam, his name shall be called Wonderful (hívják nevét: csodálatosnak, Ézs9:6[1])!

Beethoven (1770 – 1827) a halála előtti hónapban, februárban egyik orvosa, Andreas Ignaz Wawruch (1782 – 1842) biztatására, hogy a jó idővel majd egészsége is helyreáll[2]

Beethoven egy búcsújáról írtunk legutóbb. Kései alkotói korszakában a programmegjelölés nélküli búcsúhangok felerősödnek. Az egyik leghíresebb példa az 1821 és 22 között írt c-moll szonáta (op.111)[3] második, befejező tétele, az Arietta. Adagio molto semplice cantabile:

Egy másik, nem kevésbé emlékezetes pillanat az 1826-ban komponált F-dúr vonósnégyes (op.135)[4] harmadik, Lento assai, cantante e tranquillo tétele:

Mahler (1860 – 1911), aki, mint többször láttuk, szívesen használt idézeteket és vendégdallamokat, ezt tette meg 1896-os III. szimfóniája[5] VI. tételének, azaz a finalénak (Langsam, ruhevoll. Empfunden – Lassan, nyugalommal telten. Érzéssel) alapmotívumául. A mű Mahler adta programja szerint ez a tétel: „amit a szeretet mond nekem”[6].

És ha Beethoven, vagy valaki az ő „osztályából” búcsúzik, akkor amitől búcsúzik, csak az élet lehet – merül fel önkéntelenül romantikus észjárású emberek elméjében. Ez minden alapot nélkülöz. Bővebben…

Beethoven kis darabjainak nagy viszontagsága

Beethoven (1770 – 1827) bagatelljeit már érintettük egy tágabb összefoglalónkban. Ott a három nagy sorozatból csak kettőről beszéltünk, a minden szempontból különleges középsőről, az op.119-esről nem. Ezt a mulasztásunkat pótoljuk ezúttal.  Bővebben…

Beethoven dallama: a nép adta vagy a nép kapta?

Beethoven (1770 – 1827) 1799-ben elkezdett és 1800-ra befejezett, az utolsó római császárnénak, Nápolyi és Szicíliai Mária Teréziának (1772 – 1807) ajánlott op.20-as Szeptettjét már többször is emlegettük. Az op.21-es Első szimfóniával együtt mutatták be a Bécsi Udvari Színházban 1802-ben. A mű akkora népszerűségre tett szert, hogy az már aggasztotta Beethovent, aki különben is hajlott rá, hogy korábbi kompozícióit (melyeket a kritika „bezzeg”-művekként igyekezett felmutatni) „elavultnak” érezze. „Átkozott darab! Bárcsak el lehetne égetni!” – fakadt ki.[1] Az Első szimfónia „párdarabja” abban az értelemben, hogy míg a szimfónia az elkülönülés és a győzelmes, új utak nyitásának mintadarabja, addig a „problémamentes” Szeptett, ha nem is hangvételében, de szándékában – felhőtlen szórakozást, boldogságot, Nietzsche (1844 – 1900) kifejezésével „déli pihenőt” adni – a bécsi Unterhaltungban akkora jártasságú nagymesterek, mint Haydn (1732 – 1809) és Mozart (1756 – 1791) nyomdokait követi. Bővebben…