Búcsúk a keringőtől

Legkésőbb a Love Story (1970) óta tudjuk, művészi szándékunk, a persziflázs, de legalábbis az idézőjelbe tétel hajlamos a kisiklásra, és a mű, amit létrehoztunk, az utókor szemében nem másodlagos, hanem nagyon is elsődleges lesz. Ennek egy XX. századi szép példáját rövidesen áttekintjük, ehhez szolgáljon rövid bevezetőül ez a kis terjedelmű észrevétel.

A jelek szerint a keringő, ez a mind bécsi, mind angol változatában „páratlan” (ütemű) tánc különösen alkalmas arra, hogy egyrészt eredeti fogalmától eltérítsük, másrészt hogy ezt a szándékunkat félreértve az így létrejött idézőjeles művünket utóbb mint „a keringőt” magasztalják. Weber (1786 – 1826) 1821-re elkészült Bűvös vadászával (op.77 J277) már találkoztunk. „Népies” keringője, mely mint szóösszetétel a cselekmény idejében nem volt önellentmondó, de a XIX. század elején már annál inkább, hiszen időközben kifinomult, báltermekben eltáncolt szalonműfajjá vált, Ranschburg Jenő (1935 – 2011) Családi kör című műsorsorozatának bevezető zenéjéül is szolgált. Ez a keringő sosem került volna báltermekbe, ahogy Haydn (1732 – 1809) kései menüettjei sem. Ugyanakkor később az „idézet”, „stilizáltság” jelleg eltűnt belőle, és mint valódi keringő lett hangversenydarab különféle átiratokban. Hallgassuk meg egy éterien jogtiszta előadásban.

Liszt (1811 – 1886) négy Elfelejtett keringőjét 1881 és 1884 között írta, tehát öreg napjaiban, amikor az áttételes, elmúlást idéző hang, a nosztalgia, a fiatalkori emlékek minden más zeneszerzőétől eltérő stílusban, különlegesen intenzív erővel törtek rá. Ezeket a keringőket kétségtelenül senki sem hiszi igaziaknak. De még nem jött el Lisztnek az a reneszánsza, amikor valaki ezeknek a műveknek a nagy csoportját beható pszichológiai elemzés alá vetné.

Nietzsche_contra_Wagner_-_titlepageFélreismerhetetlen keringőhangot hallhatunk ki Wagner (1813 – 1883) 1882-re befejezett Parsifalja (WWV111) második felvonásában, amikor a főhőst viráglányok próbálják meg behálózni, méghozzá pillanatokkal azok után, hogy Parsifal érzékeny sebesüléseket szerzett a gonosz varázsló, Klingsor által rá küldött fegyvereseknek, akik az ő kedveseik (voltak). Az, hogy itt stilizált keringőről volna szó, az utólagos értelmezésekben nem kap hangsúlyt. Pedig megvan a maga zenetörténeti fontossága, hiszen a felvonás többi része a hangnem és részben a ritmus elveszítésének, feloldásának legkövetkezetesebb végigvitele az életműben, és itt mindkettő nosztalgikus elemként, a keringő mezében bukkan fel mint emlék a régi kompozícós korszakról. Így amikor Nietzsche (1844 – 1900) a Nietzsche contra Wagnerben (1888) azt állítja, „Richard Wagner másfajta mozgást kívánt, felforgatta az eddigi zene fiziológiai előfeltételeit. Úszni, lebegni – nem pedig járni, táncolni… Ezzel talán a legfontosabbat mondtam ki”, valótlant állított.[1]

Magának a keringőnek az újjáélesztése halott poraiból a XIX. században, melyben a Strauss-családnak jelentős szerepe volt, társadalomlélektanilag, felismerhetően, erőteljes és győzedelmes nosztalgia. De a másodvirágzás is véget ér egyszer, 1910-re bizonyosan, amire (a nem rokon) Richard Strauss (1864 – 1949) befejezi a Rózsalovagot (op.59). Itt azt a bravúrt látjuk, hogy a Strauss-keringők hangját, lejtését a szerző visszavetíti a keringő első virágzásának korába, a Strauss-család diadala elé egy évszázaddal. És bár sokan és találóan megjegyzik, a Rózsalovag keringőibe Strauss egyetlen fordulatot sem emelt át a Johannoktól, érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy Josef Strauss (1827 – 1870) Delejes erők, avagy Titokzatos vonzerők című, 1865-ben komponált op.173-as keringőjét „szó szerint”, hangnemre pontosan idézi:

Ugyanez a nosztalgikus, jelképekben gazdag Rózsalovag egyik főszereplőjének, Ochs bárónak kedvenc keringőjében:

„A keringő” mégis Ravel (1875 – 1937) 1920-ra befejezett, eredetileg balettnek szánt „koreografikus költeménye”, melynek címe La Valse (M72). Maga Ravel visszafogni igyekezett a műről kialakult szárnyaló belemagyarázásokat. Amint 1922-ben zeneszerzőtársának, Maurice Emmanuelnek írta (1862 – 1938), akadnak, akik paródiát vagy karikatúrát, netán tragikus felhangú célzást fedeznek fel benne, a Második Birodalom bukását, a háború utáni bécsi hangulatot és így tovább. Persze ez a tánc tűnhet tragikusnak, mint minden érzelem, amit a végletekig feszítenek. Mégis csak annak szabadna látni, ami: a hangzás fokozódó dinamikájának, amihez a színpad egyre több fényt és mozgást ad hozzá. Ez nem meglepő. Ravelnek szokása volt a logikai pozitivizmus kívülállásával nyilatkozni darabjairól. Ám amint George Benjamin találóan állapítja meg 1994-ben az Utolsó tánc című esszéjében, akár metafora vagy jóslat a mű az európai civilizáció sorsáról a háborút követően, akár nem, az egytételes darab bemutatja egy zenei műfaj születését, hanyatlását és szétesését: a keringőét.[2]


[1] Nietzsche contra Wagner

[2] La Valse

Advertisements

3 responses to “Búcsúk a keringőtől

  1. Visszajelzés: Allegro barbarók | SUNYIVERZUM

  2. R. Strauss addig nem látott magaslatokba emeli a waltzert, akár az erotikus-egzotikus Salome, akár az extatikus-démoni Elektra táncára gondolunk. Igaz, ezek ritmikailag is eltérnek mind a Rózsalovag, mind a Kék-Duna keringőktől, amennyiben elöl hangsúlyosak (UM-ta-ta), szemben az utóbbiakkal, amelyek hátul (um-TA-TA), ezáltal alkalmasabbak egy drámai végkifejletbe (=halál) való sodródás megjelenítésére.

    Kedvelik 1 személy

  3. Köszönöm a találó észrevételt.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s