Fejezetek a taps történetéből

Terentius (Kr.e. 185? – 159?) görög eredetire (ἑαυτόν τιμωρούμενος) alapozott Heautontimorumenos[1](vagy Heauton Timorumenos, Önként bűnhödő, Az önmagát kínzó vagy Önmarcangoló) című színjátéka így fejeződik be az V. felvonásban:

CLITIPHO
Syro ignoscas volo

CHREMES
Fiat.

Om[2]
Vos valete, et plaudite![3]

CLITIPHO
Kérlek, bocsásd
Meg Syrusnak, mit érettem művelt.

CHREMES.
Legyen. Viduljatok s tapsoljatok!

Kis Sándor (1854 – 1904) fordítása, 1895

Választásom önkényes: Terentius szokása volt, hogy a darabjait a „tapsoljatok” felszólítással rekessze be.[4] A taps története azonban sokkal messzebbre nyúlik.

Édes kínok világszerte

Az édes kínt leginkább egy szürke és unalmas patakhoz hasonlítanám, amely azonban érdekes területeken és hosszan kanyarog, amíg bele nem szalad a posztmodernitás semmijébe. Minden válogatás ezekből a tájképekből önkényes, akár az esetleges művészi értékét, akár földrajzi elhelyezkedését is nézzük, de ez egy olyan speciális eset, amikor a példák összegyűjtése és megrostálása nehezebb, mint a könnyű lelkű olvasgatása. Egy blog életében így mégis különlegességnek számít.
Időrendet tartva az antikvitásból immár kilépve a XII-XIII. század fordulójánál tartunk, 1180 és 1230 között, legalábbis feltehetően, amikor a Later Cambridge Songs, Későbbi Cambridge-i dalok néven híressé vált gyűjtemény íródhatott. A történelemnek ez a messzesége Cambridge-ben már „későinek” számít. A gyűjteményt legalább egy másik, az 1050 körülről ránk maradt Carmina Cantabrigiensia, Cambridge-i kármenek latin nyelvű dalai megelőzik:

Kis esti körintegrál

Minálunk Magyarországon azonban a korszellem mögött, s attól túlkiáltva, de meg nem fojtva, él egy másik szellem is, mely nem függ a korszellemtől! Ez a magyarság régi, nemes és keresztény szelleme, mely már Szent István korában hátat fordított a barbárságnak, szakított a pogány törzs-élettel s asszimilálni kezdte az idegent.

Babits Mihály (1883 – 1941): A tömeg és a nemzet. 1938. Keresztülkasul az életemen[1]

Ma látszólag azok a nemzetek a legavultabbak, amelyek tizenhetedik és tizenkilencedik század közt szabad, polgári fejlődéssel a többi nép elé húztak. Az előnyt a többiek a tömegdemokrácia rémuralmával akarják behozni. Ezek a szörnyű világnézeti nyomások Babits képzeletében felszínre taszítanak egy látszólag avult Magyarországot: az érintetlen, integer keresztény hazát.

Cs. Szabó László (1905 – 1984): Keresztül kasul az életemen. Nyugat, 1939 / 4[2]

Korábban, a téglányokról szólva, melyek nyelvi eredetét az indoeurópai (s)teg-, „befedni” és az abból eredő azonos jelentésű latin tegere szóban találtuk meg, előrebocsátottuk, hogy amit a matematikában alkalmazott téglányösszeg közelít, azaz az integrál máshonnan veszi nyelvi eredetét. Eljött az ideje, hogy ezt a kisebb kalandot átéljük. 

Macerálások századokon át

Munkácsy (1844 – 1900): Köpülő nő (1873)

Akadhatnak, akik szeretik, ha macerálják őket, de a „macerálás” szót még ők sem fogják kellemes csengésűnek találni: oldalági nyelvfejlődéssel a szó kissé „kínos” értelművé vált. Próbáljuk meg ezt nyomon követni.