A Paropamisos és a paropamizádok

„Hindukus” szavunk perzsa eredetű, ezen a nyelven a mintegy 800 km-es, északkelet-délnyugati irányú hegyláncot, mely az Amu-darja és az Indus völgyeit választja el észak, illetve dél felől, هندوکش‎-nak (hindukus) mondják. A Hindukus keleten a Kína-Pakisztán (Kasmír)-Afganisztán hármaspontjánál támasztja a Pamírt, majd Pakisztánon át Afganisztánba futva utóbbi nyugati vidékén alacsonyabb láncokká töredezik.[1] Legmagasabb csúcsa a maga 7690 méterével a pakisztáni Tiricsmir:

Szörny az érme másik oldalán: IV. Antiokhos Epifanes

^Magnesia

Nemrég a hanuka eredetével foglalkozva természetesen nem hagyhattam ki Makkabeus Júdás (Kr.e. 190? – 160) diadalmas szabadságharcát, az ezt feldolgozó egyik legtökéletesebb Händel (1585 – 1759)-oratóriumot, az 1746-os cullodeni diadalt követő ünnepléssorozat legmaradandóbb alkotását, a Judas Maccabaeust (HWV63) – melybe nem merülhet bele csöbör anélkül, hogy kincsekkel dúsan megrakodva érkezne fel[1] – , és ez utóbbinak történelmi előzményeit. Sokkal szűkszavúbbnak bizonyultam magának a szabadságharcnak a történelmi előzményeivel és körülményeivel. Thomas Morell (1703 – 1784) szövegíró maga sem fektet erre nagyobb súlyt.

Ideje tehát, hogy egy kicsit ezzel a történettel is megismerkedjünk, ezúttal az ellenponttal, a villain IV. Antiokhos Epifanes („Isteni érkezésű”, Kr.e. 215 – 164) királlyal a középpontban.

Az antigonidák végnapjai – befejezés

Tegnapelőtt az antigonidák színre lépésével foglalatoskodtam abból a célból, hogy előkészületeket tegyek a végnapjaik bemutatására.

A nárd, a kapotnyak és a meztelen csiga

martilapu

Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája XII. könyvének 27. fejezetében az asarumról ír. Antoine Laurent Apollinaire Fée (1789 – 1874) id. Plinius és görög szerzők tanulmányozása után arra a következtetésre jut, hogy a görögök az őszirózsafélék családjába tartozó martilaput a βάκχαρις, bakharis szóval jelölték, amelyet a rómaiak átvittek ugyanennek a családnak egy másik fajára, az erdei peremizsre, a martilapunak viszont az asarum nevet adták.

erdei peremizs

A szó maga is görög eredetű: a ἄσαρ̀ον, hasaron „ágnélkülit” jelent, melyet inkább „csökevényes szárúként” kellene felfognunk. A görögök ugyanezt az elnevezést egy igen távoli fajra, a farkasalmafélék családjába sorolt kereklevelű kapotnyakra alkalmazták.[1]
Id. Plinius tévesen jegyzi meg, hogy a martilapu kétszer is virágzik évente.[2] Abból az alkalomból hozza fel, hogy tulajdonságait hasonlónak tartja a loncfélék családjába tartozó, az előző fejezetben tárgyalt nárdhoz.

nárd

Ott ennek a himalájai növénynek egyetlen tulajdonságát emeli ki, azt, amely miatt az ókorban csillagászati összegekért cserélt gazdát: a rizómájából lepárolt[3] olaja illatát[4]. A nárdolajnak különösen jó híre volt az ókori írók körében. Amikor például Polybios (Kr.e.  200? – 118?) Egyetemes története XXXI. kötetének 4. fejezetében kortársa, a pompakedvelő IV. Antiokhos Epifanes („isteni érkezésű”) királlyal (Kr.e. 215 – 164) szokásairól ír, felsorolja, hogy a tornajátékain fellépő ifjak miféle kenetekkel síkosították testüket.

Lótuszevők

Mentek, s elkeveredtek azonnal a lótuszevőkkel,
kik nem terveztek számukra gonosz veszedelmet,
ámde megízleltették vélük a jóizü lótuszt.
És közülük ki a mézédes termést meg is ette,
már nem akart hírt adni nekünk, nem akart hazatérni,
ott kívánt az örökre maradni a lótuszevőknél,
egyre a lótuszt szedni, feledve a szép hazatérést.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

A Henry George Liddell (1811 – 1898) és Robert Scott (1811 – 1887) szerkesztette Görög-angol lexikon (A Greek-English Lexicon), melyet sir Henry Stuart Jones (1867 – 1939) bővített ki Roderick McKenzie (1887 – 1937) közreműködésével, tíz növényt is felsorol, melyet a görögök a λωτός, lotos szóval illettek[2]:

eperhere, szarvaskerep, bakszarvúfű, bakszarvú lepkeszeg, egy görög görögszénafaj, egy szicíliai somkórófaj, kecskezanót, fehér tündérrózsa, keleti ostorfa, jujuba

A λωτός, lotos feltehetőleg héber eredetű, ott a מירה, luat szó „mirhát” jelent.[3] A bemutatott tíz növény közt akad fűszer, akad gyógynövény (például a szarvaskerep kétségkívül az idegeket nyugtatja[4]), de a költői látomásban bemutatott gondűző hatást egyikükkel sem lehet elérni. A Liddell-Scott is, más források is amellett teszik le a voksukat, hogy Homeros lótuszevői a tízediket, a jujubát fogyaszthatták.