VII. Kleopatra Filopator címkéhez tartozó bejegyzések

A rózsa vizei, olajai és illata

Itt már illatozó gyantát vess lángra, javaslom,
S nádcsöveken csöppents be nekik mézet, hogy a bágyadt
Méheket így noszogasd-szólítsd a szokott eledelre,
Ízzé tört gubacs is jó még aszu rózsaszirommal

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): Georgica IV.
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[1]

Az óiráni wrda- gyököt sejtik a rózsa nemzetközi elnevezései mögött. A klasszikus szír ܘܪܕܐ, warda a pártus ward közvetítéssel jött létre, de mind „egy tőről fakadnak” az arab  وَرْدَة, warda(t), az örmény վարդ, vard,  a grúz ვარდი, vardi és a héber וֶרֶד‏, wered.[2] Az óiráni gyökből származhat az eol βρόδον, brodon és az ógörög ῥόδον, rhodon; valószínűsítik, hogy ez utóbbit vette át a latin rosa.
A keletről érkező rózsakultusz története, hatása a nyugati kultúrára óriási. Nem véletlen, hogy egy rövid megemlékezés nem terjedhet ki rá, szerényen beérjük az illatanyagával. A rózsaszirmok áztatásával nyert rózsavíz régóta szolgálja a tehetősebb embert, mint például VII. Kleopatra Filopatort (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett, Kr.e. 70? – 30).[3] Érdekes, hogy a szintén a szirmokból kinyert rózsaolaj csak az újabb korok produktuma: a ma elsősorban Bulgáriában, Franciaországban és Marokkóban előállított illatszert még Bulgáriában is csak mintegy háromszáz évre tudják visszavezetni.[4] Franciaországban a helyzet hasonló. A vizes kivonásnál lényegesen összetettebb eljárásról, sőt, alapvetően három különböző eljárásról van szó. Az egyik, amikor gőzzel csalogatják elő az olajt a szirmokból. Ennek eredménye az attar. Enek eredete az arab عِطْر‏, atir, „illatszer”, melyből az ugyanígy ejtendő perzsa عطر, „illat” szó származik. Az attar egy névváltozata, az otto[5] terjedt el a rózsaolaj megnevezésére az angolban (rose otto). Egy másik eljárás az, amikor többszörös vegyi kivonást alkalmaznak. Hexánban vagy toluénben centrifugálva viaszszerű anyagot nyernek ki, a rózsakoncentrátumot, melyből alkohollal nyerik ki a rózsaabszolútot. Az eredmény az eredeti rózsaillathoz közelebb álló kompozíció, mely még olcsóbban is előáll, mint az attar. A legrafináltabb kivonás szuperfolyékony szén-dioxiddal történik. Az állapotábrából is jól láthatóan a szuperfolyékony állapot, mely sem folyékonynak, sem gáznak nem tekinthető, egy bizonyos kritikus nyomás és hőmérséklet hatására alakul ki, és ez a kritikus hőmérséklet alig magasabb a szobahőmérsékletnél. (A nyomás… Nos, azt nem viselnénk el egykönnyen. De itt a nálunk tűrőképesebb rózsaszirmokat helyezik be a készülékekbe.)[6] Ez a megoldás ugyan költséges, de „szélsőségesen” környezetbarát: a szuperfolyékony szén-dioxid csodálatos erejű extraktor, és használat után egyszerűen elpárolog, káros hatásokat nem okozva. Az eredményül kapott, mind közül a legvalósághűbb kivonatot a tömörségre hajló angolszászok hívják röviden CO2-nek is (amit garantáltan nem tartalmaz).[7]
Mind a rózsavíz, mind a rózsaolaj mesés egészségfokozó hatásában sokan hisznek. A hívők szerint mindkét kivonat csökkenti a gyulladásokat és baktériumölő[8], míg a koncentráltabb rózsaolaj természetesen többre képes: egyebek mellett görcsöt old, ideget nyugtat, vart képez, epét hajt, vérzést csillapít, de leginkább a férfias teljesítőképesség őre és fokozója[9]. (Ki mennyit hisz el, aszerint fizet.)  Bővebben…

Reklámok

A lapis lazuli csavaros útjai

von der azurnen Einsamkeitsmaragdenes Glück
azúr magányból… smaragd boldogság…

Nietzsche (1844 – 1900): Ecce Homo[1] (1888)

Ma is őrzöm azt a telefirkált, rongyosra olvasott, megtépett füzetet, de ma már csak részben tudom felidézni, tetten érni a könyvecskében azt az eufóriát, önkívületet, ami akkor eluralkodott rajtam, jóllehet az azóta eltelt három évtizedben is újraolvastam, foglalkoztam vele, annál is inkább, mivel bizonyos fogalmai beépültek írásaimba, verseimbe. Egyetlen könyv sem hatott még így rám. (El is felejtettem említeni, az Ecce homo volt az a könyvecske. Ne feledjük, harminc-negyven évvel a Nietzsche-reneszánsz elõtt vagyunk még.) Az azúr magány, az azúr szakadék, a smaragd boldogság, a filigrán művészet…

Tolnai Ottó: A pompeji filatelista, VII.[2] (2001)

A lapis lazuli ősidőktől szolgálta az ember örömét. Mélykék színétől az egyiptomiak az égbolt jótékony segítségét remélték mindenféle ártó gonosztól. Talán VII. Kleopatra Filopator (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett), röviden: Kleopatra (Kr.e. 70? – 30) szemhéjfestékében is ott volt a lapis lazuli pora.[3]

2-tutankhamon

Tutanhamon (Kr.e. 1342? – 1324) halotti maszkja (?) lapis lazuli-berakásokkal

Bővebben…

Napfivér, Holdnővér: búcsú a ptolemaidáktól

Többször is foglalkoztunk Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) hadvezérének, a későbbi I. Ptolemaios Soternek („Megváltó”, Kr.e. 367 – 282) egyiptomi rezidenciájú, Egyiptom területét sokszor túllépő dinasztiájával, így talán nem érdektelen áttekintenünk a ptolemaidák végső felszívódását, eltűnését a történelemből. Bővebben…

Számos és számtalan Berenikék

0 Covent Garden

Covent Garden

1 I Berenike

I.Berenike (Kr.e.345? – 268?)

A ptolemaidák Berenikéi sorában az első gyermekei királyként, királynőként, tyrannosok ágyasaiként népesítették be Kyrene, Thrákia, Anatolia, Szicília, Egyiptom tágas térségeit. Kortársa, a költő Theokritos a XVII. idillben panegyricust írt II. Ptolemaios Filadelfoshoz („Fivérét szerető”, Kr.e. 308 – 246). Ebben megejtő szavakkal emlékezik meg az egyiptomi uralkodó anyjáról, I. Berenikéről.[1] A papiruszok meglehetősen rossz állapota miatt nehézségbe ütköznek azok, akik a „pater incertust”, I. Berenike apját kutatnák. A kutatás fő célja az lenne, hogy megállapítsák, ugyancsak Lagos volt-e az apa, aki a férjéé, I. Ptolemaios Soteré („Megváltó”, Kr.e. 367 – 282), ugyanis ez példa lenne az incesztuális házasságkötésre a ptolemaidák legkorábbi szakaszában. Bővebben…

Almira történetei

1 Oper_am_Gänsemarkt

a hamburgi Theater am Gänsemarkt

A XVII. századi librettista, Giulio Pancieri Almira címmel 1691-ben szövegkönyvet írt Fedeli (1655? – 1722) számára. Az operát a velencei Szent János és Pál Színházban mutattak be. A szövegkönyvet valamivel később Boniventi (1670? – 1727?), a Badeni Őrgrófság Kappellmeistere is felhasználta. Művét 1702-ben vagy (valószínűbben) 1703-ban mutatták be Braunschweigben. Ez volt a téma első megjelenése német földön. A német szövegkönyvet Friedrich Christian Feustking (1678 – 1739) írta. Mind a librettó, mind maga az opera az itáliai elődök erős hatását  mutatja.[1] Tisztségében utódja, Käfer (1672 – 1728) szintén megzenésítette a szövegkönyvet; az ő operáját Baden-Durlachban mutatták be 1717-ben.[2] A két Kappellmeister megzenésítése közti időszakkal fogunk foglalkozni. Ekkor született meg ugyanis Händel (1685 – 1759) változata. Bővebben…