Rameau címkéhez tartozó bejegyzések

A hornpipe. Álljunk meg egy hangra!

Watteau (1684 - 1731): La danse champêtre (Tánc a kertben, hagyományos angol címén: The Country-Dance, 1706 és 10 között)
Watteau (1684 – 1731): La danse champêtre (Tánc a kertben, hagyományos angol címén: The Country-Dance, 1706 és 10 között)

Minden kontratánc közül alighanem ez a leghíresebb, de hogy a legnagyobb karriert ez futotta be, ahhoz semmi kétség nem férhet:

Az esetleges ny. olvasó iránti kíméletből nem sorolom felbukkanásait Beethoven (1770 – 1827) életművében, egyetlen továbbit leszámítva, mert ez kevéssé ismert.

Bővebben…

Palestrina. Helmholtz, Wagner, Helmholtzné, Wagnerné

A zene olykor nemcsak halhatatlan, de „hallhatatlan” is, sőt olykor ez utóbbi képessége teszi halhatatlanná is. Ez erős túlzás: természetesen halljuk a hallhatatlan elem hatását. Rögtön felismerjük, ha egy hangot egy hegedű szólaltat meg a maga gazdag felhangrendszerével, és meg tudjuk különböztetni, ha ugyanezt a hangot az „édes hangú”, felhangokban mégis szegényebb klarinéttől halljuk. Az, hogy egy-egy húrnak, rezgő sípnyelvnek nemcsak alapharmonikusa van, de párhuzamosan állóhullámok végtelen sorát is előállítja (egyre gyengülő amplitúdókkal), természetesen igen régi felismerés. Pythagorasnak (Kr.e. 570? – 495) tulajdonítják a felhangok rendszerének felfedezését.[1] A felhangok hatásának kiaknázása alapvető eleme volt a görög zenei előadói gyakorlatnak, például sok száz évvel Pythagoras után az ortodox templomok kerámiavázáinak akusztikus hatásaiban.[2]
A harmonikus analízis matematikája és kultúrtörténete, mondani is felesleges, felmérhetetlen. A „nagy kultúra” is felismerte erejét. Rameau (1683 – 1764) 1722-ben megjelent Traité de l’harmonie réduite à ses principes naturels-je (Tanulmány a természetes alapelveire visszavezetett összhangzattanról) a mai harmóniatan alapja, bár a maga korában nem okozott átütő sikert, és arra, hogy elveit a hangszerkészítő ipar is alkalmazza, nyolc évtizedet várni kellett.[3] Bár Rameau eredményei az ógörög elveken alapultak, és így a fizikusok számára nem okoztak meglepetést, a lebegés vagy különbségi rezgés felfedezése színtisztán a zenei előadói gyakorlatban született. Maga a jelenség két, egymáshoz közeli frekvenciájú hang erélyes megszólaltatásakor keletkező terzo suono, „harmadik hang” felcsendülése, mely közel tiszta alapharmonikusa a két frekvencia különbségének.[4] Elsőként Tartini (1692 – 1770) lett rá figyelmes, és ezt meg is említette 1754-ben megjelent Trattato di musica secondo la vera scienza dell’ armoniájában (Tanulmány a zenéről az összhangzat tiszta tudománya szerint).[5]

Bővebben…

Felhizlalt oratóriumok és maszkok: Händel b-korszaka

Hajlamosak vagyunk azt a szomorú képet kialakítani, hogy a Händel (1685 – 1759) „régi típusú” oratóriumait lezáró, 1718-ban komponált (de 1720-ra felújított és legrégebbi rekonstruálható) Eszter (HWV50a)[1] és az 1733 februárra befejezett „új típusú” Debora (HWV51)[2] közötti tizenöt év az oratorikus művek számára – leginkább az ez alatt írt huszonegy opera kedvéért – elveszett. Ezt a képet árnyalni kell. A tizenöt éves periódus vége felé mai füllel megítélve különös művek születtek, pontosabban születtek újjá, mi több, Händelnek ez a kompozíciós technikája az „igazi” oratóriumok érett korszakában is fennmaradt. Korábban szerzett művei különös hízásnak indultak, bizonyára összefüggésben az esetleges ny. olvasó számára már ismert közönségigénnyel a nagyobb terjedelmű művek iránt.
Händel Angliában jó barátságban állt a dúsgazdag és adakozó James Brydgesszel (1673 – 1744), Chandos grófjával, későbbi első hercegével, aki számára számos művet írt, így az Eszter eredeti változatát is (Haman and Mordecai, Hámán és Márdokeus címen is ismert). Händel 1732-re duzzasztotta fel az oratóriumot meglehetősen furcsán, nem „kellemetlenül”, hiszen nagy erejű alkotások kaptak helyet benne újra. Egy magánelőadást követően májusban került a szélesebb nyilvánosság elé. Händel műveinek kiadója, Karl Franz Friedrich Chrysander (1826 – 1901) kritikai pontossággal ismerteti a változtatásokat. Ilyen például a brácsaszólam megjelenése a nyitányban. A legfontosabb a II. György (1683 – 1760) számára 1727-ben írt legnépszerűbb koronázási anthem, a Zadok the Priest (Sádóc pap, HWV258) alkalmi adaptációja, mindenesetre királyi dicsőítéssel a második rész zárókórusaként:

A legnagyobb Chandos-anthem, a VI. (As pants the hart, Mint a szarvas kivánkozik, HWV251a-e)  első változata 1713-ból vagy korábbról származik (részletezett beszámoló olvasható a blogban). Eredetileg az öt változat közül az elsőt idézte, de később a vágyódó hangú, több szólamú nyitókórust választotta a másodikból, ezen túlmenően a hangnemet szerkesztési okokból fél hanggal leszállította. Az anthemet Händel teljes terjedelmében beilleszti a második részbe. A nyitókórus:

Bővebben…

Alacsony és magas barokkok

Kicsi, de fárasztó „szvitünk” után, amelyben – korábbi beszámolókat követően – az elmúlt napokban három hasonló eredetű és fejlődésű barokk táncot vizsgáltunk (a passacagliát, a chaconne-t és a sarabande-ot), szélesítünk a látószögön és magát a barokkot nézzük meg közelebbről. Pontosabban a „barokkot”, hiszen ha a teljes életünket a barokk vizsgálatának szentelnénk, azzal sem tennénk egy kis lépésnél többet megértése és megismerése felé. Vagyis a „barokk” szó eredetvizsgálatára helyezzük a hangsúlyt. Valamelyest iskolás a korszak kijelölése, amit zenében 1600 körüli kezdettől 1750-ig tesznek[1] – hová tegyük Händel (1685 – 1759) 1751-ben komponált Jephtháját (HWV70)? –, az építészetben a XVI. század végétől a XVIII. század végéig[2] és így tovább. A hangulatot sztochasztikusan alapozzuk meg. Azt a művet hozzuk fel példának, amelyet a „barokk” szó begépelésekor a népszerű filmmegosztó felkínál. Kíváncsian várom. (Van tippem.) Bővebben…

Panaszok a mélyben

Olykor-olykor apró, de sokáig élő zeneszerzői fogásokra látunk példát. Van, amikor olyan apró a fogás, hogy még becézik is, mint az általunk már vizsgált passus duriusculus esetén. Ma olyan eszközt nézünk meg közelebbről, melynek egy változata kis leegyszerűsítéssel a passus duriusculus részének tekinthető. Bővebben…

Abaris nyila

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

Ady Endre (1877 – 1919): Új s új lovat (1914-15)[1]

A nagy Nyíl, mely ki-kilövi alólunk a lovakat, mégis irányt szab nekünk, az élet maga, melyet, Søren Aabye Kierkegaard (1813 – 1855) szavával, előrefele élünk, de csak visszafele érthetjük meg[2].
Kierkegaard kutatói sokat megtudnak a filozófus nem kiadásra szánt munkafüzeteiből, melyekben a nagy művek vázlatai, előmunkálatai is helyet kaptak. Kierkegaard jegyzetfüzetekbe dolgozott, melyek címlapjára kettőzött nyomtatott betűket írt. Dánul ezeket Journalenekenek mondják, ami annyit tesz, „feljegyzések” vagy „jegyzetfüzet”, és az angolszász irodalomra hull a leiterjakab szégyene, amikor ezt angolra Journalsként (kvázi „folyóirat”) fordítják. Ezek egyikében találjuk a következőt:

Naar man har een Tanke, men en uendelig, da kan man bæres af den hele Livet igjennem, let og flyvende, ligesom Hyperboræeren Abaris, der baaret af en Piil, bereiste hele Verden
Herodot IV, 36

JJ32[3]

Egy embert, akinek egyetlen gondolata van, de az végtelen, az végigviheti őt egész életén át, könnyen és gyorsan, akár csak a hüperboreaszi Abaris, aki egy nyílon hatolt végig a Földön.
Herodotos IV / 36

Három lehetőség bontakozik ki. Kierkegaard vagy nem nézte meg a hivatkozott helyet, vagy megnézte és félreértette, vagy Herodotos (Kr.e. 484? – 425) szavai keverednek benne egyéb olvasmányélményeivel. A Történelem idézett helyén ugyanis ez áll:

Mindezt a sokat mondtam el a hüperboreasziakról, és legyen ennyi elég; ennek megfelelően aztán nem is mesélem el Abaris mítoszát, aki állítólag hüperboreaszi volt, és nyilát végigvitte a világon, miközben nem vett ételt magához.[4]

Herodotos szerint tehát Abaris vitte a nyilat és nem megfordítva. Nem jelentős a különbség, de ki kell elégítsük feltámadt érdeklődésünket Abaris és mítosza iránt.

Bővebben…

Csattanós befejezés

Bach (1685 – 1750): a legkésőbb 1722-re elkészült V. (G-dúr) francia szvit (BWV816) gigue-je


1557-ben adott ki egy táncgyűjteményt Estienne du Tertre Suyttes de bransles, azaz Branle-ok füzérei címmel. A bran(s)le a „rázásból” eredő francia népi tánc (a shake előfutára).[1] Ez a „szvit” szó első megjelenése a zenetörténetben, de du Tertre a füzéreit nem szánta egységes kompozícióknak.

Peuerl (1570 – 1625?) 1611-ben kiadott Newe Padouan, Intrada, Dantz, und Galliarda (Új paduanák, intradák, táncok és galliardok) című „füzéreit” tekintik az első igazi szviteknek, azaz egységes kompozíciós keretbe foglalt stilizált táncoknak.[2]

A forma hamar népszerűvé vált, elsőként a stilizálás klasszikus honában, Franciaországban. Dieupart (1667 – 1740) 1701-ben megjelent Hat szvitje már az elvonatkoztatás végkifejleténél tart:

A szvitekben többé-kevésbé állandósult táncfajták szinte mindegyike „nemzetközi”. A tánc nem ismert határokat, minden nemzet hozzátette a magáét. A cél mégis „páneurópai”, azaz az egyes nagy európai népek zenéjének, ezen keresztül a szerző sokoldalú képességeinek bemutatása. Az allemande „német”, a sebes iramú courante „francia” (bár corrente formájában olasznak is tekintették), a méltóságteljes sarabande szintén hol „francia”, hol „olasz”, a siciliano értelemszerűen „olasz”, a bourrée „francia”, a gigue „angol”.
Maradjunk ez utóbbinál.  (Vagy inkább egészítsük ki egy korábbi futólagos megjegyzésünket.) Bővebben…

Van Gogh, Wagner

Mekkora szükségünk lenne ugyanerre a festészetben![1]

van Gogh (1853 – 1890) Wagner (1813 – 1883) művészetéről (542. levél)

1 van Gogh

részlet van Gogh egyik 1888-as Magvetőjéből – levél bátyjához 1888-ból

Van Gogh életrajza és kizárólag rá jellemző, félreismerhetetlen stílusa ma már nemcsak a szakértők előtt ismert. Naivul, egyes életrajzi formai hasonlóságok alapján arra gyanakodhatnánk, gondolkodásmódja is hasonló lehet például a vele amúgy egy évben született Csontváryéhoz (1853 – 1919): szikár stílusát a művészete világán kívül eső tárgyak, történések nem befolyásolják. De 1872 és 1890 között írt több mint kilencszáz fennmaradt, sokszor csodálatosan illusztrált levele hozzáférhetővé tétele után ennek ellenkezőjéről győződhetünk meg.[2] Bővebben…