Thomas Hardy és a bánat édes madara

The chief members of Mellstock parish choir were standing in a group in front of Mr. Penny’s workshop in the lower village.

A mellstocki plébánia kórusának főbb tagjai Mr. Penny műhelye előtt csoportosultak az alfaluban.
…
’…We’ll have no secrets from each other, darling, will we ever? – no secret at all.’
’None from today’, said Fancy. ’Hark! what’s that?’
From a neighbouring thicket was suddenly heard to issue in a loud, musical, and liquid voice –
’Tippiwit! swe-e-et! ki-ki-ki! Come hither, come hither, come hither!’
’Oh, ’tis the nightingale,’ murmured she, and thought of a secret she would never tell.

– Nem lesznek titkaink egymás előtt, édes, igaz? Semmi titkunk.
– Mától fogva semmi – mondta Fancy. – De hallgasd csak! Mi ez?
Egy közeli bozótosból egyszer csak hangos, zenélő, áradó hang csendült fel.
– Csipcsirip! szí-í-í! ki-ki-ki! Ide jöjj, ide mind, ide hozzánk!
– Ó, az édes madár – mormogta, és egy titokra gondolt, amit soha nem fog elmondani.

Hardy (1840 – 1928)[1]: Under the Greenwood Tree, Or, the Mellstock Quire (1872)
A gyepen, avagy a mellstocki kórus

**^{A stinsfordi Szent Mihály-templom}**

Thomas Hardy idilljéről leginkább a végén derül ki, hogy az volt, amit olvastunk, és önmagában már szerelmesnek is lenni nem annyira víg dolog, mint szerelmesnek látszani egy könyv lapjain egy karosszékből vagy autóbuszülésből. Nem is beszélve a regény konfliktusairól. A történet a mellstocki kórus lehangoló végnapjai köré szövődik, ebben is inkább Ámor keze munkál, mint valamely szigorúbbnak hitt görög istené. Az elbűvölő szépségű lány főszereplőbe, az árulkodó nevű Fancyba sorra szeretnek bele az író képzeletbeli megyéjének fiai, de ha a mondandó az lenne, a legesélyesebb, de szegény Dick és a tehetős családból származó Fanny kitartása legyőzi vagy nem győzi le a társadalmi akadályokat, nagyot csalódnánk Thomas Hardyban. Ezen a kötelező elemen Hardy a lányra rótt könnyed éhségsztrájkkal lendül át, ami megrémíti a zord atyát. Érdekesebb azonban, hogy a plébános, aki éppen azért akarja felszámolni a kórust, mert a szereplésüket Fancy orgonajátékával kívánja helyettesíteni, szintén a lány hódolója. Tájékozatlanul a háttéreseményekről meg is kéri Fancy kezét egy kényelmes élet ígéretével – és nicsak, nem kell ide zord atya, a lány kötélnek áll! A plébános azonban, amint tudomására jutnak a regény korábbi fejezetei, visszalép. Ez Fancy titka.

A regény önéletrajzi ihletésű. A benne szereplő helyszínek, megváltoztatott néven, az író gyerekkorának falvai, megyéje. Műveinek 1895-ös kiadása helyesnek gondolta feloldani a földrajzi neveket, melyeket Hardy kései stílusában alkalmaz. A címben és a fő történetben is szereplő Mellstock Bockhampton és Stinsford „összevonása”, az álomvidék, Wessex, mely csak egy évvel a regény megjelenése után kap nevet műveiben, Dél-, Délnyugat-Anglia területén húzódik[2]. (Ebben a regényben csak mellékesen, egy lord neveként merül fel.) A VI. és X. század között fennállt angolszász Wessexi Királyságnak csak neve azonos a képzeletbeli megyéével, bár területe azt magában foglalja.[3]
Stinsford Szent Mihály-templomának építési idejét nem ismerik, a templom honlapja az angolszász időkre teszi, annyi azonban bizonyos, hogy a XIII-XIV. században már átépítették.[4] Itt keresztelték meg a Bockhamptonban született Thomas Hardyt, ide járt vasárnapi iskolába és istentiszteletekre.[5] A Westminster Apátságban nyugszik, de szívét ennek a templomnak a cintermében[6], két felesége, Emma Lavinia Gifford-Hardy (1840 – 1912) és Florence Emily Dugdale-Hardy (1879 – 1937) koporsója közt helyezték el.

Thomas Hardy családja is itt temetkezett, kőműves apja, Thomas Hardy[7] (1812? – 1892) és nagyapja[8], Thomas Hardy (†1837) is. Ők ketten még énekeltek a stinsfordi plébánia patinás kórusában, az író nem, mert a kórust az 1840-es évekre már felszámolták.[9]
Ahogy esetleges ny. olvasóim, úgy Thomas Hardy olvasólégiói számára is világos, hogy a regény címe és fentebb bemutatott egyes utalásai is idézetek Shakespeare (1564 – 1616) valószínűleg 1599-ben írt Ahogy tetszikje II. felvonása 5. színéből:

AMIENS
Under the greenwood tree
Who loves to lie with me,
And turn his merry note
Unto the sweet bird’s throat,
Come hither, come hither, come hither:
Here shall he see No enemy
But winter and rough weather.[10]

AMIENS [énekel]
Ha szeretsz a gyepen
Heverészni velem
S tetszik a cinege
Szapora éneke,
Ide jőjj, ide mind, ide hozzánk:
Ragyog az ég
És messze még
A tél, goromba gazdánk!

Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása (1938)[11]

Távol álljon tőlem Szabó Lőrinc fordításának megbírálása, hiszen egy dalbetét fordítása a lehetetlenséggel határos. A szapora éneknek az a hangutánzó csivitelése (come hither…), amit Hardy Shakespeare-től vesz át, a magyar fordításban elsikkad. Kényelmetlenebb az érzésem a sweet bird, „édes madár” cinegekénti fordítása láttán. Ha nem is jelenthető ki, hogy az angolban a sweet bird a fülemüle társneve, a két megnevezés összekapcsolása szembeötlő az angol irodalomban. Ha nem is a legjelentősebb, de látványos példája Mary Darby Robinson (1758 – 1800) 1791-ben megjelent Ode to the Nightingale-je (Óda a csalogányhoz), mely a SWEET BIRD OF SORROW!, a BÁNAT ÉDES MADARA szavakkal indul.[12] És a temérdek példából miért is ne idéznénk a legnagyobbat, mely azonban áttételes édesség:

I cannot see what flowers are at my feet,
Nor what soft incense hangs upon the boughs,
But, in embalmed darkness, guess each sweet
Wherewith the seasonable month endows
The grass, the thicket, and the fruit-tree wild…

Keats (1795 – 1821): Ode to a Nightingale (1819)[13]

Lábam virágra lép? – nem láthatom,
S hogy mily tömjént himbál a halk fa fönt,
De a vak árnyból titkos-áthatón
Tavasz-balzsam száll, s édesen elönt
Füvet, pagonyt, vackort…

Óda egy csalogányhoz
Tóth Árpád (1886 – 1928) fordítása (1921)[14]

Nagy Gergely klasszika-filológus professzor – akinek nevével a rendíthetetlen blogolvasó már találkozhatott – 2020-ban írt, mélyre ható esszéjében méltán mutat rá, hogy Milton (1608 – 1674) 1645-46-ból származó Penserosójának (Tépelődő) sweet birdje is fülemüle, amint az Händel (1685 – 1759) is világosan bemutatja 1740-ben komponált nagyszabású ódája, az Allegro, il Penseroso ed il Moderato (A Vidám, a Tépelődő és a Mérsékelt, HWV55) II. részének híres áriájában[15]:

És hogy a szálak végképp összeérjenek, emlékeztetek rá, hogy Händel ódájában Shakespeare név szerint is szerepel.
Az itt leírtakban felbukkan egy szó, amellyel tovább fogok foglalkozni legközelebb, az eddigieket kérem előhangnak tekinteni.