Fejezetek a taps történetéből

Terentius (Kr.e. 185? – 159?) görög eredetire (ἑαυτόν τιμωρούμενος) alapozott Heautontimorumenos[1](vagy Heauton Timorumenos, Önként bűnhödő, Az önmagát kínzó vagy Önmarcangoló) című színjátéka így fejeződik be az V. felvonásban:

CLITIPHO
Syro ignoscas volo

CHREMES
Fiat.

Om[2]
Vos valete, et plaudite![3]

CLITIPHO
Kérlek, bocsásd
Meg Syrusnak, mit érettem művelt.

CHREMES.
Legyen. Viduljatok s tapsoljatok!

Kis Sándor (1854 – 1904) fordítása, 1895

Választásom önkényes: Terentius szokása volt, hogy a darabjait a „tapsoljatok” felszólítással rekessze be.[4] A taps története azonban sokkal messzebbre nyúlik.

A bűz borzalmai, borzai és istennője. Az etológia nagykutyája

^{Fülöp-szigetek, Palawan}

Johann Gotthelf Fischer von Waldheim (1771 – 1853) nevével a patkányok taglalásakor találkozhatott a blog esetleges ny. olvasója. A sokoldalú zoológus 1817-ben felállította a menyétszerűek öregcsaládját. Ennek tudományos nevében, a Musteloideában a menyét latin megnevezését ismerhetjük fel, a mustelát (ezzel szintén foglalkoztam korábban).

^zorilla

Bár az Eurázsiában és az Amerikákban nagyban elterjedt menyétnem Afrikában csak alig észrevehető, Eurázsia-közeli szűk foltokon él[1], az öregcsaládban egyedül a menyétfélék családja képviselteti magát Afrikában. Köztük például a csíkos görények vagy zorillák neme. Dallamosan csengő „zorilla” szavunk francia közvetítéssel a spanyol zorro, „róka” kicsinyítésével kapott zorrillóból származik.[2] A Kis-Ázsiába is áttelepült nem alaktanát a Brehm-könyv a szokásos részletességgel adja meg. A nem névadó faja, a zorilla, csíkos görény vagy egérkutya valójában hatékony egérpusztításáért áll(t) becsben a búrok körében.

A nigella illata

kerti katicavirág

Ha az esetleges ny. olvasó abban bízott, hogy a boglárkafélék családjába tartozó, Linné (1707 – 1778) által felállított Nigella nemzetséggel fárasztó terjedelemmel foglalkozó bejegyzésemmel a témát lezártam, kiábrándítom. A nemzetség gyógyászatilag legfontosabb fajának, a kerti katicavirágnak vagy fekete köménynek, melyet fekete koriandernek is mondanak – történeti azonosságuk, kiderült a bejegyzésből, kétséges, de a mai nyelvhasználatban egybemosódnak – különös íz- és illatvilága nem hagyható szó nélkül.

A sajmeggy útja és titkai

Bizonyára tudjátok, szépséges hölgyeim, hogy nem nagy ideje még élt Salerno városában valamely híres-neves seborvos, kinek neve volt Mazzeo della Montagna mester, ki is agg ember létére valamely városabéli szépséges és nemes ifjú hölgyet vett feleségül, kit a város minden más hölgyénél bőségesebben elhalmozott előkelő és gazdag öltözetekkel s más drágaságokkal s minden egyébbel, mi csak egy hölgynek kedvére lehet; viszont igaz, hogy a hölgy legtöbbnyire didergett, mivelhogy a mester nemigen törődött vele, hogy betakargassa.

Boccaccio (1313 – 1375): Dekameron (befejezve 1353-ra),
Negyedik nap, 10. novella
Révay József (1881 – 1970) fordítása[1]

Tegnapi tűzkő-hegyi sétámon felfigyeltem egy növény téliesen szikár vázára, és arra gondoltam, egy merész elmélettel ideje feltárni egy ősi titkot. Megadjuk a módját, sok egyébről is szó lesz.

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)

A bezoár és fogyasztói

Az elsősorban Anatóliától Iránig húzódó területen őshonos bezoárkecskének, más nevén ibexnek vagy bezoár kőszáli kecskének, ha a legközvetlenebb veszély már el is hárult, még ma is kérdésessé teszi jövőjét a vadászat.[1]

anatóliai és perzsa bezoárkecske

A XIX. századig széles körben elterjedt nézet volt, hogy a gyomrában olykor megtalálható bezoár varázserejű.