Reményi Ede címkéhez tartozó bejegyzések

Brahms életéről és élete első vonóshatosáról

Schumann (1810 – 1856) 1853-ban kitűnő érzékkel fedezte fel az ifjú Brahmsban (1833 – 1897) a zsenit. Brahms apjának, a zenei képességekkel szintén megáldott Johann Jakob Brahmsnak (1806 – 1872) az ifjút „a múzsák kegyeltjeként” jellemezte.[1] Azonban a kiváló zeneesztéta, Jan Swafford találgatása, hogy Schumann érdeklődése fiatal tehetségek, így a szerinte „lányos külsejű” Brahms iránt is, egyéb töltetekkel is bírt, nem több rosszul sikerült polgárpukkasztásnál.[2] Ebben az évben ismerkedett meg Brahms a Düsseldorfban élő Schumann családdal. Abban a rajongó odaadásban, amellyel Schumann lánya, Eugenie Schumann (1851 – 1938) a hozzájuk sokszor és sokáig ellátogató komponista lélegzetelállító tornamutatványait leírja, ha életrajzi okokból szerelmet nem is következtethetünk, rajongó szeretetet igen.[3] Anyja, a zeneszerző-zongoraművésznő Clara Schumann azonban szerelemre lobbant. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, meddig ment el a mindkettejükben fellángoló érzés. Schumann halála után a család Brahms társaságában Svájcba látogatott. Brahms nyilvánvalóvá tette, hogy nem venné feleségül Clarát, bármennyire is szereti.

Ebben a jelentős életkori különbség nem biztos, hogy szerepet játszott. Brahms számára a minta ismerős volt, anyja, Johanna Henrike Christiane Nissen (1789 – 1865) tizenhét évvel volt idősebb Brahms apjánál.

Ezt követően kapcsolatuk lazult, de soha nem szűnt meg, sőt, újból és újból felizzott. Eugenie életében utoljára anyja sírjánál látta Brahmsot.[4]


A másik nő, aki meghatározó szerepet játszott Brahms életében, Agathe von Siebold szopránénekesnő volt. 1858 nyarán ismertették össze őket közös barátaik. Szeptemberben Clara keserűen vette észre, hogy kart karba öltve sétálnak. Meg volt győződve róla, hogy a szép hangja csábította el Brahmsot.[5]
Azokban az években Brahms kudarcot kudarcra halmozott, melyek közül legkeservesebb az 1858-ban komponált I. (d-moll) zongoraverseny (op.15) jéghideg fogadtatása volt. Tragikus kezdő taktusaiban, mint barátai megerősítik, Schumann halálát gyászolja[6]:

Érzéseiről később tőle szokatlan kitárulkozással számol be barátjának, az Angliában befutott zeneszerző-karmester-baritonistának, Henschelnek (1850 – 1934). Őt nem zavarja egy-egy kudarc után az üres lakásába hazatérni, sőt. Hiszen tisztában van bukott darabjai értékével és jövőjével; de annak puszta gondolatától is, hogy egy őt szerető hitves elkezdje vigasztalni és bátorítani, máris a pokolban érzi magát.

Clara Schumann (1819 – 1896) és Agathe von Siebold (1835 – 1909)

A tőle emiatt idővel eltávolodó Agathével még nyíltabban közli, hogy nem óhajtja béklyóba verni magát. De szerelmük a II. (G-dúr) vonóshatos (op.36) 1864-65-ös komponálási időszakában még töretlen, olyannyira, hogy Brahms a keresztnév „megkomponálható” betűiből (A-G-A-H-E) a nyitótétel fontos témáját állítja elő:

És így már majdnem a második témánknál vagyunk.  Bővebben…