Ahol a chaconne árad

El balle de la Chacona
Encierra la vida bona.

Cervantes (1547 – 1616): La ilustre fregona[1]
(entre 1590 y 1612, publicado en 1613)

…hol árad a chacona,
ott a víg élet folyója.

A nevezetes mosogatólány. A dal Weöres Sándor (1913 – 1989) fordítása[2]
(megjelent: 1958)

Zeneesztétáknak fejtörést okoz különbséget tenni a passacaglia és a chaconne között. Amivé ezek a táncok a barokk zeneszerzői gyakorlatban alakultak, valamiféle konvergenciát mutatnak. Rendszerint variáció formájú darabok, méltóságteljes, ¾ ütemű stilizált táncok, és annyit lehet mondani, hogy a passacaglia basso ostinatója hajlamos magasba kalandozni, míg a chaconne-é a „földön”, a groundon marad.[3]

Adams (1853 – 1920): Chaconne-t játszó csellista és egy leány

A „chaconne”, spanyolul chacona szó eredetéül forrásunk a baszk chucun, „csinos” szót valószínűsíti.[4] Bizonytalansága indokolt, mert igaz ugyan, hogy ez a levezetés futótűzszerűen terjed, ám ez a baszk szó semmiféle más összefüggésben, mint ebben a magyarázatban nem bukkan fel. Joan Corominas (1905 – 1997) 1954-ben Torres Naharro (1485? – 1520) egy 1517-ben kiadott népies dalában a

Diganvos una chacota
Que andavan por la dehesa…

Mondd el most te viccesen,
Mit is művelsz ott a réten…

sorokra bukkan, és ebből a pajzán célzásból a chacota, „tréfa” szóra mint eredetre következtet.[5] Álláspontja ma már népszerűtlen. Legbiztosabb Szlonimszkij (1894 – 1995) óvatos megközelítésére hagyatkoznunk: a szó eredetét rejtély övezi.

Ő is utal a tánc „orgiasztikus” eredetére[6], azaz mindenestül nem vethetjük el a szokásos etimológiát. Ha Torres Naharro sorait nem is tekinthetjük a chaconne vérpezsdítő leírásának, a XVI. század végétől kezdődően a spanyol szépirodalmat elönti a chacona „árja”. Emilio Cotarelo y Mori (1857 – 1936) nagyszabású, 1911-ben kiadott munkájában, a Colección de entremeses, loas, bailes, jácaras y mojigangas desde fines del siglo 16 à mediados del 18-ban (Közjátékok, köszöntések, táncok, közzenék és maszkarádok gyűjteménye a XVI. századtól a XVIII. század közepéig) a sort Lope de Vega (1562 – 1635) ifjúkori, 1585-ös vígjátéka, a Maya (Május királynője) nyitja, amelyben már chaconne-t táncolnak. III. (Jámbor) Fülöp (1578 – 1621) házasságkötésére – az uralkodóval már találkoztunk mint a tapas-kultúra egyik lehetséges megteremtőjével – id. Simón Aguado 1599-ben El platillo, A tálalótál címen írt „asztali közjátékot”, melyben egy latin-amerikai törzsfő figyelmét az általa, hogy-hogy nem, nem ismert, „a tálalótál chaconája” nevű tánc színlelt előadásával vonják el, hogy lelketlenül kifoszthassák.[7] (Érdekes, mennyire óvatlanok voltak a spanyol szerzők…) 1602-ben Lope de Vega az Amante agrecido, Hízelgő szerető egy dalának refrénjében a „régi” chacona már a vida bona, víg élet megjelenítője, amint a mottónkban Cervantestől idézett betétdalban is (utóbbiban az énekest Lopénak hívják). Énekek nemcsak szóltak chaconne-okról: magukhoz a chaconne-okhoz is kapcsolódtak. Ezekben a vida bona, víg élet rendszeres fordulattá vált. Egy ilyen dalban egy temetési szertartáson a pap véletlenül ezt ejti ki a száján, mire a gyászolók, mi több, maga a gyászolt is, táncra perdülnek, mert képtelenek ellenállni az invitációnak.[8] Ugyanakkor amint id. Simón Aguado már célzott a chacona latin-amerikai kapcsolatára, Lope de Vega a Maya említett betétdalában a legvilágosabban ki is mondja: a tánc az Indiákból jött át Sevillába.[9] Curt Sachs (1881 – 1959) 1933-ban levonja a következtetést: más táncokkal (a sarabande-dal és a tegnap tárgyalt passacagliával) együtt a chaconne Közép-Amerikából érkezett, és ezek afrikai elemeket is felsorakoztatnak. Marcello Piras 1997-től kezdődően azt valószínűsíti, hogy a táncok végső eredete Afrika. Tánczenék előadásában pedig már 1994-ben észrevesz rokonságot a szenegáli xalam és a lantjáték között.[10]

Arañés (†1649) 1634-ben kiadott „halottakat is felébresztő” Chacona ’A la vida boná’-ja[11] (Chaconne a víg életről) a legelső fennmaradt kompozíciók közül való:

Itt azonban értelmét veszíti az elsőbbség keresése. Petrarca (1304 – 1374) CCCX. szonettjének szövegén alapul Monteverdi (1567 – 1643) egyik leghíresebb madrigálja, a Zefiro torna (Térj vissza, szellő, SV251), melyet talán már 1607-ben megkomponált. Felépítése pontosan azt tükrözi, amit a barokk stilizált a chaconne-ból. Figyeljünk oda a basso ostinatóra, mely később jellegzetes chaconne-vándordallammá válik:

Tanulságos meghallanunk, hogy a német kora barokk legnagyobb egyénisége, a Monteverdit mélyen tisztelő Schütz (1585 – 1672) a Symphoniae sacrae, Szent sinfoniák 1647-ben kiadott II. kötetében (op.10) a 68. zsoltár következő szavainál:

4 Az igazak pedig örvendeznek és vígadnak az Isten előtt, és ujjongnak örömmel[12]

ugyanezt a basso ostinatót választja.[13]

A chaconne műfaja is, ezen belül ez a vándordallam is pillanatokon belül népszerűvé vált, leginkább Itália hercegségeiben, de onnan kiterjedve Európa-szerte.

1673-ban Lulli (franciásan: Lully) (1632 – 1687) már finom, gáláns tánccá formálja:

Raison (1640 – 1719) 1688-ban kiadott Első orgonáskönyvének egy orgonamiséjének Christe tételét tegnap példaként hoztuk fel a passacagliára. Ugyanennek a könyvnek egy másik miséjében szintén a Christe tétel a chaconne-ra példa, mégpedig ugyanezzel a vándordallammal:

A chaconne is elindul tehát az örökkévalóság útján. Az orgiasztikus feltűnése után a barokkban szent énekekig és misetételekig szellemül át. De a legszentebb chaconne-t, „a” d-moll Chaconne-t, Ciaconnát Bach (1685 – 1750) írja 1717 és 1720 között 2., d-moll partitája (BWV1004) ötödik tételeként. Yehudi Menuhin (1916 – 1999) szerint ez „a létező legnagyobb szólóhegedűre írt struktúra”.[14]

1877-ben Brahms (1833 – 1897) a művet balkezes zongoradarabbá írja át (Anh1a/1 Nr.5).[15] Ennél jobb átirat aligha íródott a Chaconne-ról.

1885-ben bemutatott IV. (e-moll) szimfóniájának (op.98) finaléját (Allegro energico e passionato) chaconne-nak mondják:

Erre alapot az teremt, hogy Brahms tematikusan is, szerkesztésben is Bach egy korai, feltehetőleg 1707-ben komponált (150.) kantátájának zárótételét, a Ciaconnát mintának tekinti[16]:

A kései chaconne-ok közül első helyen Penderecki (1933 – 2020) művét emeljük ki. A Lengyel requiem valóságos sorozat a komponista életében. 1979-ben indította el Lech Wałęsa felkérésére az 1970-es tüntetések halálos áldozatai emlékművének leleplezése alkalmából.1984-ben vezényelték először a művet, melyet a szerző 1993-ban Sanctusszal egészített ki, majd Szent II. János Pál pápa (1920 – 2005) halálára egy chaconne-t illesztett hozzá.[17]

Ugyanakkor Curt Sachs chaconne-történeti tanai is váratlan megtermékenyítő erővel hatottak, ha nem túlzás ennek tulajdonítanunk előbb tanítványa, Tal (1910 – 2008) három évvel későbbi, tehát 1936-os Chaconne-ját[18], majd izraeli honfitársaiét, így Alexanderét (1915 – 2012) 1948-ból és Seter (1916 – 1994) 1955-ben komponált Chaconne és scherzóját: