Brahms, Mahler és az utolsó örvény Bad Ischlben

Bad Ischl 1855-ben

Első, 1262-es említése alapján a régióban ha ősinek nem is, de réginek, megjelenésében patinásnak mondható Salzkammergut üdülővidékének elvitathatatlan központja a Traun és az Ischler összefolyásánál Bad Ischl. Nemcsak szelíd természeti szépsége miatt, hanem elsősorban sós, jódos és kénes hőforrásai alapján vált népszerű gyógyüdülőhellyé a XIX. századtól. Néhány nevezetes, a jólét felső fokát mutató villája:

a látens tartományúrnői hatalommal bíró Erzsébet – Seilern és Aspang birodalmi grófnőjeként Széchenyi István gróffal (1791 – 1860) sógorkomaságban áll – és Ferenc József (1830 – 1916) villái

ifj. Johann Strauss villája egykor és ma

Lehár Ferenc (1870 – 1948) villája

Kálmán Imre (1882 – 1953) villája

Természetesen sok más jól menő művész is tartott fenn itt palotaszámba menő nyaralót vagy állandó lakhelyet, így többek között Nestroy (1801 – 1862), de mégis úgy tűnik, hogy elsősorban a könnyűzene korabeli nagymesterei áldozták vagyonuk egy részét az ittlakásra. A fenti sort kiegészíti Oscar Nathan Straus (1870 – 1954) háza.

A komolyabb értelemben vett zene nagyjai sem maradtak távol. Bruckner (1824 – 1896) is ide látogatott[1], és, távol a központtól, de festői környezetben a fenti mesterekénél lényegesen szerényebb nyári rezidenciát Brahms is fenntartott.

Brahms villája

Brahms 1882-ben látogatott először Bad Ischlbe, és 1889-től töltötte itt nyarait. Nemcsak egyik végrendeletét írta itt[2], hanem kései, máshoz nem fogható stílusban komponált, látomásos zongoradarabjait is[3], melyekről már írtunk.

ifj. Johann Strauss (1825 – 1899) és Brahms (1833 – 1897) ifj. Johann Strauss villájának balkonján

Mahler (1860 – 1911) többször is Bad Ischlbe kerékpározott a mintegy 20 kilométerre fekvő Steinbachból, és évek során át élvezhette Brahms vendégszeretetét.[4] Egy alkalommal, amint egy hídon átballagva nézték a folyó, feltehetőleg a Traun fenséges örvénylését, Brahms, ebben a korában nem szokatlanul, vészharangot kondított a zeneszerzés jövőjére, az ifjú zeneszerzőgárdára, amivel Mahler magától értetődően nem értett egyet.

híd a Traunon Bad Ischlben

A mélybe mutatott, az örvények közé, és megkérdezte Brahmsot:

Melyik az utolsó?[5]

(Jó okkal tehetjük fel, hogy 1910-ben is ezt kérdezte volna, de ma talán már múlt időt használna.)
Már írtuk, hogy stílusuk óriási különbsége dacára Brahms felismerte az ifjú Mahler zsenijét. Szemérmetlenül magunkat idézve, Kárpáth Lajos (1866 – 1936) arról számol be, hogy Mahler 1888 és 1894 között komponált, 1895-ben bemutatott II. (c-moll, „Feltámadás”) szimfóniájának neki a szerző által megmutatott scherzójában Brahms felismerte a zsenialitást, és a rá jellemző megfejthetetlen szándékú szójátékkal kijelentette, „Mahler a forradalmárok királya”. Magától értetődik, hogy egy érzékeny későromantikus művész számára Brahms életműve és személyisége megkerülhetetlen. Gyűjteménye van annak, Mahler milyen nyilatkozatokat tett róla. Általában különös lenne, Mahler esetében azonban törvényszerű, hogy Brahms róla alkotott kedvező véleménye nem kenyerezte le. Az 1856 és 61 között érlelt I. (g-moll) zongoranégyesről (op.25) azt mondta, ez Brahms egyetlen műve, melyet mindenestül el tud fogadni.

Van ebben valami hátborzongató. Mahlernek ugyanis egyetlen nemvokális kamaraműve maradt fenn, az a-moll zongoranégyes, helyesebben annak elkészült első tétele.

És bármennyire emlékeztet is a hangvétele a Brahms-műére, alappal tehetjük fel, hogy a nagy kitekintésű Mahler nem ismerte a darabot a komponálás idején, mivel 1875-76-ban komponálta szuggesztív hangú remekművét, azaz 15-16 évesen. Elsőként a Bécsi Konzervatóriumban adták elő, röviddel azt követően másodikként Brahms barátja, a híres sebész és zeneértő, Christian Albert Theodor Billroth (1829 – 1894) lakásán. (1881-ben hajtotta végre az orvostörténet első gasztrektómiáját, azaz gyomorcsonkolását, de a rákos beteg a műtét után nem sokkal meghalt. Úgy mondják, ekkor Billrothot kis híján halálra kövezték a bécsi utcákon.[6]) Nem vagyok egyedül azzal a benyomásommal, hogy a műben brahmsos hangulatot érzek. Martin Scorsese 2010-es Viharszigetének (Shutter Island)[7] egy emlékezetes jelenetében az egyik szereplő a művet Brahmsnak tulajdonítja. (Figyelmeztetően és rafináltan „szól ki” a rendező a darabból: a műben gyönyörködő, nácinak beállított pszichiáter talán mégsem az, akinek ott és akkor hisszük?)

Mahlertől nem volt idegen vendégdallamok alkalmazása akár saját korábbi műveiből, akár másokéból, így például az általa különösen nagyra becsült Chopinéből (1810 – 1849), amint erről már írtunk is. Olykor ez az „átemelés” finomabb, nem több reminiszcenciánál. Hallgassuk meg például Brahms ifjúkori, 1851 és 53 között komponált, egyik legnépszerűbb második, hat dalból álló op.7-es ciklusának ötödik darabját, az Álmodozót (Die Trauernde):

Az 1884-85-ben írt és a 90-es években meghangszerelt Mahler-dalciklus, A vándorlegény dalai (Lieder eines fahrenden Gesellen) nyitó darabja, a Ha kedvesem lakodalmat ül (Wenn mein Schatz Hochzeit macht) talán nem véletlenül idézi a Brahms-dal hangulatát:

Már írtunk arról a még határozottabb egybecsengésről, melyet Brahms 1880-ban diákdalokból összeállított Akadémiai ünnepi nyitánya (op.80) egy témája és Mahler 1893 és 96 között komponált III. (d-moll) szimfóniájának nyitó dallama között hallunk.
Mégis, mind közül a legszívbemarkolóbb hangulati és dallami rokonságot Brahms 1883-ban komponált op.90-es III. (F-dúr) szimfóniájának III., Poco allegretto tétele és Mahler 1901-2-ben komponált V. (cisz-moll) szimfóniája I., Gyászinduló (Trauermarsch)-tétele főtémája között találjuk:

A misztikához és rejtélyekhez vonzódó Mahler mindhárom esetben egy-egy műve élére helyezte az átvételt, de annak talán kisebb a jelentősége, hogy a már említett Chopin-átvételnél éppúgy, mint utóbbi példánkban az átvett dallamot a hangnemileg legtávolabbi helyre, kisszekundnyi távolságra tette. 1899. december 3-án Mahler Bécsben vezényli Brahms III. szimfóniáját, de nem szereti. Visszafogott hangszerelésével elégedetlen, annak rovására írja, hogy a „nagy perben” Brahms túlságosan nagy távolságot akar tartani Wagnertől (1813 – 1883).[8]
Ez utóbbi két mű sem kerülhette el a mohó filmművészet érdeklődését. Az első Anatole Litvak (1902 – 1974) 1961-ben forgatott Szereti Ön Brahmsot? (Goodbye Again) című filmlektűrje:

A másik a Mahler-szimfónia Adagiettóját, Sehr langsam (Lentissimo) – Nagyon lassan, azaz a IV. tételt feldolgozó igazi remekmű Luchino Visconti (1906 – 1976), Modrone grófja Halál Velencében-je (Morte a Venezia, 1971) Thomas Mann (1875 – 1955) 1911-ben írt novellája nyomán.


[1] Bad Ischl

[2] http://www.interlude.hk/front/estate-johannes-brahms/

[3] Brahms Bad Ischlben

[4] Mahler Bad Ischlben

[5] Melyik az utolsó?

[6] az első gyomorcsonkolás

[7] https://www.imdb.com/title/tt1130884/

[8] Mahler Brahmsról

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s