Evilág és túlvilág: a kései Beethoven

Még a IX. szimfónia (op.125) 1824. május 7-ei ősbemutatója előtt, Beethoven „hiperaktív” szakaszában, 1823. november 29-én kérte fel óvatosan a műkedvelő csellista, Nyikolaj Boriszovics Golicin nagyherceg (1794 – 1866) Beethovent három vonósnégyes megírására azzal, hogy az árat a szerző jelölje meg. Az elfoglaltsága miatt szabódó Beethoven ezt meg is tette, elvállalta a munkát, darabonként 50 dukátért, aranytartalma – kb. 50 × 3,5 g – alapján mai pénzben közel 2 millió Ft-ért.[1] Szép pénz kimondva, de sosem kapta meg a nagyherceg csődje miatt. Az örökösre, Karlra (1806 – 1858), Beethoven unokaöccsére szállt az összeg. A három kvartett az op. 127-es Esz-dúr, az op.132-es a-moll és az op.130-as B-dúr.[2] A IX. szimfóniát követő néhány évben Beethoven alkotómunkája az „evilág” és a „túlvilág” között oszlott meg, műfajban két jellemző műcsoportban: a kánonok és kisebb zenei tréfák sokaságában és a vonósnégyesekben. Mindkét műfajcsoport jelentős képviselőivel találkozunk Beethoven korábbi alkotói szakaszaiban, mégis mindkettőt ekkor tetőzi be. Nem mondhatjuk, hogy a kánonok jelentenék a spiritualitás hiányát és a vonósnégyesek a mennyei emelkedettséget. Mindkét csoport teljes, külön világ, „innen” is, „onnan is”. Beethoven utolsóként elkészült vonósnégyestétele az op.130-as B-dúr kvartett új finaléja – szárnyaló, megkérdőjelezhetetlen, „evilági” életöröm járja át.

Az utolsó periódus kánonjai között vallásos érzületű éppúgy megtalálható, mind nevek kifigurázása, sőt, tisztán hangszeres kisebb darab is akad, de legszomorúbb mégis az, hogy nagy hányaduk foglalkozik Beethoven különféle betegségeivel és doktoraival.[3]

Beethoven utolsó befejezett műve is egy kánon. A források megoszlanak arról, hogy az aforisztikus szöveget:

Wir irren allesamt, nur jeder irret anders

(Mindannyian tévedünk, csak mind másképpen)

a gyógyszerész és botanikus Albrecht von Haller (1708 – 1777)[4] írta 1729-ben, vagy a matematikus és fizikus Georg Christoph Lichtenberg (1742 – 1799) 1791 után.[5]

Különös érintkezési pontja is van a két világnak. Már korábban láttuk, hogy a két szféra nem válik élesen ketté: a VIII. szimfónia (op.93) második tételének főtémáját Beethoven kánonná is átdolgozta (WoO162). Itt fordított helyzet áll elő: a talányos Muß es sein? (Meg kell lennie? – egyszerűbben: Muszáj?) kezdetű kánont (WoO196) az utolsó, op.135-ös F-dúr kvartett finaléjának fő gondolatává tette.

Hogy minek kellene meglennie, bízvást állíthatjuk, megfejthetetlen. Anton Schindler (1795 – 1864), Beethoven „önkéntes” titkára szerint a kérdést Beethoven tette fel a házvezetőjének a bérleti díj kiegyenlítéséről, aki erre harsány Es muß sein!-nel (Meg kell lennie!) felelt volna, ám Schindler tódított ennél vaskosabbakat is, mint már többször láttuk. Annyit kijelenthetünk, hogy ez a hátborzongató bizonytalanság, mely a finalét „fűszerezi”, számos fantáziát megindított.[6] Beethovenre vallana, hogy spirituális célzások feladásával tréfálkozzon az utókoron.

idovonalDe nincs szüksége Beethovennek spirituális célzásokra. A kései vonósnégyesek spiritualitása magáért beszél. Már az első, az op.127-es Esz-dúr kvartett[7] indítása (Maestoso) is mintha kaput, új fejezetet nyitna a műfaj történetében, amelyet nem fognak meghaladni, de rendszeresen még utánozni sem. Brahms (1833 – 1897), a beethoveni hagyomány legkiemelkedőbb alakja sem próbálta meg, saját vonósnégyeseiben egészen egyéni hangot üt meg.

A kvartett második tétele (Adagio, ma non troppo e molto cantabile) variációs, mely az új hangot szólaltatja meg. Témája a leghosszabb az életműben:

Ludwig Rellstab (1799 – 1860) költő és zenekritikus, akinek Beethovennek már túl későn írt verseit feltehetőleg Anton Schindler Schubertnek (1797 – 1828) adta át (Schubert ezekből a maga Hattyúdalait komponálta)[8], visszaemlékezik egy beszélgetésére Beethovennel, melyben a vonósnégyes rá gyakorolt hatását említette. Beethoven nem szólt, csak néztük egymást, de érzelmek hullámzottak bennem. Beethoven is láthatólag elérzékenyült. Felemelkedett és az ablakhoz lépett.[9]
A hat tételes op.130-as B-dúr vonósnégyest az addig megírtak közül Beethoven mindnél jobban kedvelte, és noha hallása addigra végérvényesen elveszett, a kései kvartetteket bemutató Schuppanzigh Vonósnégyes próbáin mindig részt vett, mert mozdulataikból kiolvasta a tempókat, és ha kellett, igazított. A mennyei szépségű ötödik tételt, a Cavatinát (Adagio molto espressivo) különösen szerette.

A kétségkívül nehezen befogadható roppant finalét Beethoven rábeszélésre leválasztotta a darabról, és Nagy Fúga (op.133) néven önállóan adta ki. A már idézett új zárótételt illesztette a helyébe. A Nagy Fúgáról négykezes zongoraletétet is készített (op.134). A Nagy Fúga középrészében Beethoven azon az elvágyódó, bűvös hangon szól, amely a kései kvartettsorozat magasabb opus-számú darabjaiban jellemző.

Mind közül az op.131-es cisz-moll vonósnégyes a leghatalmasabb építmény. Beethoven a művet a zenei antitalentum Joseph von Stutterheim (1764 – 1831) bárónak ajánlotta hálából, amiért a báró, egyben táborszernagy, közös barátjuk, Stefan von Breuning (1774 – 1827) közbenjárására helyőrségébe fogadta a szuicid hajlamú, labilis Karlt. A hét tételes mű centrális tétele Beethoven „nem evilági”, lenyűgöző variációinak sorába tartozik, előírása szerint Andante ma non troppo e molto cantabile – Più mosso – Andante moderato e lusinghiero – Adagio – Allegretto – Adagio, ma non troppo e semplice – Allegretto. Ennek Adagiójából hallgassunk meg egy rövid részletet.

Beethoven egyre súlyosbodó szervi leromlása, máj- és vesebetegsége hosszú kihagyásokra kényszerítette az alkotásban. Egy badeni kúra azonban legalább átmeneti enyhülést adott neki. Ennek gyümölcse az életmű egyik legmegrendítőbb tétele, az öt tételes op.132-es a-moll vonósnégyes Szent Hálaéneke, a harmadik tétel, teljes nevén

Molto Adagio – Andante – Heiliger Dankgesang eines Genesenen an die Gottheit, in der lydischen Tonart. Molto adagio – Neue Kraft fühlend. Andante – Molto adagio – Andante–Molto adagio. Mit innigster Empfindung,

azaz Molto Adagio – Andante – Egy felgyógyult beteg szent hálaéneke az Istenséghez, líd hangnemben – Molto adagio – Új erő éled – Andante – Molto adagio – Andante–Molto adagio. Legbensőbb érzéssel.

A tételt már említettük a modális hangnemekről szóló rövid jegyzetünkben. Az öt részre tagolt tétel utolsó egységét hallgatjuk meg (Andante–Molto adagio. Legbensőbb érzéssel).

Ne menjünk el szó nélkül az ezt megelőző Allegro ma non tanto menüett-tétel különleges hangú, gyermekkort idéző, nosztalgikus triója mellett sem. Ez sem a halálos beteg rettenetes hétköznapi valósága, hanem elvágyódás belőle.

Az op.132-es a-moll vonósnégyes és a IX. szimfónia különleges kapcsolódását már említettük.
A már nagybeteg Beethoven rövid levegőváltozást tervezett öccse, Nikolaus Johann (1776 – 1848) gneixendorfi birtokán, amiből, egészsége fokozódó hanyatlása miatt, több mint egy hónapos ott-tartózkodás lett. Beethoven ott fejezte be utolsó vonósnégyesét, az op.135-ös F-dúr kvartettet és az op.130-as B-dúr vonósnégyes új Finaléját. És bár ezekben a darabokban az életöröm túlárad, Beethoven érezte és ki is mondta, hogy nem ír több vonósnégyest.[10] Az F-dúr vonósnégyes ismét visszatér a négy tételes formához, nincsenek újításai, lényegesen rövidebb az alkotói periódus korábbi vonósnégyeseinél. III., Lento assai, cantante e tranquillo tételéből a búcsút véljük kihallani.

A szigorú orvosi kávé- és alkoholtilalmak betartásának már nem volt értelme. 1827. március 24-én nagyobb tétel moseli bor érkezett Beethoven bécsi lakásába. Túl késő – motyogta. Két napra rá meghalt.
(Beethoven legnagyobb alkotási szakaszának műveiről nem lehet rövid áttekintést adni, ezért szorítkoztam a vonósnégyesekben hallható számtalan hang közül egy fontosra, a jobb világba vágyódó, emelkedett, a klasszikus kort folytathatatlanná tevő, azt betetőző új, lezáró stílusvilágnak legalább az érintésére. Nem felejthetjük, hogy pár perces részletekből ezek az építmények nem ismerhetők meg.)


[1] a dukát értéke

[2] http://press.princeton.edu/titles/5761.html

[3] http://www.raptusassociation.org/beethcanons.html

[4] Albrecht von Haller

[5] Georg Christoph Lichtenberg

[6] Muß es sein?

[7] http://www.raptusassociation.org/op127_e.html

[8] http://www.hyperion-records.co.uk/c.asp?c=C1082

[9] http://www.raptusassociation.org/beethtranscending.html

[10] Beethoven utolsó vonósnégyesei

Reklámok

4 responses to “Evilág és túlvilág: a kései Beethoven

  1. Mélyen megrendítő, egyben csodálatosan megkomponált bejegyzés. Hálásan köszönöm!

    Kedvelik 1 személy

  2. Visszajelzés: Vörös Sünök, Beethoven és Brahms | SUNYIVERZUM

  3. Nagyon megtisztelő, köszönöm.

    Kedvelik 1 személy

  4. Visszajelzés: Homo beethovenicus | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s