Istenek eledele: élveteg nyomozások

A legdrámaibb eset az ötven közül bizonyára az volt, amikor egy darázs déltájban meglátogatta a British Museumot. A derült égből hullott alá, és rávetette magát a múzeum udvarán csipegető galambok egyikére. Felszállt vele az épület párkányára, hogy nyugodtan felfalhassa áldozatát. Azután egy darabig a háztetőn mászkált, majd egy nyitott tetőablakon át bebújt az olvasóterem üvegkupolája alá, és néhány percig ott röpködött – az olvasók egymást taposták, úgy menekültek. A darázs végül talált egy másik ablakot, és eltűnt szem elől, mire hirtelen csend lett.

H. G. Wells (1866 – 1946): Az istenek eledele (1904)
II. fejezet: Az óriás szerelmesek. 4. szakasz
Szinnai Tivadar (1894 – 1972) fordítása (1954)[1]

^{a Nestlé egykori gyára Veveyben}

A mályvafélék családjába tartozó kakaó Dél-Amerika északi részén, Közép-Amerikában és Észak-Amerika déli részén (azaz Mexikóban) őshonos. Örökzöld trópusi esőerdők aljnövényzetének fája, 5-8 méteresre nő meg az óriásfák árnyékában. Esős, alacsonyabb régiók lakója, gyakran a folyópartokon is megterem, ahol a gyökerei folyadékellátása az év jelentős részében biztosított. Mindez persze ebben a formában a régmúltban volt így, amikor még csak a szabadban élt.

Bengál, benga, banga és a benga Bengáli

„Bengál” szavunk eredetét egy forrásunk Bengália Banga nevű alapítójára vezeti vissza.[1] Amikor 2016-ban India Nyugat-Bengál állama nevét Bengálra változtatta (annak alapján, hogy Kelet-Bengál Banglades néven önálló állam), a név körül kialakult vitában nem merült fel ez az eredetmagyarázat.[2] Ez a következtetés természetesen fakadhat nyomozási felületességből, de a térség szakértőjében, Nitish Kumar Senguptában (1933? − 2013) okvetlenül megbízhatunk, aki szintén nem foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Mint 2011-ben írja, a szó ősváltozata, Vangalam először a XI. században Sivának szentelt Brihadisvara-templom egy feliratán tűnik fel.

A természetesen sokkal régebbi Mahábháratában emlegetett Vanga egy ennél sokkal szűkebb bengáli területre utal. Hozzáfűzhetjük, ez még nem zárná ki, hogy ezt tekintsük őseredetnek. Hiszen a terület megjelölésére alkalmazott szó hosszú időn át lappangott, és másodvirágzása éppen ilyen módon köszöntött be: korai portugál kereskedők a bengáli terület egyik legjelentősebb városa, Csittagong kikötőjének nevét terjesztették ki előbb a városra, majd a teljes kétszázharminchat-ezer km²-es területre. Marco Polo (1254 – 1324) 1298-ban Bangalaként emleget egy 1290-ig feltáratlannak mondott déli térséget. (Nem tűnik valószínűnek, hogy a teljes Bengálra gondolt.) Sengupta későbbi arab utazók névváltozatait is vizsgálja.[3]
Annyit mindenesetre kijelenthetünk, hogy így vagy úgy, de a „Bengál” szó bengáli eredetű, mint feltehetőleg a „kuli” szavunk is (egy teherhordásra vállalkozó bengáli népcsoport neve)[4], és a cigány szavak ind ágú eredetének egyik fontos forrása a bengáli nyelv[5].

Az Andamán- és Nikobár-szigetek rejtelmei

Bár maguk az andamánok és nikobárok, érthetően, gazdag történelműnek mondják hazájukat, a Bengáli-öbölben húzódó Andamán- és Nikobár-szigeteket, a világ többi részén élőknek meglehetősen szórványos ismereteik vannak erről. Genetikai vizsgálatok a heterogén andamán népesség egy törzsét, a dzsaravákat olyan afrikai eredetű etnikumnak mutatják, mely mintegy 60 000 évvel ezelőtt hajózott oda őshazájából. (Jelentős különbség mutatkozik a két szigetcsoport népcsoportjai között.) Az első európai érintkezések idején a nikobáriak nyelve khmer volt. Tárgyi emlékek Kr.e. 800-ról mutatják kultúra jeleit. A XI. században tamil erők foglalták el a teljes szigetcsoportot, mely tengeri támaszpontul szolgált a számukra a Szumátra elleni felvonuláshoz. A XVIII-XIX. században a legváltozatosabb európai gyarmatosítások terepévé vált a térség. Dánia négyszer foglalta el és négyszer menekült ki onnan az ott szerzett malária miatt. Az egyik űrt kihasználva holland segítségre támaszkodva Mária Terézia (1717 – 1780) közös osztrák-magyar kontingenst indított útjára Nikobárba. Egy ideig Magyar György volt a helyőrségparancsnok.[1] Dánia azonban visszaszerezte fennhatóságát, melyet végső kivonulása után pénzért értékesített a Brit Koronának. A britek fegyenctelepként kívánták hasznosítani a birtokot (andamáni területen rövid időre 1790-ben ezt már megtették). 1858-ban Port Blair néven alapították meg a büntetőtelepet (ez ma a szigetcsoport fővárosa). A britek érzéketlen brutalitását jellemzi, hogy bennszülötteket ősi környezetükből kiragadva a calcuttai állatkertben mutogattak. A brit jelenlét sok helyi törzs körében elterjesztette a tüdőgyulladást, a himlőt és az influenzát, ami az amúgy is csekély, néhány ezres összlétszám nagy részének halálához vezetett. A II. világháború alatt sem várt rájuk különb sors a japán megszállás idején: kollaboráció vádjával százával irtották a bennszülöttek maradékát.[2]

A pirog és családja

А какими пирогами накормит моя старуха! Что за пироги, если б вы только знали: сахар, совершенный сахар!

Гоголь (1809 – 1852): Вечера на хуторе близ Диканьки (1832),
K. I, Ч. 1, Предисловие[1]

És amilyen piroggal etetett az én asszonykám! Micsoda pirog, ha tudnátok: cukor, valóságos cukor!

Gogol: Esték a majorban Dikanyka mellett,
I. könyv, 1. rész, Előszó

Berkosz (1861 – 1919): Dikanyka

A mű későbbi fejezeteiből az is kiderül, hogy a sütéshez az asszonyka az író kéziratait (egy készülő regény felét) használta fel papíralátétként. Ilyenképpen az író úgy járt, mint az ismert, de alátámasztatlan anekdota szerint pár évvel korábban Beethoven (1770 – 1827) a Missa Solemnis (op.123) 1823-ra befejezett partitúrájával, melynek kottalapjait a kalucsnijából húzta elő, vagy, szintén megerősítetlenül, Händel (1685 – 1759), akinek parókájába a fodrász az 1741-ben komponált Messiás (HWV56) kottáját csavarta. (Az első történet nem elképzelhetetlen, a második, tekintettel a kották értékére, annál inkább, még ha beleszámítjuk a grandiózus oratórium hűvös londoni fogadtatását[2] is.) Mottónk kiválasztása természetesen teljesen önkényes. Az orosz irodalomban a pirog éppoly központi szerepet játszik, mint a magyarban a húsleves vagy az angolban a pudding.

A lapis lazuli csavaros útjai

von der azurnen Einsamkeit… smaragdenes Glück…
azúr magányból… smaragd boldogság…

Nietzsche (1844 – 1900): Ecce Homo[1] (1888)

Ma is őrzöm azt a telefirkált, rongyosra olvasott, megtépett füzetet, de ma már csak részben tudom felidézni, tetten érni a könyvecskében azt az eufóriát, önkívületet, ami akkor eluralkodott rajtam, jóllehet az azóta eltelt három évtizedben is újraolvastam, foglalkoztam vele, annál is inkább, mivel bizonyos fogalmai beépültek írásaimba, verseimbe. Egyetlen könyv sem hatott még így rám. (El is felejtettem említeni, az Ecce homo volt az a könyvecske. Ne feledjük, harminc-negyven évvel a Nietzsche-reneszánsz előtt vagyunk még.) Az azúr magány, az azúr szakadék, a smaragd boldogság, a filigrán művészet…

Tolnai Ottó: A pompeji filatelista, VII.[2] (2001)

A lapis lazuli ősidőktől szolgálta az ember örömét. Mélykék színétől az egyiptomiak az égbolt jótékony segítségét remélték mindenféle ártó gonosztól. Talán VII. Kleopatra Filopator (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett), röviden: Kleopatra (Kr.e. 70? – 30) szemhéjfestékében is ott volt a lapis lazuli pora.[3]

Tutanhamon (Kr.e. 1342? – 1324) halotti maszkja (?) lapis lazuli-berakásokkal