Mária Terézia címkéhez tartozó bejegyzések

Straß, strassz és Strasbourg

mimikri az ásványvilágban: álgyémánt

Forrásunk szerint a szó szerinti fordításban „rajnai kőnek” mondható francia caillou du Rhin, angolul Rhinestone onnan nyerte nevét, hogy a Rajna menti Strasbourgban fedezték fel az ólomüveget, majd csiszolták azzal a céllal, hogy a köznép számára elérhetetlen gyémántot valamilyen hasonló csillogású ékszerrel helyettesítsék, mégpedig a XVII. század végén.[1] Ezúttal azonban nem árt kis kétellyel fogadjuk a történteknek ezt az ismertetését.  Bővebben…

Csodálatos források (gejzír és cukormáz)

Nunc mihi dic, quis erit, cui te, Calocisse, Deorum
Sex iubeo Cyathos fundere?

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber IX / XCIII[1]

Mondd, Catacissus, most: melyik isten az, akinek én e
Hat poharat szántam?

Epigrammák, IX. könyv, 93.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása[2]

A 2013-ban 77 700 fős lélekszámú hesseni Gießen[3] elsősorban a Justus Liebig Egyetemről híres, melyet Mária Terézia (1717 – 1780) egyik ük-ükapja a 32 közül, V. Lajos (1577 – 1626) Hessen-Darmstadt-i őrgróf alapított 1607-ben (és így sokáig Ludoviciana névre hallgatott). Vagyis, történeti megközelítésben, az egyetem nem tartozik a legpatinásabb német intézmények közé, tudománytörténeti szempontból azonban jelentős. Névadója, Justus von Liebig báró (1803 – 1873), aki csak születése szerint báró, valójában jóval magasabb nemesi rang birtokosa volt – a tudomány királyának nevezték[4] – , 1824 és 52 között tartotta itt fenn vegyi laboratóriumát, mely ma múzeumként szolgál.[5] Liebig nemcsak nagy jelentőségű kémiai szintéziseket irányított (például a kloroformét), hanem jelentősen hozzájárult a műtrágya- és az élelmiszeripar fejlődéséhez is[6].

Az egyetem büszke rá, hogy Büchner (1813 – 1837) is náluk hallgatott természettudományt és orvoslást, igaz, csak egy évig, az 1833-as őszi szemesztertől.[7]
Gleibergi Vilmos gróf (1129 – 1174) emelt itt 1150-ben vízivárat, azaz vizesárokkal körbevett várat. Jóval későbbről, egy 1203-ból fennmaradt árucsere-egyezmény szövegéből származik a hely első megnevezése az egyik résztvevő, Salome, Gleiberg grófnője és Giezzen grófnéje titulusának említésekor.[8] Magát a várat ze den Giezzen, „Giezzenhez” néven említették, de nem a vár kapta a nevét a településről, hanem megfordítva. A gießen, „önteni” szó nem a vizesárokra utalt, hanem arra, hogy a várat (praktikusan) vizenyős, nedves helyre építették[9], ami szükség esetén hasznos lehet a vízellátásban. Ezzel jutottunk el a kiindulópontunkhoz.  Bővebben…

Az Andamán- és Nikobár-szigetek rejtelmei

Bár maguk az andamánok és nikobárok, érthetően, gazdag történelműnek mondják hazájukat, a Bengáli-öbölben húzódó Andamán- és Nikobár-szigeteket, a világ többi részén élőknek meglehetősen szórványos ismereteik vannak erről. Genetikai vizsgálatok a heterogén andamán népesség egy törzsét, a dzsaravákat olyan afrikai eredetű etnikumnak mutatják, mely mintegy 60 000 évvel ezelőtt hajózott oda őshazájából. (Jelentős különbség mutatkozik a két szigetcsoport népcsoportjai között.) Az első európai érintkezések idején a nikobáriak nyelve khmer volt. Tárgyi emlékek Kr.e. 800-ról mutatják kultúra jeleit. A XI. században tamil erők foglalták el a teljes szigetcsoportot, mely tengeri támaszpontul szolgált a számukra a Szumátra elleni felvonuláshoz. A XVIII-XIX. században a legváltozatosabb európai gyarmatosítások terepévé vált a térség. Dánia négyszer foglalta el és négyszer menekült ki onnan az ott szerzett malária miatt. Az egyik űrt kihasználva holland segítségre támaszkodva Mária Terézia (1717 – 1780) közös osztrák-magyar kontingenst indított útjára Nikobárba. Egy ideig Magyar György volt a helyőrségparancsnok.[1] Dánia azonban visszaszerezte fennhatóságát, melyet végső kivonulása után pénzért értékesített a Brit Koronának. A britek fegyenctelepként kívánták hasznosítani a birtokot (andamáni területen rövid időre 1790-ben ezt már megtették). 1858-ban Port Blair néven alapították meg a büntetőtelepet (ez ma a szigetcsoport fővárosa). A britek érzéketlen brutalitását jellemzi, hogy bennszülötteket ősi környezetükből kiragadva a calcuttai állatkertben mutogattak. A brit jelenlét sok helyi törzs körében elterjesztette a tüdőgyulladást, a himlőt és az influenzát, ami az amúgy is csekély, néhány ezres összlétszám nagy részének halálához vezetett. A II. világháború alatt sem várt rájuk különb sors a japán megszállás idején: kollaboráció vádjával százával irtották a bennszülöttek maradékát.[2] Bővebben…

Az első lengyel tragédia és nyelvi vizsgálódások

Lengyelország, amint erről már megemlékeztünk, a XVIII. század elejére belpolitikai anarchiába süllyedt. Ez felerősítette az előző századból eredő porosz akvizíciós reményeket. Ausztria és Poroszország a török birodalom sorsfordulói kiváltotta változó külpolitikai környezetben különféle részeket ígért egymásnak a jogilag független Rzeczpospolitából, azaz a lengyel-litván államszövetségből. II. Nagy Katalin cárnő (1729 – 1796) eleinte hevesen ellenezte a tervet, majd kiegyezett II. Frigyes Vilmos porosz királlyal (1744 – 1797), aki előszeretettel jellemezte Lengyelországot articsókaként, melynek leveleit egymás után kell elfogyasztani. A nagyhatalmi döntés Lengyelországnak súlyos területi veszteséget okozott. Mária Terézia (1740 – 1780) tépelődve „Ausztria katolikus nővére” elleni jogtalanságként jellemezte a döntést, melyet természetesen aláírt – a később ezért általa szemrehányásokkal illetett – Franz Moritz Lacy gróf, tábornok (1725 – 1801) biztatására. Valójában Poroszország megerősödésétől tartott. II. Frigyes Vilmos átlátott a szitán. Az osztrák területi igények láttán keserű gúnnyal így fakadt ki: „De jó étvágyuk van!… Katalin és én egyszerűen kalózok vagyunk; de arra kíváncsi lennék, hogyan tudta elrendezni a királynő az ügyet gyóntatójával… Sírt, amikor happolt; és minél inkább sírt, annál többet happolt.” 1773-ban az ezért busásan megjutalmazott Adam Poniński marsallt (1732 – 1798) bízták meg a formális elfogadtatással a szejmben. Nem volt könnyű dolga. Tomasz Sołtyk (1732 – 1808) szenátor kijelentette, inkább a kezét vágják le, de nem írja alá. Tadeusz Rejtan ruháit megtépve a földre vetette magát, és úgy könyörgött képviselőtársainak a ratifikálás elutasításáért. (Nem sokra rá megőrült és pár év múltán öngyilkos lett.)

Matejko (1838 – 1893): Rejtan (1742 – 1780) a szejmben, 1773

De mindezek nem használtak. Ez volt a Lengyelország első feldarabolása néven emlegetett tragikus történelmi esemény. A whig párti ír származású politikus és politikai gondolkodó, Edmund Burke (1729 – 1797) – a koncból kimaradó britek örök szabadságpártiságával, tehetjük hozzá malíciózusan – 1774-ben azt írta Adrian Heinrich von Borcke (1715 – 1788) porosz tábornoknak, Poland was but a breakfast, and there are not many Polands to be found. Where will they dine?[1] (Lengyelország csak a reggeli volt, de nem sok Lengyelország van. Hol fognak ebédelni?)
De ekkor még maradt Lengyelországból. A feldarabolás második szakaszára azok után került sor, hogy II. Poniatowski Szaniszló Ágost (1732 – 1798) lengyel király meggyőzése után a szejm reformszellemű alkotmányt léptetett életbe. Egy szuverén országban. A jobbágyokat érintő kedvezmények miatt a cárnő jogosnak tartotta közbeavatkozni. Formailag a sértett érdekű lengyel főnemesek 1792-ben orosz támogatással, majd közvetlen részvétellel létrehozták az „atamánpártot” és a targowicei konföderációt. Orosz katonai segítséggel támadtak a Rzeczpospolitára.

id. Jan Chrzciciel Lampi (1751 – 1830): Vaszilij Sztyepanovics Popov tábornok, cári lengyelügyi tanácsos (1743 – 1822); Norblin (1745 – 1830), az 1794-es lengyel nemzeti felkelés szemtanúja: Az árulók in effigie felakasztása Varsó Régi piacterén

A támadást Józef Antoni Poniatowski (1763 – 1813) herceg és Kościuszko Tádé tábornok (1746 – 1817) nem tudta feltartóztatni. Az újabb területi elcsatolások ellen ők ketten nemzeti felkelést robbantottak ki. „Az utolsó szikrát”, de „az utolsó fellobbanás lehetőségét” is elfojtani iparkodó II. Nagy Katalinnal II. Ferenc római császár (1768 – 1835) is egyetértett, emiatt az ideológiai problémákkal nem küszködő II. Frigyes Vilmos igyekezett döntő részt vállalni a felkelés leverésében, hogy ki ne maradjon a körvonalazódó harmadik, végérvényes osztozkodásból, melyre 1795-ben került sor.[2] Lengyelország ezzel 1918-ig eltűnt Európa politikai térképéről. Bővebben…

Ne bántsd a büdösbencét!

Non rarus in fenestris & aedibus.

Nem ritka ablakokon és lakásokban.

Nikolaus Poda von Neuhaus (1723 – 1798): Insecta musei græcensis, quae in ordines, genera et species juxta Systema naturae Caroli Linnaei (Grazban tanulmányozott rovarok, Carl von Linné A természet rendszere című munkájának rend-nemzetség-faj szerinti beosztása szerint), 1761[1]

1-rhaphigaster-nebulosa Bővebben…