Az Andamán- és Nikobár-szigetek rejtelmei

Bár maguk az andamánok és nikobárok, érthetően, gazdag történelműnek mondják hazájukat, a Bengáli-öbölben húzódó Andamán- és Nikobár-szigeteket, a világ többi részén élőknek meglehetősen szórványos ismereteik vannak erről. Genetikai vizsgálatok a heterogén andamán népesség egy törzsét, a dzsaravákat olyan afrikai eredetű etnikumnak mutatják, mely mintegy 60 000 évvel ezelőtt hajózott oda őshazájából. (Jelentős különbség mutatkozik a két szigetcsoport népcsoportjai között.) Az első európai érintkezések idején a nikobáriak nyelve khmer volt. Tárgyi emlékek Kr.e. 800-ról mutatják kultúra jeleit. A XI. században tamil erők foglalták el a teljes szigetcsoportot, mely tengeri támaszpontul szolgált a számukra a Szumátra elleni felvonuláshoz. A XVIII-XIX. században a legváltozatosabb európai gyarmatosítások terepévé vált a térség. Dánia négyszer foglalta el és négyszer menekült ki onnan az ott szerzett malária miatt. Az egyik űrt kihasználva holland segítségre támaszkodva Mária Terézia (1717 – 1780) közös osztrák-magyar kontingenst indított útjára Nikobárba. Egy ideig Magyar György volt a helyőrségparancsnok.[1] Dánia azonban visszaszerezte fennhatóságát, melyet végső kivonulása után pénzért értékesített a Brit Koronának. A britek fegyenctelepként kívánták hasznosítani a birtokot (andamáni területen rövid időre 1790-ben ezt már megtették). 1858-ban Port Blair néven alapították meg a büntetőtelepet (ez ma a szigetcsoport fővárosa). A britek érzéketlen brutalitását jellemzi, hogy bennszülötteket ősi környezetükből kiragadva a calcuttai állatkertben mutogattak. A brit jelenlét sok helyi törzs körében elterjesztette a tüdőgyulladást, a himlőt és az influenzát, ami az amúgy is csekély, néhány ezres összlétszám nagy részének halálához vezetett. A II. világháború alatt sem várt rájuk különb sors a japán megszállás idején: kollaboráció vádjával százával irtották a bennszülöttek maradékát.[2]