Olykor-olykor apró, de sokáig élő zeneszerzői fogásokra látunk példát. Van, amikor olyan apró a fogás, hogy még becézik is, mint az általunk már vizsgált passus duriusculus esetén. Ma olyan eszközt nézünk meg közelebbről, melynek egy változata kis leegyszerűsítéssel a passus duriusculus részének tekinthető. A tetrachord önmagában „négy húr”, azaz „négy hang” jelentésű, de ahogy az lenni szokott, jelentése a zenetörténet évszázadai alatt specializálódott. Mindenekelőtt hallgassunk bele Palestrina (1525 – 1594) 1584-ben kiadott IV. motettáskötetének (Énekek éneke) Caput eius aurum optimum, Az ő feje, mint a választott drága megtisztított arany kezdetű darabjába, mégpedig azért, hogy fülünk ráálljon egy fontos modális hangnemre, a frígre:
Robinson 2014-ben jó száz évvel azelőtti zenei ízlésben kamarazenei darabot komponált Diatonikus fríg tetrachord címmel. Nem is kell sokat várnunk rá, hogy a címadó hangsor megszólaljon – részletünkben az első négy hang:
A kromatikus változatban vagy megmarad a két szélső hang, vagy azok közül az egyik (és ekkor szükségképpen nem négy, hanem több hangból áll a szekvencia, vagy – szükségképpen – kistercre szűkül az ámbitus. Akármelyik változatot is halljuk, mindegyikben van egy jól kivehető melankolikus jelleg. A leggyakoribb alkalmazásban a basszus lépeget lefelé, és az egyes hangokat az egyes mesterek Purcelltől (1659 – 1695) az Aerosmith együttesig másképp és másképp harmonizálják, amint azt rövid gyűjteményében forrásunk elénk tárja[1]. A kora barokktól számítva ezek a tetrachordok „a panasz emblémái”.[2] A kromatikus változatot panaszos basszusnak is mondják.[3] Monteverdi (1567 – 1643) 1638-ban megjelent VIII. madrigálkötete, a Madrigali guerrieri et amorosi, Harcos és szerelmes madrigálok a műfaj betetőzése. Egyik darabjában, A nimfa panaszában (SV163) a leghosszabb, középső részben (– Ámor -, így szólt, megállva, hogy az egekbe nézzen) a basszusban gyötrően, keservesen végigvonul a fríg változat:
A flamenco is alkalmazza (andalúz kadencia). Itt nem ölt tragikus jelleget, de vitathatatlanul melankolikus:
A kromatikus változat, mely a redukáltabb alakjában része a passus duriusculusnak, ilyenként az ott tárgyalt példák itt is alkalmasak, Peter Williamst (1937 – 2016) egy teljes könyv megírására indította, melyet 1997-ben adtak ki. A zenetörténet négy évszázadát „teszi tűvé” különféle alkalmazásokért, azok lélektanáért. Megállapítja például, hogy lassú bevezetésekben gyakori motívummá vált.[4]
A panasznak most egyetlen példáját közelebbről is megnézzük. Rameau (1683 – 1764) Castor és Polluxát először 1737-ben mutatták be előjátékkal és öt felvonásban. Az aktuálpolitikai előjáték, mely a francia hadiszerencsét ünnepelte a lengyel örökösödési háborúban[5] – a II. (Erős) Ágost (1670 – 1733) halálát követő zűrzavaros időkről már írtunk – az 1754-es átdolgozás idejére, aktualitását veszítve, eltűnt a műből, és a megmaradt öt felvonás is erősen összeszűkült a recitativók megrostálásával. A felvonásvégek is eltolódtak. 
A szövegíró, Pierre-Joseph Bernard (1708 – 1775) Propertius (Kr.e. 47? – Kr.e. 14?) egy elégiájának utalását kerekíti egész estét betöltő történetté. (Az elégiával már foglalkoztunk.) A tragédia menete röviden összefoglalva tehát ez. Phoebe Castornak, nővére, Hilaira Castor ikertestvérének, Polluxnak jegyese – megtartottuk a nevek Csengery János (1856 – 1945) által 1897-ben meghonosított klasszikus magyar írásmódját –, ami négy, megfelelő irányba fordult szerelem esetén nem szülne drámai konfliktust. Csakhogy zavar támad a négy isteni eredetű főszereplő boldogságában. (Most is az égre nézhetnének a szerelem istenére, akár Monteverdi panaszos nimfája.) Hilaira (Bernard-nál Télaïre) Castort, Phoebe Polluxot szereti. Amikor erről, javában a nászi készülődés alatt, Pollux tudomást szerez, azt fontolgatja, ikertestvére boldogsága kedvéért lemond szerelméről. Ám ekkor ellenségük, a „hiúzszemű” messeniai Lynkeus fegyveresen üt rajtuk. A csatában életét veszíti, de Castor is elesik. (Viszályuknak ez a kimenetele mitológiai tény.[6]) Pollux cserét kínál az alvilági hatalmaknak: ő áll ikertestvére helyébe ikertestvére szabadulása fejében. Egyetlen napra áll a csere, amiről nem tudva az odalent maradt Pollux szerelme, Phoebe, a visszatérő Castor láttán eldobja magától életét, hogy szerelméhez térjen. Mikor Hilaira megtudja, Castor csak egyetlen napra az övé, keserű szemrehányásokkal illeti. Deus ex machina Jupiter teremt rendet, és az opera finaléja, A világmindenség ünnepe a dioszkurok, Castor és Pollux örökéletű csillaggá válásának örvend.
A csatajelenet mesterien alakul át diadalmenetté, majd passus duriusclusszal bevezetett tragikus siratássá. A Castort gyászoló spártaiak fájdalmát hosszas, erőteljes panaszos tetrachord jeleníti meg.
Utána – az eredeti változatban előtte még egy recitativo is állt[7] – Hilaira panasza szól. A tragikus hangú, emelkedett dalban nincs már panaszos tetrachord, de a négyes szám mégis különös módon fordul elő benne. Dúr hangnemű dallamok zárlataiban, így hozta a zene fejlődése, kvart leszállással szinte sosem találkozunk. 
Minden más változat egészen az oktávig meglehetősen gyakori. Itt borzongatóan hat.
TÉLAÏRE
Tristes apprêts, pâles flambeaux,
Jour, plus affreux que les ténèbres,
Astres lugubres des tombeaux,
Non, je ne verrai plus que vos clartés funèbres.
Toi, qui vois mon cœur éperdu,
Père du jour, ô soleil, ô mon père!
Je ne veux plus d’un bien, que Castor a perdu,
Et je renonce à ta lumière.
Tristes apprêts…[8]
HILAIRA
Komor sürgés, sápadt fáklyák…
– Nappal, szörnyűbb az éjszakánál –
Sírkövednek gyászcsillagát –
Nem, nem látok mást temetésed világánál.
Te, aki látod szívem keservét,
Nappalok atyja, Nap, ó, én atyám!
Castor oda, ne lássak én több szerencsét,
Fényedről én már lemondtam.
Komor sürgés…
[1] süllyedő kromatikus basszus
[4] The Chromatic Fourth During Four Centuries of Music
SUNYIVERZUM 