Az ibolyafélék családja, tudományos nevén, August Johann Georg Karl Batsch (1761 – 1802) röviddel halála előtt alkotott „zenélő” szavával, a Violaceae[1] az egész világon elterjedt, leszámítva a hőség és a fagy sivatagait[2]. Legismertebb faja, az illatos ibolya jellegzetesen európai, de mérsékelt égövön máshol is megjelenik.[3] Illatanyagának felfedezése és szintetizálása forradalmasította az illatszeripart, mert megmutatta, hogy – legalábbis bizonyos körülmények között, az igények egy bizonyos fokán – a molekuláris előállítás nagyiparilag is járható út. A felfedezést a kémiai szintézis kiemelkedő alakja, Johann Karl Wilhelm Ferdinand Tiemann (1848 – 1899) tette 1893-ban.[4] Az illatanyagnak a „jonón” nevet adta, amelynek magyarázatával a tudományos világ a jelek szerint nemigen bíbelődik, bizonyára azért, mert természetes. Az ibolya görög nevei között a sokadik az ίο, io.[5] A közelebbi vizsgálat kimutatja, hogy az ibolya illatanyagának 57%-át kétféle jonón, az α- és a β-jonón adja.[6] Ezek az aromás vegyületek egy kettős kötés helyzetében különböznek, társukkal, a γ-jonónnal együtt, melyet az ibolya vegykonyhája nem állít elő, de megtaláljuk különféle zamatos gyümölcsökben, így a hüvelyesek családjába tartozó tamarinduszban.[7]
jonónok
A jonónok a rózsa illóolajának is alkotói, ennek megfelelően a rózsaketonok szélesebb illatszeripari kategóriájába tartoznak. Ha az α-jonón ketongyökét a gyűrűhöz közelebb hozzuk (mondani könnyű, előállítani kevésbé), egy másik rózsaketont, a damaszkont kapjuk (nevében nem nehéz felismernünk a damaszkuszi rózsát[8]), és az ezzel rokon izomerek széles családja található meg a rózsa illatában.[9] Bővebben…
SUNYIVERZUM 