Ulisse Aldrovandi címkéhez tartozó bejegyzések

A parányi ökörszem, az ember és valamelyest a kvézál előtör barlangjából

Süt még nap a nyáron!

Gazdag Erzsi (1912 – 1987): Hull a hó[1]

A királykafélék családjába tartozó sárgafejű királykával már találkoztunk. Nemzetségbeli társával, a tüzesfejű királykával holtversenyben a legkisebb magyarországi madarak, testhosszuk 5 centiméter körül mozog.[2]

sárga- és tüzesfejű királyka

De a majdnem kétekkora (9 centiméteresre növő) ökörszem (a róla elnevezett családból) is igen előkelő helyet foglal el a kicsiségi sorrendben.

ökörszem

(A sárgafejű királykával is, az ökörszemmel is találkoztunk már.)

Az ökörszem étrendje vegyes, Európa egészét, Ázsia nagy részét, Északnyugat-Afrikát és Észak-Amerikát lakja. De közvetlen otthona, a fészke az, ami miatt ma szóba hozzuk.  Bővebben…

A túzok históriája

1 outardeAmikor arra vállalkozunk, hogy tisztázzuk egy állat történetét, első dolgunk kritikus szemmel megvizsgálni azokat a változatos neveket, amelyeket a különböző nyelvekben kapott különböző időkben; továbbá hogy erőfeszítéseket tegyünk, amennyire ez csak lehetséges, elkülöníteni a különféle fajokat, melyekre ezeket a neveket alkalmazták. Ez az egyedüli útja annak, hogy hasznot húzzunk a régiek által birtokolt tudásból, és hogy azt haszonnal kapcsoljuk össze az újabbak felfedezéseivel; és, következésképpen, egyedüli útja annak, hogy valódi előrehaladást érjünk el a természet tudományában.

Buffon (1707 – 1788): A madarak természettana (1779), XXX. fejezet (A túzok)[1]

2014-ben lett Magyarországon az év madara a túzok (a döntést mindig az előző évben hozzák). Késésben vagyunk, mentségül talán felhozható megemlékezéseink szerény terepének kezdeti kísérleti állapota abban az évben.
Ma mintegy 1500 példány él nálunk.[2] A létszám a környező országokhoz képest jónak mondható, de, dacára a növekvő állománynak, mégsem biztos, hogy ez elég az ősi populáció fennmaradásához. Fiatalon nagyrészt rovarokkal, idősödve egyre inkább növényekkel táplálkoznak.[3] Az embertől, alappal, távol tartják magukat, kártételük elhanyagolható. Ezt a kimondottan szeretetreméltó madarat Angliában hobbivadászok irtották ki. Elterjedt nézet szerint 1832-ben[4], de ez így pontatlan: abban az évben a norfolki Thetford Warrenben látták az utolsó fészket az utolsó csibékkel, de megfigyeltek élő példányokat 1843-ban, 1845-ben, 1850-ben, sőt, az 1870-es években is. 2004-től Norfolkban néhány orosz példánnyal kísérlik meg az újrakezdést.[5]

2 Thetford Warren_Norfolk

a Thetford Warren-i erősített vadászház (1400 körül)

Bővebben…

Szarvashibák

cumque descenderet Moses de monte Sinai tenebat duas tabulas testimonii et ignorabat quod cornuta esset facies sua ex consortio sermonis Dei

Exod34:29, Vulgata[1]

És lőn, amikor Mózes a Sinai hegyről leszálla, (a Mózes kezében vala a bizonyság két táblája, mikor a hegyről leszálla) Mózes nem tudta, hogy az ő orcájának bőre sugárzik, mivelhogy Ővele szólott.

2Móz34:29, Károli-biblia[2]

1 Mozes

Michelangelo (1475 – 1564) szarvashibája a San Pietro in Vincoliban (befejezve 1545-re)

Egy pár szót ejtsünk magáról a címről is. Merészebb szófejtők a „szarvashibát” Szent Jeromos (347? – 420?) Vulgata-fordításának tudják be, aki a „sugárzást” Mózes orcáján szarvként fordította.[3] A helyzet azonban, mint egy mélyreható elemzés kimutatja, korántsem ennyire egyszerű. Szent Jeromos az idézett szöveghely alternatív, a maival egybecsengő latin fordítását már ismerhette, ám ragaszkodott ahhoz a (vitatható) fordítói elvhez, hogy egy-egy szót ugyanúgy fordítsunk minden előfordulási helyén. A héber eredeti is szarvról beszél, mely hangzásában, kicsit jelentésében is, közel áll a fénysugárzáshoz, és nyilvánvalóan ezért alkalmazták a képletes beszédet. Más kérdés, hogy a latinban ez a hasonlóság már semmilyen értelemben nincs meg, így a „szarv” fordításként (és ráadásul magyarázat nélkül, mert Szent Jeromos ezúttal nem fűzött eljárásához indokolást) már legalább is megterhelő.[4]  Bővebben…

A hantmadár története

1 Oenanthe_aquatica

az Oenanthe nemzetség egy faja: tarkalevelű vízi mételykóró (Oenanthe aquatica)

A szardonikus mosoly halálos görcsét kiváltó sáfrányos mételykóróval már foglalkoztunk; tudományos nevét is megemlítettük: Oenanthe crocata. A nemzetségnevet Linné (1707 – 1778) adta 1753-ban.[1]


Annál érdekesebb, hogy erre öt évvel egy állatnemet is Oenanthénak nevezett el, és távolról sem alaptalanul.[2]  Bővebben…