Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi:

Gyermekeim, Thébaiban történt rég, hogy Athéné
egy nimfát szeretett jobban a társainál:
Teiresziász anyját és meg nem vált soha tőle…

Ámde az égi törvény ellen még Pallas Athene legkedvesebb barátnője is tehetetlen:

…csakhogy még őt is várta a nagy siralom,
márpedig őt Pallasz szívébe fogadta barátnak.
Ők Helikón mélyén oldva meg öltönyüket,
történt, hogy Hippokréné szép forgatagában
fürdöttek, míg dél csendje pihent a hegyen.

(Csak zárójelben: ha Kallimakhos egész életében mást nem talált volna ki, mint ezt az utolsó fordulatot, már fennmaradt volna a neve. De folytassuk…)

Teiresziász pedig egymaga jött a kutyákkal, az álla
épp hogy pelyhes volt, szent ligetükbe nyomult,
szörnyű szomjúság kínozta, elért a patakhoz
a nyomorult s látott, bár nem akart, tilosat.
Megharagudva ekép szólt hozzá rögtön Athéna:
„Mely isten vezetett szörnyü utadra ide,
ó Euéreidész, aki nem térsz vissza szemeddel?”
Így szólt és a fiút elborította az éj.
Hangtalanúl állt meg, megdermesztette a térdét
kínja s a bágyadtság elszoritotta szavát.
Felsírt erre a nimfa: „Fiammal mit cselekedtél,
úrnőm?…”

…szólt a nagy istennő, Pallasz Athéna, ekép:
Pallasznak nem öröm sohasem gyerekek szemefényét
elvenni; Kronosz, az mondta ki ezt a szabályt,
hogyha egy istent megszemlél egy földi halandó,
szörnyű díjat kell adnia néki ezért.

Én a jövendő jósává teszem őt, kit az ének
zeng, és bölcsebbé, mint a sok eddigi jós.

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[5]

Többre megyünk az illőnél egy kicsivel bővebb idézettel, mint egy tartalmi összefoglalóval.
A forrás ihletadó varázsereje nem mese. Hogyan másképp is szolgálhatott volna maga is annyi műalkotás forrásául? Már pusztán a hely, a múzsáknak otthont adó Helikon, önmagában az, hogy forrás, méghozzá ősidők óta megénekelt forrás, az oda képzelt, de megpillantani tiltott lények sokasága, származása, az a finomság, ahogy a békére olyannyira szomjas nagy antik költők megemlékeztek róla, megmagyaráz valamit nem szűnő népszerűségéből. Amikor Kallimakhos nagy kortársa, a pásztorjelenetekre, természetleírásokra „specializálódott” Theokritos (Kr.e. 310? – 245?) a VII. idillben úgy ír, „térdét szilárdan a sziklához vetve Burina forrását nyitotta meg lába”[6], akkor Riggs Alden Smith találóan mutat rá a célzásra: a Theokritos kitalálta forrásnév első tagjában a βοῦς, bus, „ökör” szó húzódik meg, azaz Theokritos „ökörforrássá” alakította a „lóforrást”.[7] Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) az Átváltozások V. könyvében a rá jellemző módon, összefüggések szövevényében meséli el a történetet azok után, hogy Perseus levágta a Gorgófőt, ezzel módot adva Pegazus világra jöttének az egyik lehulló vércseppből. Fellegbe takarva Tritonia – Pallas Athene Thebába, ott is a Helikonra sietett a tengeren át. „Anyja szökő véréből mint született maga, láttam” – szólt a Pegazusról a „tudós nővérekhez”, és ez után

Megbámulta a lólábtól lett frissvizű forrást
Pallas amott hosszan, s körülötte az ősi nagy erdőt,
barlangját, mezejét, a virágok számtalan ezrét.

Hippokrene kifakadásának Ovidius történetében semmiféle dramaturgiai szerepe nincs. Az idillikus környezetben a múzsák mesélni kezdenek. Az első történetben elmesélik hányattatott sorsukat, amikor a durva Pyreneus támadása elől alkalmi szárnyaikon kellett menekülniük fogságukból, és a vágytól tüzelt agresszor „esztelenül veti már le magát a torony tetejéről”, magát halálra zúzva. Forrásunk rámutat, hogy múzsák sehol máshol ilyen módon nem menekülnek, és így joggal gyanakszik rá: Ovidius teremtő fantáziája szülte meg ezt a kis epizódot, hogy ismét visszatérjünk a levegőbe, a szárnyaláshoz.[8] (Nem ez lenne az egyetlen effajta trükkje.) De a rövid átmenet csak ahhoz kell, hogy végül megtudjuk,

míg ezt mondta a szűz, tollak zaja hallik a légből,
s üdvözlő szavak érkeznek magas ág tetejéből.
Fölfigyel erre (a szó értelmes), honnan eredhet,
kérdi az istennő, mivel azt hiszi: emberi szózat.
Ág tetején madarak voltak, panaszolva kilencen
végzetüket, mindent kik tudnak utánzani, szarkák.
Ámul az istennő; s istennő mondja, a múzsa:
„Nemrég váltak ezek, versenyben vesztve, madárrá…”

Devecseri Gábor fordítása

Mint hamarosan megtudjuk a folytatásból, Pierosnak a múzsákat hübriszükben versenyre hívó fiai szenvedték el ezt az immár valóban átváltozással járó büntetést. Sok repülés után eljutottunk Ovidius tulajdonképpeni mondandójához. [9]


Hippokrene

Hippokrene azonosítása már id. Plinius (23 – 79) számára sem tűnt egyszerűnek. A természet históriája IV. könyve XII. fejezetének 8. szakaszában a keletkezés és a tudós munkája nehézségének megemlítésével azt írja, Makariotissánál fakadhatott. Ennek megfelelően foglalták a forrást korunkban.[10]


A modern időkben a téma feldolgozását, Beethovennel (1770 – 1827) szólva, „nem pataknak, hanem tengernek kellene neveznünk”. A hatalmas irodalomból két példát emelünk ki. Az elsőt azért, mert mind közül, nem méltatlanul, a legismertebb. Keats egyik legnagyobb versében

Neatby (1860 – 1910): Illusztráció Keats (1795 – 1821) Óda egy csalogány című verséhez (1819)

O for a beaker full of the warm South,
Full of the true, the blushful Hippocrene,
With beaded bubbles winking at the brim,
And purple-stained mouth…

Ode to a Nightingale (1819)

Egy kelyhet! – melyben délszak lángja forr,
Vagy mit a Múzsák szent patakja tölt
Rózsás habbal s a gyöngyszélű pohár
Öble setét bibor…

Óda egy csalogányhoz
Tóth Árpád (1886 – 1928) fordítása (1921)[11]

A fordítás az eredetit kissé „preraffaelita” térfélbe tolja át, de a mondandót megőrizte: az ihlet segítségével jutunk el az idill látványától a teljesség valóságáig.
A másik példában Takáts Gyula (1911 – 2008) 1975-ben napvilágot látott Száz nap a hegyen kötetének Magyar Hippokréne-ciklusából idézünk, és ki-ki meghallja belőle az aktualitást:

A forrás

Magyar Hippokréne

Kis, egyre szárazabb Provánsz,
melynek sohase lesz már tengere…

…ódák ormain is túl,
mintha lovunk is repülne!
– Csillag, Szellő, Laci, Madár! –
egyenként is megannyi Pegazus…
Tengertelen Provánszom széliben
hol vagy te műhely?… S hol az a falu?…
De patáját, ahonnan rúgta,
még látjuk!… Látja a kovács
s míg nézi, mint nyárfa
megáll a suttogó idő
s a küszöb hideg kövén kiütve
mintha a forrás szava ülne…[12]


Hippocrene az élők világából is megpróbálta kivenni részét. Johann Friedrich von Brandt (1802 – 1879) 1835-ben egy kecses medúzanemet próbált róla elnevezni (ki tudja, talán Ovidius olvasása közben jutott a gondolatra), utóbb azonban René Primevère Lesson (1794 – 1849) öt évvel korábbi elnevezése diadalmaskodott, melyet a nagy utazó és természetbúvár Louis-Antoine de Bougainville gróf (1729 – 1811) tiszteletére vezetett be Bougainvilliaként.[13]

egy Bougainvillia


[1] http://mek.oszk.hu/06200/06221/06221.htm

[2] ἵππου κρήνη

[3] Földrajzi feljegyzések, VIII / VI

[4] az ihlet forrása

[5] http://mek.oszk.hu/07000/07081/07081.pdf

[6] Burina forrása

[7] Theokritos asszociációja

[8] Ovidius észjárásáról

[9] http://mek.oszk.hu/03600/03690/03690.htm#35

[10] A természet históriája, IV / XII / 8

[11] Óda egy csalogányhoz

[12] Magyar Hippokréne

[13] http://www.marinespecies.org/aphia.php?p=taxdetails&id=413314

Reklámok

2 responses to “Hippokrene

  1. Lenyűgöző. Újból és újból kiderül: mindent TUDTAK a világról, amit tudni érdemes, legalábbis amiért élni érdemes, ha ez esetleg kevesebb lenne.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s