Hasse címkéhez tartozó bejegyzések

Kedves éj

Egy-egy művészeti korszak körülhatárolásának valószínűleg a legrosszabb módja a kezdőpontja és végpontja kijelölése, majd az ebben az időszakban született művek ide sorolása; ez még rugalmas felfogásban is („mutat ugyan másféle jegyeket”, „előfutár”) tarthatatlan. Stílusjegyek alapján eldönteni a besorolást ennél jobb ugyan, de még mindig rosszabb annál, ha nem erőltetjük a kategorizálást. A legnagyobb veszély ugyanis abban rejlik, hogy egy-egy időszakhoz egy-egy stílust rendelve, majd azok „főbb jellemzőit” megállapítva magára az időszakra teszünk elfogadhatatlan általánosságú észrevételeket. Az előbbire példa az érettségizőknek ajánlott „összefoglaló” a barokkról, mely előbb leveri a cölöpöket (1600-1750), majd a „képzőművészet” fejezetben leszögezi: célja meghökkentés, túlzott hatások, mai szemmel nézve giccs.[1] Szegény Rembrandt (1606 – 1669)… A második típusba tartozik az 1715-től a XIX. század első negyedéig taksált rokokóról formált ítélet.[2] Forrásunk szerint a rokokó a földi élet örömeit tükrözi, az egyéni boldogság érzetét fejezi ki vagy az ezek utáni vágyakozást. Bölcseleti alapja az epikureizmus, a hedonizmus.[3] A jellemzés legnagyobb hibája a szűkkeblűség. Sokkal közelebb áll hozzám a nagy kontratenor, Max Emanuel Cenčić véleménye, amikor Rokoko című albumának előzetesében elmondja: hiába is Jeanne-Antoinette Poisson de Pompadour márkinő (1721 – 1764) boltozatos hajkoronája vagy a korszak társadalmilag szerencsés elitjének fényűzése jut eszünkbe a „rokokó” szóról, egy olyan zeneszerző, mint Hasse (1699 – 1783) világos módon se nem barokk, se nem klasszikus (klasszicista). Tehát annak dacára, hogy a rokokóhoz fűződő átfogólagos értékítéleteinknek kifinomult, átszellemült zenéje nem felel meg (bár annak pompáját tükrözi), mégsem tehetünk mást, mint hogy rokokó szerzőnek mondjuk.

Bővebben…

Metastasio boldog évszázada

Ne’ giorni tuoi felici
ricordati di me!
Perché così mi dici,
anima mia, perché?

Boldog napjaidban is
emlékezz rám!
Miért mondod ezt nekem,
lelkem, miért?

Metastasio (1698 – 1782): L’Olimpiade (Olimpia), I/10[1]

Metastasio, joggal kijelenthetjük, minden idők legsikeresebb librettistája volt. Nem kizárólag operákat komponáltak műveiből, hanem kantátákat és különféle ünnepi játékokat. Opera seria-szövegkönyveinek száma huszonhét, ami szerénynek tűnhet, ha egy-egy barokk zeneszerző operáinak számával vetjük egybe – Händel (1685 – 1759) például negyvenkettőnél állt meg –, de ha (a matematikusok szóhasználatával) multiplicitásokkal együtt számoljuk, akkor több mint ezer operát találunk, melynek ő írta a szövegét. Költőóriásként tisztelték Európa-szerte, nemcsak Itáliában, de elsősorban Franciaországban. Legnagyobb műve, közmegegyezés alapján, az 1733-ban írt Olimpiade (Olimpia), mely ugyan  történetben az olimpiai játékot háttérbe szorítja a szerelmi vonulatok melett, német nyelvterületen mégis hangsúlyozottan Olimpiai játékok címen adták elő. A szövegkönyvnek több mint ötven megzenésítője akadt a megírását követő bő száz évben. Eredetileg Caldara (1670? – 1736) számára készült a szövegkönyv.

Bővebben…

Újabb jajszavak

1 kialto jacint

ajjaj!

Az, ki vasat, lángot, Hectort, Jupitert is elégszer
feltartott, feltartani most nem tudja haragját;
kin sose győztek, a kín győz rajta: kirántja a kardját,
s “Ez csak enyém! Vagy Ulixes tán követelheti ezt is?”
szólt, “Magam ellen kell fordítanom; ó be gyakorta
ázott phryg vérben, most hát ázzék az enyémben,
Aiaxot ne akadhasson, ki legyőzi, csak Aiax.”
Szólt, s kebelébe, mely ott, hol vas sebesíteni tudta,
most legelőbb sebesült, beledöfte a vészteli kardot.
Mélyrehatolt az acél, keze már nem tudta kihúzni;
vére vetette ki; és a talaj veresülve e vértől,
zöld gyepből sarjaszt bíborragyogásu virágot;
ezt legelőször az Oebalius sebe szülte világra;
ifjút s férfiut is jelölő betű van közepébe
írva a szirmainak: neve ennek, jajszava annak.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VITA ACHILLES FEGYVEREIÉRT. AIAX

Oebalius nem tévesztendő össze Oebalusszal: szép latin nyelvi megoldással előbbi az utóbbi sarját jelenti. Esetünkben az unoka-unokaöccsét.

Bővebben…

Seroe, a 193 napos király

 

1 Batoni v. Meytens Metastasio

Batoni v. Meytens: Metastasio

2 Johann Joachim Quantz

Johann Joachim Quantz

A barokk kor legnagyobb hatású librettistája, akinek életművét halála után még sokáig megbecsülték és fel is használták, Pietro Metastasio (1698 – 1782) a kor ünnepelt velencei zeneszerzőjével, Leonardo Vincivel (1690 – 1730) együttműködve szövegkönyvet írt számára Seroe (Siroe), Perzsia királya címmel. A művet 1725 karneválján mutatták be Velencében. A jeles fuvolista, Quantz (1697 – 1773) elismerőleg számol be az Aranyszájú Szent János Színházban megtartott előadásról, és az ugyanott hallott Porpora (1686 – 1768)-darab, a Siface fölébe helyezi. Bővebben…