Koppantások szíven és billentyűn

A bécsi Artaria Kiadót az Artaria testvérek 1770-ben alapították. Ez csak a jogi kezdet, az olasz Artaria család ekkor már régóta foglalkozott műkereskedelemmel. Ekkor azonban teljes egészében a zeneműkiadás felé fordultak.[1] Természetes, ha egy kiadó üzletpolitikáját, különösen a kezdeti években, akkor már ismert szerzők megnyerésének vágya határozza meg, aminek levét ifjú tehetségek isszák meg, de olykor a tapasztalt, idősebb művészek is, mint ez, bizonyos értelemben, Haydnnal (1732 – 1809) is megesett.
Haydn ezekben az években Eszterházán szolgált. A helyet szokás „távolinak” és „eldugottnak” minősíteni. Nem volt az. A kastély és környezete nyugati mércével mérve is lenyűgöző volt, és akkoriban Nyugat-Magyarország és Bécs között a távolság már nem volt legyűrhetetlen. A szolgálatban különösen időszakilag rendkívül elfoglalt Haydn is Bécsben élte „fél életét”, ott tanítványai is voltak, és szerepe volt a művészvilág társasági életében is. Mindamellett az időnek nem volt túlzott bőségében. Egy ilyen nehezebb szakaszban érte őt a kiadó szíves ösztökélése arra, hogy hat szonátát írjon a számukra. Az egyszerűség kedvéért ezeket ne „bécsi fortepiano-szonátáknak”, hanem zongoraszonátáknak nevezzük. (A billentyűs hangszerek gyors fejlődésének idejében járunk.)

Leopold Auenbrugger von Auenbrugg (1722 – 1809) módszerének korai alkalmazása

Leopold Auenbrugger von Auenbrugg grazi-bécsi orvos invenciójával ma rendszeresen találkozunk anélkül, hogy neve azonnal felötlene bennünk: ő volt az, aki kifejlesztette a „kopogtatást” a diagnosztikában, és erről Inventum Novum (Új elgondolás) címen könyvet is írt. Ki tudja, meddig maradt volna rejtve az orvosi világ szeme elől a hatékony ötlet, ha Napóleon (1769 – 1821) orvosa, Jean-Nicolas Corvisart des Marest (1755 – 1821) 1808-ban meg nem jelenteti a mű francia fordítását, amely alapján a módszer aztán világszerte elterjedt.[2] A tudós Auenbrugger egyúttal nagy zeneértő is volt, két lánya, Caterina Franziska (1755 – 1825)[3] és Marianna (1759 – 1782)[4] kitűnően zongorázott, elsőrangú zenei neveltetésüknek hála. Nemcsak Salieri (1750 – 1825), hanem Haydn is tanította őket. Így nem csoda, ha a kiadó, meleg szavakkal, a két Auenbrugger lánynak ajánlotta a sorozatot, így a hat szonátát Auenbrugger-szonáták néven emlegetjük. Legfeljebb azt furcsállhatjuk, hogy a kiadó ajánlása szerepel a címlapon, nem a szerzőé, de akkoriban ez nem volt szokatlan. Mindamellett Haydn tetszésére volt a döntés.
A sorozat az érett mester nagyszerű, ihletett korszakát mutatja. Haydn időzavarát nemcsak a kiadónak írt panaszkodása mutatja, de az is, hogy csak öt szonátával készült el, és „utolsónak” elküldte egy jóval korábban, 1771-ben Hammerklavierra írt igényes darabját („szonáta” megjelöléssel első ilyen műfajú művét), a c-moll szonátát (HobXVI:20).[5]

Ennél kényesebb pont is van azonban a kiadásban. Az első kiadásban a c-moll záró darabot a sorozat egy másik moll hangnemű szonátája előzte meg (cisz-moll, HobXVI:36). Ennek életvidám, könnyed hangú második tétele, az E-dúr Scherzando

hogy-hogy nem, szinte pontosan megegyezik a G-dúr (HobXVI:39) Allegro con brio nyitótételével (értelemszerűen egy kisterccel feltranszponálva):

Ez természetesen Haydnt is nyugtalanította. Emiatt meggyőzte a kiadót, hogy üzleti okokból hasznos lesz egy „értesítést” mellékelni a kiadáshoz. Mint írja, választhatott volna száz másik témát (ebben nem is kételkedhetünk – ha lett volna rá ideje…), ám hogy a teljes opus (op.30) ne váljék az ellenségei prédájává, biztosabbnak látszik ezt a tudatos döntését (a téma újbemutatását) külön is megmagyarázni.[6]


Esetéhez nem hasonlít Schubert szonátás „önismétlése”. Schubertet nem hordozták tenyerükön a kiadók, és ha egy-egy műve elnagyoltnak tűnik vagy befejezetlen, annak nem a túlzott elfoglaltság az oka, hanem az önbizalom hiánya. A húsz éves mester (akinek ez már érett periódusa) az év tavaszának és nyarának javát szonátakomponálásra fordította. Az angolszász tendenciát arra, hogy egy szerző egy-egy műfajon belüli darabjait valamilyen sorszámmal lássunk el, az európai ízlés a szimfóniák kivételével rendszerint nem tudja elfogadni. Schubert első befejezett szonátájának, a márciusban komponált op.164-es (D537) a-moll szonátának hol az ötös, hol a négyes sorszámot „sorsolják ki”. Hangvétele helyenként különösen szikár, de ahol játékos, ott is szuggesztív. A stílusvilágában szokásosan Haydnéhoz hasonlított E-dúr „lassú” második tétel (Allegretto quasi Andantino) főtémája[7]:

egyik legnagyobb művében, a röviddel halála előtt írt op.post. A-dúr szonáta (D959) finaléjében (Rondo: Allegretto) köszön vissza:

ebben a szobában halt meg Schubert (1797 – 1828)

Különös, hogy a téma későbbi megjelenése kelti az „eredeti” benyomását: letisztult, világos és egyszerű, míg a „bonyolult” korai műben már a téma első megjelenése is rafinált, a későbbihez képest szinte első változatnak tűnik. Schubert utolsó három zongoraszonátáját már a félve tisztelt nagyság, Beethoven (1770 – 1827) halála után írta, természetesen csak rá jellemző stílusban, melyek esetében fel sem merül az utánzás szándéka, mégis felismerhetőek egyes tiszteletadások. Így például az a formai megoldás, hogy zárótételként rondót alkalmaz, az általa nagyra becsült, 1801 és 1802 között komponált G-dúr szonáta (op.31 Nr.1) rondó-finaléjára emlékeztet.[8]
Az a-moll szonátát csak 1852-ben ismerte meg a zenei világ; megismerni és a témaazonosságot felismerni nyilván egy pillanat műve volt. (Ezért hatnak kissé bizarrul azok a jóindulatú megjegyzések, melyek a Schubert-kutató Harald Krebs egy 2003-ban írt recenziójára[9]vezetik vissza” a felismerést – vagy legalábbis rá hivatkoznak.[10]) Az A-dúr szonáta utóélete különösebb. A másik két „utolsó szonátával” együtt a kéziratot Schubert halála után a család eladta Anton Diabelli (1781 – 1858) zeneműkiadónak, aki 1839-ig halogatta a megjelentetést. Addigra azonban Schubertet már megtalálta magának az utókor, nem kis részt Schumann (1810 – 1856) nagyrabecsülése alapján, így a műveket Schumannak ajánlották. De még így sem lettek népszerűek mindaddig, amíg 1856-ban a Grove Lexikon első írója, sir George Grove (1820 – 1900)[11] rájuk nem irányította a közfigyelmet.[12]


[1] https://www.wien.gv.at/wiki/index.php/Verlag_Artaria

[2] Leopold Auenbrugger von Auenbrugg

[3] Caterina Franziska Auenbrugger

[4] Marianna Auenbrugger

[5] Haydn-szonáták

[6] Auenbrugger-szonáták

[7] a-moll szonáta op.164 D537  

[8] A-dúr szonáta op.post. D959

[9] Harald Krebs recenziója

[10] Harald Krebs mint ősforrás?

[11] https://archive.org/details/grovesdictionar00boydgoog

[12] őszi szonáta

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s