Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) monumentális művében (A római nép története a város alapításától) a XXXIX. könyv 6. fejezetében ilyenképpen jelöli meg az általa már az előszóban is felpanaszolt elpuhulás[1] mélyen a köztársaság-korba, a Kr.e. második századig nyúló kezdeteit:
…a Városban az idegen fényűzés hódítása az asiai hadsereg megérkezésével kezdődött. Ők hoztak először érclábú heverőket, drága takarókat, függönyöket, szöveteket s akkor a legdrágább berendezési tárgynak számító egylábú asztalokat és díszasztalkákat. Ekkor jelentek meg a lakomákon az énekesek, citerások, és az asztal melletti szórakozás egyéb fajtái. Magát a lakomát is egyre nagyobb gonddal és fényűzéssel rendezték meg. S a szakács, akit régebben értéke és szolgálata alapján a rabszolgák leghitványabbjának tartottak, egyre értékesebb lett, szolgálatát már-már művészet számba vették. S mégis mindez, ami akkor feltűnést keltett, csak csírája volt a későbbi pazarlásnak.
Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[2]
Jól felismerhető, hogy a fényűzés kialakulását nem a „semmiből” felbukkanó újdonságokban, hanem annak folyamatában láttatja (erre jó szó tehát az „elpuhulás”): a funkcionalitás átfordulásában léha cifraságokba. Itt van rögtön az érclábú heverő. Erre az aeratus lectus kifejezést használja[3], mely rézzel vagy bronzzal borított heverőt jelent. (Az aeratus mint „rézzel vagy bronzzal borított” a gazdag emberre alkalmazott gúnyszó is.[4]) A lectus „ágy”, „heverő” jelentésű, amely éppúgy az indoeurópai legh-, „feküdni” gyökből származik[5], mint az ógörög λέχος, lekhos, aminek jelentése szintén „ágy”, „heverő”[6]. A részben „túltömörített”, részben „túláltalánosított” magyar fordítás így kissé megtévesztő.
A mértéktartó „jók” természetesen nem cifrálkodtak heverőik ércborításával, amint az látható Cicero (Kr.e. 106 – 43) Védőbeszédében a választási megvesztegetésért perbe fogott Lucius Licinius Murena konzul védelmében, annak 36. fejezetében:
SUNYIVERZUM 