Those strokes which mates in mirth do give
do seem to be but light,
Although sometime they leave a sign
seems grievous to the sight…
Isabella Whitney (XVI. sz.)[1]: A Sweet Nosegay, or Pleasant Poesy, Containing a Hundred and Ten Philosophical Flowers (1573)[2]
Víg, ölelő érintések
tűnhetnek könnyednek,
De olykor jeleit adják
valami keservesnek…
Édes illatú bokréta, avagy örömköltészet száztíz elgondolkodtató virágszállal
Cicero (Kr.e. 107 – 44) már ismert, sőt, becsületességéről is ismert szónok volt – elkerülve azokat a megjegyzéseimet és fenntartásaimat, amelyekkel az esetleges türelmes és ny. olvasó már találkozhatott – , amikor Kr.e. 70-ben a szicíliaiak vádjának képviseletében beszédet mondott a korrupt, műkincsrabló praetor, Verres (Kr.e. 114 – 43) ellen. Feleslegesnek tűnhetett a bőséges anyag feldolgozása, ami a rendelkezésére állt, mert első beszédében a szokásos sorrendet felborítva mindjárt a bizonyítékokra tért rá, és ennek hallatán Verres (zsákmányostul) az önkéntes száműzetést választotta. Cicerót azonban a siker arra ösztönözte, hogy az összegyűjtött ismereteket letisztázva azokból öt hosszú fiktív beszédet állítson össze és adja ki, a Verrinákat, ahogy a jogtudomány hívja[3]. Verres maga a sátán ezekben az iratokban, melyeket tehát Cicero soha nem mondott el nyilvánosság előtt, és bár értéküket megkérdőjelezi, hogy a megvádolt félnek nem volt lehetősége a védekezésre, a tanúvallomások mégis koherens, megbízható képet mutatnak alakja ábrázolásáról. Verres az okozott kárhoz képest ugyan aránytalanul csekély pénzbüntetéssel megúszta, Kr. e. 43-ban utolérte végzete. A szinte teljhatalmú Antonius (Kr.e. 83 – 30) nehezményezte, hogy nem adja át neki a Szicíliában zsákmányolt műkincseket, és kivégeztette. Cicero talán hallott még erről (bizonyíték nincs rá, csak sejtés), de még abban az évben ő maga is Antonius üldözéseinek halálos áldozatául esett.[4] A Verrinák V. könyvének 27. fejezete hangulatfestő, gunyoros ábrázolással indul az elpuhult Verres egyes szokásairól:
Bővebben…
SUNYIVERZUM 