Verdi és Händel

1 Boszporusz 1740

a Boszporusz (és környéke) térképe 1740-ből

Händel (1685 – 1759) nem áll nagy természetjáró hírében, mint Beethoven (1770 – 1827) és az utána következő zeneszerző-nemzedékek sora. Ez nem jelenti azt, hogy a kezébe került természetleírásokat ne a legszínesebb „festőművészettel” jelenítette volna meg, melyek felsorolásszerű számbavétele is sok oldalt töltene meg. Különös szeretetet tanúsított a növényvilág iránt. A zöldellő táj látványa vagy emléke kiemelkedő művek megalkotására ihlette. Ezúttal négy „Verdi”-operaáriáját nézzük meg közelebbről. Händel három operájának szövegkönyve is Ariosto (1474 – 1533) első változatban 1503-4-ben megjelent Orlando Furioso című poema cavallerescóján, lovagi költeményén alapszik. A főhős valóságos személy, Szent Nagy Károly (742 – 814) közeli rokona, Roland lovag (736? – 778), frank gróf, akinek megszépített életéről Roland-ének címmel feltehetőleg Turold d’Envermeu († 1104?) Bayeux-i püspök írta az első chanson de geste-et[1], „történelmi éneket”.[2] Ariosto beállításában Roland – Orlando erényes, de távolról sem szent, és Händel szövegkönyveiben a frivol vonások válnak túlnyomóvá. Maga a három opera azonban Händel legjobbjai közé tartozik: az 1732-ben komponált és a rá következő évben bemutatott Orlando (HWV31), az 1735 januárjában bemutatott Ariodante (HWV33) és az ugyanannak az évnek áprilisában bemutatott Alcina (HWV34).
Az Orlandóban két Verdi kezdetű ária is van. Az elsőt a szaracén lovag, Medoro énekli, aki minden szelídsége dacára a konfliktus fő forrása, hiszen Orlando Angelicába szerelmes, a finom lelkű lány azonban Medoróba. A tűnődő, révedező ária előre vetíti Medoro végzetét: őrjöngésében Orlando halálra sebzi. (Más kérdés, hogy tetszhalálából a jóságos varázsló, Zoroastro a kedvező befejezés érdekében visszahozza.) Verdi allori sempre unito, Egymásba fűződő zöld babérlevelek (II/5) a dalszerű ária témája, melyek itt nem a hősi dicsőséget példázzák (Medoro nem kalandozik Orlando szakterületére), hanem a szerelmes szívek szoros egységét – sajnos ezen a megfogalmazáson is túl kell esnünk, ha a hangulatot meg kívánjuk jeleníteni. Az ősbemutatón Medoro szerepét Francesca Bertolli († 1767), az elismert, de händeli mércével mérve nem kiugró alténekes énekelte.

Ráadásszámként kevésbé ismert, de a drámai felépítményben aktívabb szerephez jut Angelica szelíd Verdi piante, erbette liete, Zöld növények, kedves füvek (II/8) kezdetű áriája, melyből Orlando kihallja saját reményvesztését, és ebbe őrül bele. (Mentális leépülésében egy másik babér is szerepet játszik: az a babérfa, melybe a szerelmesek bevésett neveit veszi észre.) Angelica szerepét először Anna Maria Strada del Pò, a neves szoprán alakította.

Ez az ária mintha utánérzése lenne az általunk már tárgyalt, 1728 áprilisában bemutatott Tolomeo (HWV25) Fonti amiche, aure leggere, Kedves források, lágy szellők (I/5) kezdetű Seleuce-áriájának:

Medoro Verdi allorija felépítésében, „álmodozó” E-dúr hangnemében, darabban elfoglalt helyében, de legfőképpen dallamívében feltűnően emlékeztet egy másik „Ariosto-opera”, az Alcina egyik áriájára. Az ária kezdő sorai: Verdi prati, selve amene, perderete la beltà, Zöld mezők, kedves erdők, elvesztettétek szépségeteket (II/12).

A prato, akárcsak a magyar „préri”, az ófrancia praerie, a francia és angol prairie és számos más európai „mezei” szó a latin pratum, „mező” szóból származik.[3]

Az opera főhőse ármányos varázslónő. Egyik áldozata, Ruggiero lovag ezzel a dallal emlékezik vissza a szép időkre. Végső letisztultság, egyszerűség és finomság hatja át a zenét. A szerepét bemutató Giovanni Carestini (1700? – 1760?) mezzoszoprán castrato éppen ezért nem is akarta elénekelni: túl egyszerűnek találta. Händel természetesen nem állt kötélnek. Nem érdektelen megemlíteni, hogy az Ariosto-szöveget Carlo Maria Broschi (1705 – 1782), azaz Farinelli, a kor egyik legnevesebb szoprán castratójának (és egyúttal zeneszerzőnek) a bátyja, Riccardo Broschi (1698 – 1756) zeneszerző és szövegíró dolgozta át librettóvá.

Különös játéka a sorsnak, hogy Farinelli tizenöt éves korában mesterének, Porporának (1686 – 1768) 1720-ban Metastasio (1698 – 1782) szövegére írt, Angelica e Medoro, Angelica és Medoro című serenatájában debütált. Porpora az Orlando-témát ugyanabban az évben operában is feldolgozta. A kísérő képet, melyen Angelica babérfa kérgébe vési kettejük nevét, Giovanni Battista Tiepolo (1696 – 1770) festette.

 I. Justinus illír kondás és bizánci császár (450 – 527) tekervényes történetéről már írtunk. A történetet, a mienkénél avatottabb kézzel, Nicolò Beregan (1627 – 1713) ügyvéd és műkedvelő librettista 1683-ban rendkívül népszerűvé vált szövegkönyvvé dolgozta fel. Vivaldi (1678 – 1741) az 1734-es római karneváli szezonra írt belőle „lírai operát”, mely közel fél nehéz órával hosszabb Wagner (1813 – 1883) leghosszabb operájánál, az Istenek alkonyánál (WWV86D, 1876-ban bemutatva). (Az Orlando-témát Vivaldi is feldolgozta.) Mindemellett bámulatos frissesség, játékosság és erő árad a darabból.

Ha számról számra haladva összehasonlítjuk Händel 1737 februárjában bemutatott változatával, melynek szövegkönyve szintén Beregan librettóján nyugszik, majdnem minden ponton Vivaldit találjuk invenciózusabbnak, ami távolról sem általánosítható szabály – mindent egybevetve, bár Vivaldi kitűnő operaszerző volt, Händel nagyobb volt nála ebben a műfajban is.

Néhány részletet, például a nyitányt leszámítva, a Giustino (HWV37) magán viseli a kései Händel-operák fáradtságát. A cselekményt a szövegkönyv elején összefoglalva is megtaláljuk, szokatlan részletességgel. Isauriai Zénó (425 – 491) özvegye, Aelia Ariadne (450? – 515) eléri, hogy I. Anastasius Dicorus (430? – 518) legyen a császár. Vitalianios († 520) tábornok fellázad uralma ellen, és a Boszporuszon átkelve Konstantinápolyt fenyegeti. Az újonnan szervezett fegyveres gárda egyik kapitánya, az időben belépő Justinus (a darabban nem kondás, hanem földműves) leveri a lázadót, Vitalianost tömlöcbe veti, és ezzel a tettével kiérdemli, hogy I. Anastasius Dicorus utóda lehessen. A Verdi lauri, cingetemi il crine, folte palme, crescete per me, Zöld babérok, fonjátok körbe homlokom, vaskos pálmák, nekem nőjetek (II/8) kezdetű, a babérok (egyik) eredeti értelmét visszaállító áriát Anastasio császár énekli. A szerepet Gioacchino Conti (1714 – 1761) castrato mutatta be, akit énektanáráról, Domenico Gizzi (1680 – 1758) énekesről és zeneszerzőről Gizziellónak is neveztek. Újabb különös játék: Farinelli debütálásakor Gizzi is énekelt Porpora Angelica e Medoro című serenatájában.[4] A Verdi lauri különös módon megjelenik az 1743-ban írt, 1744 februárjában bemutatott Semele (HWV58) 1744. decemberi felújításában.[5] Ez arra utal, hogy sikeres lehetett.

2 GiustinianoEgy-egy lemezborító megalkotásában vélhetőleg sokan részt vesznek. Annál meglepőbb, hogy Vivaldi Giustinójának borítóján Gustiniano, azaz a nagy I. Justinianus (483 – 565) császár, I. Justinus unokaöccse jelenik meg az ismert mozaikon, akiről nincs szó a darabban.

 


[1] http://www.britannica.com/art/chanson-de-geste

[2] http://www.britannica.com/topic/La-Chanson-de-Roland

[3] https://en.wiktionary.org/wiki/prairie#French

[4] Angelica és Medoro serenatája

[5] http://vufind-test.carli.illinois.edu/vf-niu/Record/uis_450544

Reklámok

2 responses to “Verdi és Händel

  1. Visszajelzés: Sürgés-forgás, varázslatokkal | SUNYIVERZUM

  2. Visszajelzés: Vivaldi hullám- és nem-hullám-természete | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s