Széljegyzet a kontraszelekcióról

Felfoghatjuk a kontraszelekciót mint a szelekció ellentétét? Aligha. Minél összetettebb egy fogalom, annál kevésbé világos, mi az „ellentéte”. (A fehér ellentéte – hagyományosan, esetleg – a fekete, de mi a fehér angóramacska ellentéte?) Ettől függetlenül valahogy mégiscsak meg kell ragadjuk az értelmét. A szelekció, lényegét tekintve, próbálkozás (melyet, ha véletlenszerű, akkor természetesnek, ha irányított, azaz emberi közreműködés eredménye, mesterségesnek mondunk). Így fogalmilag világos, hogy olykor bizonyos lépések a környezet által jutalmazott iránnyal ellentétesek, és ezek aztán rendszerint méltó büntetésben részesülnek. A hangsúlyt tegyük a „rendszerintre”. Ha a büntetés azonnal és haladéktalanul érné az ebben az értelemben rossz irányba lépőt, akkor a kontraszelekció fogalma kiüresedne. Az igazán érdekes kérdés az, mi élteti a természetes kontraszelekciót. Mert az, hogy az ember a jelek szerint a maga céljaira, a favágásaival, mesterségesen kontraszelektálja a mahagónifa-állományt, az ember természetre gyakorolt általános hatásának nem különösebben meglepő megnyilatkozása, még ha a természet a maga erejével alkalmanként úrrá is tud lenni a beavatkozáson.[1] A természetes kontraszelekciónak azonban tanulságosabb a mechanizmusa.

1 Ron Fisher

sir Ronald Aylmer Fisher (1890 – 1962)

A legkirívóbb eset a sir Ronald Aylmer Fisher-féle [2] robbanás. A szelekciónak egy fontos ága vagy lehetősége a szexuális szelekció, melyet már Darwin (1809 – 1882) is felismert – azaz az, hogy „nem elég rátermettnek lenni, annak is kell látszani”. Sok állatfaj esetén a hím, legyen bármilyen rátermett, rendelkezzék akár a legkiválóbb adottsággal a harcra az ellenséggel szemben, öntudatlan erőfeszítései pompás génkészlete továbbítására zátonyra futhatnak a fanyalgó nőstény ellenállásán. A szexuális szelekció ékesen megfigyelhető, ha összehasonlítjuk azoknak az állatoknak a megjelenését, melyben a nőstény választásán múlik a párosodás, azokéval, amelyeknél a nőstény nem kaparintott ekkora hatalmat a kezébe, például az adott faj ritkasága vagy nehéz életkörülménye, vagy a hím hatalmas ereje folytán, amikor is a vonakodás a vonakodó gén sebes kipusztulásához vezetne.

borneoi lantfarku

borneói orangután és lantfarkú paradicsommadár

„Szemrevalóságot” hiába várnánk olyan állatoktól, melyek látása erősen korlátozott. (Antropomorf a szemléletem? Nem vagyok eléggé pozitivista, és nem látom be, hogy „az ő szemükben az a szép”? Éppen ezek a kifogások antropomorfak, mert abból indulnak ki, hogy a szépség csak vizuális lehet. Miért is indulna meg szelekció a vizuális szépség irányába szelekciós nyomás nélkül?)

2 csupasz turkalo

csupasz turkáló

No de nézzük a Fischer-féle robbanás működését a szarvasagancs példáján keresztül.

3 szarvas

rigyető szarvas

Az „ősszarvas” hím, fitogtatva szarvát, fölébe kerül a kevésbé impozáns, kevésbé életrevalónak tűnő agancsú vetélytársának. A szexuális szelekciós nyomás az által válik robbanásszerű hevességűvé, hogy a nőstény nemcsak az által lesz sikeresebb a maga vetélytársánál, hogy az új divatnak megfelelő gidákat hoz világra, hanem az által is, hogy az új divatra fogékony ünőket. És bár az így túlburjánzó agancs tanulságos állatmesékbe illően ássa alá a szexuálisan sikeres hím túlélési esélyeit, ez mindaddig csak súlyosbodik, ahogy a finoman fogalmazó Fischer mondja, amíg a szarvas bele nem ütközik egy erőteljes kontraszelekcióba.[3] Nyersebben úgy mondhatnánk, esetében a szexuális szelekció maga volt a kontraszelekciós hatás, már ami a szarvas túlélését illeti. A szexuálisan kontraszelektált páva még éppen hogy röpképes.

4 pava

kontraszelektált kék páva

Különös kontraszelekciók máshol, más formában is előfordulnak az állatvilágban. Már beszámoltunk a foltos hiéna vezető kasztjába tartozó vemhes nőstények hormonális változásairól, melyek hímekkel teszik őket hasonlatossá: terhességük egy végső szakaszában a magzat nagy adag tesztoszteront kap az anyaállattól, hogy kasztbeli szerepének már kora ifjúságától megfelelhessen. Ennek során aztán a nőstény magzatok egy része ivartalan lesz, az anyaállat ivarszervein viszont olyan alaki változás megy végbe (hasonlítani kezd a hím ivarszervhez), amely keservessé teszi a szülést. Vagyis ezúttal egy jellegzetesen nem szexuális típusú szelekciónak lettek szexuálisan kontraszelektív hatásai.


5 Carreno de Miranda Rey_Carlos_II

Carreño de Miranda (1614 – 1685): II. (Habsburg) Károly spanyol király (1661 – 1700) 24 évesen

Az ember saját faját érintő kontraszelektív lépései között is van biológiai természetű, méghozzá szép számmal, mint például a dinasztikus belházasságok. A statisztikai kiértékelés szerint a vérfertőzés mintegy 20-36%-kal növeli meg a genetikai sérülés veszélyét.[4] Hogy ez a szám kicsi-e vagy nagy, nehéz megítélni, az azonban bizonyos, hogy a vérfertőzésből létrejött utódokon statisztikai mérések nélkül nehéz, vagy inkább lehetetlen volt lemérni a káros hatást. Ez ráadásul esetleg nem is jelentkezik fenotipikusan, és nincs „biotechnikai” akadálya az utód házasságának. A problémát nyilvánvalóan a generációk akkumulálódó hatása okozza. A tulajdonképpeni kontraszelekció azonban az emberi társadalmakra jellemző specifikus betegség. Ókori viszonyok között egy-egy birodalom optimális kormányzási módját elsősorban a birodalom külügyi viszonyai döntötték el. A három jellegzetes római fő forma, a királyság, köztársaság és császárság az ország ambícióinak megfelelően követte egymást. A köztársaság a királyság erőszakos és határozott „tagadása”, a császárság azonban saját magára mint köztársaságra tekint, és ugyanúgy ideológiai ellensége a királyságnak, mint a köztársaság, legalábbis virágzásának egy pontjáig, amelyen túl azonban megint királyságokra bomlik szét. A császárság szakaszában magának a császárnak a kiválasztása nem nyugszik egységes alapokon, nem feltétlenül vér szerinti, még kevésbé alkalmasság szerinti. Ez az uralkodási rendszerben kontraszelekciót eredményez, a császári áttekintőképesség és így a hatalom korlátozódásához, vagyis a köztársasági, oligarchikus irányítási típus visszatéréséhez. Ez nem okvetlenül okoz zavart az államgépezet működésében. A társadalmi degeneráció azzal kezdődik, hogy a kontraszelekció felülről indulva át- és átjárja a felépítmény teljességét: a kontraszelektált hatalmasságok veszélyt látnak maguknál rátermettebb emberek közelségében, és így kialakul egy merev, mozdíthatatlan hivatalnoki rend. Nagy kérdés, hogy ez oldható-e egyáltalán valamilyen erőteljes, akár forradalmi változással. A „régi szakembergárdával” az a baj, hogy nem szakemberekből, hanem neposokból, azaz rokonokból, illetve kliensekből áll. Ha egy-egy társadalom egészséges ellenállóképessége odáig gyengül, hogy eltűri egy ilyen réteg elburjánzását, azon utóbb akár finoman, akár kevésbé finoman, de csak üggyel-bajjal és lassan tudnak változtatni. A kontraszelektált, nepokratikus társadalmak időről időre összeomlanak: a felépítmény túl sok energiát szív el belőlük. A füstölgő romok közül kopottasan, de büszkén emelkedik ki a kontraszelekció piramisa, rajta szakadozott ponyván a felirat: non consectamini maleficas, ne üldözzétek a boszorkányokat. Tessék, tessék, hozzá lehet kezdeni az újjáépítéshez!


[1] mahagónifák mesterséges kontraszelekciója

[2] Fisher

[3] Richard Dawkins: A vak órásmester

[4] a belházasság hátulütői

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s