A tiszafa, a borz és a méreg

at myrtus validis hastilibus et bona bello
cornus, Ituraeos taxi torquentur in arcus.

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): Georgica II.[1]

Mirtusz erős kelevéznek jobb, som harcban előnyös,
Míg az itúraeus kézívhez az ívafa szolgál.

Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

1-tiszafaAz antikvitás elég tágas ahhoz, hogy minden generáció megcsodálja, és elég szűk ahhoz, hogy benne a szálak összefussanak. Nézzük ezt a tiszafa, a borz és a méreg példáján. Már beleütköztünk a tiszafába a szárcsagyökérről szólva, amikor a Linné (1707 – 1778) által Smilaxként megnevezett szárcsagyökér nemzetség etimológiájaként alternatív elméletként felmerült, a szót esetleg a görög μῖλαξ, milax, „tiszafa” eredetiből lehetne levezetni.[3] Ezt a nézetet erősíti id. Plinius (23 – 79) A természet históriája XVI. könyvének 20. fejezetében, amikor az időszámításunk kezdete körül élt Sextius Nigerre hivatkozva a görög szót σμῖλαξ, smilax formában írja.[4] A latin taxus, „tiszafa” szó eredetének egyes vizsgálói beérik azzal a közléssel, hogy szkíta (szittya) eredetű.[5] A részletezőbb, kritikai vizsgálat egyrészt az azonos jelentésű indoeurópai tak’s- gyököt jelöli meg ősforrásul, mely az óhindi takṣaka- alak előzménye is, ugyanakkor megemlíti Julius Pokorny (1887 – 1970) verzióját, mely a még korábbi indoeurópai tekw-, „folyni”, „szaladni” gyökre alapoz. Ebből eredezteti Calvert Watkins (1933 – 2013) az óperzsa taxša-, „íj” jelentésű gyököt. Itt a gondolat tehát az, hogy a tiszafából dárdát készítettek (a latin taxus a költői nyelvben ilyen értelmű szó is), illetve íjat. Ez utóbbit látjuk mottónk Vergilius-idézetében is a parthusok (itúraeusok) szokásáról. Ennek etimológiai vizsgálatát részletesen mutatja be James Patrick Mallory és Douglas Quentin Adams nagy jelentőségű The Oxford Introduction to Proto-Indo-European and the Proto-Indo-European World (Az Oxford bevezetése az indoeurópai nyelvbe és világba) című kötete.[6]

2-tiszafa-ij

tiszafa íj

A mi „tiszafa” szavunk előtagja szláv eredetű. A horvátban és szlovénben ugyanez a fa tisa, a szlovákban tis.[7] Ezek az előszláv tisъ, tisz leszármazottai, de ennek indoeurópai visszavezetése még nem tisztázott.[8] Az angol név, a yew a középangol ew alakból fejlődött, és végső, sok lépcsős visszavezetésben a heyhweh indoeurópai szóra megy vissza, amiből a hettita eja is származik, mely egy örökzöld növényt jelentett. A „fűz” orosz neve, az ива is innen származik.[9]
A tiszafa magasabb taxonómiai kategória, a tiszafafélék családjának névadója is, melybe beletartozik. A nem és a faj, Taxus baccata tudományos nevét Linné adta.[10] A fajnév jelentésével ellentétben a tiszafa nem bogyós, az, amit annak látunk, nem záródik körbe a mag körül, ami szükséges lenne a termés besorolásához.


Az, hogy a „borz” egyik latin szava szintén taxus, semmiféle nyelvi összefüggésben nem áll a „tiszafa” ugyanilyen alakú latin szavával. A latin szó az azonos értelmű előgermán þahsuz szó fejleménye, mely Xavier Delamarre szerint az indoeurópai tek-, „építeni” gyökre támaszkodik a borzak fejlett alagútrendszere alapján. Ám ha valaki iménti szófűzésünket (hogy tudniillik belebotlottunk a tiszafába) képzavarnak mondja, mit szólna forrásunkhoz, amely úgy fogalmaz, John Lees beleásta magát a borzürülékbe?

3-badger-sett-kew-gardens

borzalagút a Királyi Botanikus Kertekben

A nagy múltú Királyi Botanikus Kertek (Kew Gardens) fiatal kutatója a nyomába eredt, miképpen fordulhat elő, hogy a tiszafa mérgező bogyói nemhogy nem ölik meg a borzokat, de azok ürülékében rikító vörös csomócskák formájában jól észrevehetők. Itt először is meg kell vizsgáljuk magának a tiszafának a mérgező hatását, különös tekintettel némely természetgyógyászok meg-megújuló igyekezetére, hogy egyes részeiből főzött teákat javasoljanak nekünk. A magvakat körülölelő pirosas, húsos képlet mérgező hatása elenyésző. Ez szükséges a terjedéséhez madarak begyében. A magvak, levelek és a fatörzs azonban halálos alkaloidákat, taxinokat tartalmaz. Ennek megfelelően a tiszafa magyar társnevei „méregfa”, „ördögfa”, „csapfa”, „halálfa”. [11] Id. Plinius fentebb már idézett fejezetében kellő elborzasztással ír a tiszafa mérgező hatásáról: életvesztés terhe mellett ne aludjunk el, de még csak ne is együnk alatta, és a fából semmi szín alatt ne készítsünk hordót. (Ám, teszi hozzá, ha réz szöget verünk a kéregbe, a mérgező hatást meglehetősen közömbösíthetjük. Én nem próbálnám ki.) A magvak mérge csak akkor szabadul fel, ha megrágják a magvakat. Azok a borzak már kipusztultak, amelyek ezzel próbálkoztak. John Lees úgy tapasztalta, a friss magvak és a borzürülékben találhatók méregkoncentrációja megegyezik. Ez azt jelenti, hogy a belső nedvek nem roncsolják szét a mag külső héját.[12] Ezt a minimális bölcsességet természetesen el is vártuk egy olyan patinás növénytől, mint a tiszafa. A borzak és a tiszafák tehát nem rokonok a nyelvben, de az élővilág egymás támaszává tette őket. Sajátos módon azonban a tudományos nyelv nem az európai, hanem az amerikai borz nevében mutatja fel a későbbi latin nevet. Ez a tudományos név a Taxidea taxus, Johann Christian Daniel von Schreber (1739 – 1810) kreációja.[13] Az eredeti latin név a meles, amint azt id. Plinius idézett műve VIII. könyvének 57. fejezetében is olvassuk:

Alia sollertia in metu melibus: sufflatae cutis distentu ictus hominum et morsus canum arcent.[14]

Másfajta fogást alkalmaz a védekező borz: felfújja bőrét, így védve magát az ember ütlegeitől és a kutyaharapástól.

A borz binómenje ennek felel meg: Meles meles, melyet még Linnétől kapott.[15] Mindamellett az európai és az amerikai borz közeli rokonok, a menyétfélék családjába tartoznak.

4-borzak

amerikai borz (Taxidea taxus) és borz (Meles meles)


Id. Plinius ugyanabban a fejezetben még egy kis időzített bombát is elrejt. Állítását, mely szerint a tiszafa nyílméregként is használt nedvei adják a méreg latin nevét, a toxicát, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Érvelését, nyilván nem függetlenül, az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) is átveszi az Etimológiák XVII. könyve VII. fejezetének 40. szakaszában.[16] A kései utókor álom-bakó nyelvészei ezt kicsit másképp látják, De meghökkentően kicsit. Álláspontjuk szerint a nyílméreg adta a toxica nevét, de csak azért, mert magát az íjat hívták a már ismert módon taxusnak.[17] Ebben a megengedőbb felfogásban a nyílméreg, bár praktikusan készülhetett szintén tiszafából, más is lehetett, de a név átvivődött rá, majd a méregre általában.

5-tiszafa

A bánáti, nagyrészt cseh lakosságú falu, Tiszafa szintén a környező tiszafákról kapta a nevét. Német neve, Eibenthal „tiszafa-völgyet” jelent.[18]


[1] http://community.middlebury.edu/~harris/virgil.georgica.text.html

[2] http://www.mek.oszk.hu/06500/06540/06540.htm#15

[3] a σμῖλαξ tiszafa?

[4] A természet históriája, XVI /20

[5] https://en.wiktionary.org/wiki/taxus#Latin

[6] The Oxford Introduction

[7] http://www.szokincshalo.hu/szotar/?

[8] tiszafa-etimológiák

[9] https://en.wiktionary.org/wiki/yew

[10] Taxus baccata

[11] http://kertlap.hu/tiszafa-patika/

[12] borzak és tiszafák

[13] Taxidea taxus

[14] Naturalis Historia, VIII / 57

[15] Meles meles

[16] Etimológiák

[17] toxic

[18] http://www.eibenthal.eu/

Advertisements

One response to “A tiszafa, a borz és a méreg

  1. Visszajelzés: Tasso és neve | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s