Nike és Wagner

A megváltás oratóriuma

Thomas Mann (1875 – 1955) a Parsifalról (WWV111, 1882),
a Richard Wagner szenvedése és nagysága című tanulmánykötetben (1933)[1]

A Magyarországon annyi év után is szokatlannak számító csütörtök délután négy órai kezdettel vezényelte el Fischer Ádám a Parsifalt, ami a „munka hátországában” még így is telt házat vonzott. Nem az előadásról emlékezünk meg ezúttal, hanem a műsorfüzetről.[2] Kroó György (1926 – 1997) nemes veretű tartalomismertetője és Hamvas Béla (1897 – 1968) extatikus, bevallottan nem az elmének szóló, Tiszapalkonyán 1960. május 15-én befejezett hagyománymisztériuma, az Extázis című esszé[3] részlete között olvassuk Nike Wagner Unbehagen am Parsifal című tanulmányának szemelvényét, melyet az egyik társrendező, Szemerédy Alexandra fordított magyarra Zavarbaejtő (sic!) Parsifal címmel.

Nike Wagner. A háttérben Nietzsche

A fordítás zamatos és beleérző, maga az írás mindvégig nagyfeszültséget tart fenn: írónője tézisének kimondását (ha nem is bizonyítását), melynek értelmében a Parsifallal valami „baj”, „zavar” van, rendkívüli műveltséggel megírt széria előzi meg arról, hogy mi nem baj a Parsifallal. Ezeket megismételni olyan lenne, mint egy verset elmesélni, de nem mehetünk el mindegyik állítás mellett szó nélkül. Az írás szerzőjével kapcsolatos mindenféle rövid asszociációnk teljességgel független magától az írástól és annak tárgyalásától. Kezdjük ezekkel.
Wagner (1813 – 1883) „győztesei” (ha a szó helyénvaló egyáltalán) a művek tetőpontjain kis kivétellel életüket vesztik (Parsifal fontos kivétel); magváltottjai mortalitási rátája még aggasztóbb. Nem jelenti ez azt, hogy Wagnert ne foglalkoztatta volna szüntelenül a győzelem gondolata. 1856 és 58 között Győztesek (WWV89) címmel operát is tervezett, buddhista, északnyugat-indiai környezetben. Számára azonban a győzelem mindig spirituális volt. Ezért különös Bayreuth akkori „urának”, Wagner unokájának, Wolfgang Wagnernek a 70-es években tett kijelentése, hogy az akkori korban Wagner a hollywoodi filmiparnak kötelezte volna el magát (melynek győzteskultusza egészen más természetű). De korábban a Nietzsche (1844 – 1900) 1872-ben napvilágot látott első jelentős műve (A tragédia születése a zene szelleméből) címének parafrázisaként a Wagner-barátsággal nem vádolható Theodor Wiesengrund Adorno is úgy tartotta, Wagner művészetében a film születésének vagyunk tanúi a zene szelleméből.[4]

Theodor Wiesengrund Adorno (1903 – 1969)

Akárhogy is, Nike Wagner apja, Wieland Wagner, Wagner másik fiúunokája, egyben nagy rendező Nike, 1945. június 9-ei megszületésekor adta a győzelem istennőjének nevét az újszülöttnek.

Wieland Wagner 1962-es Trisztán és Izolda-rendezése. Színpadkép a III. felvonásból

(Wieland nem döntő szerepet játszott a flossenbürgi koncentrációs tábor 1944 júniusában alapított bayreuthi külső táborában[5], annál is kevésbé magyarázható a név választása.)

Wieland Wagner (1917 – 1966), Adolf Hitler (1889 – 1945), Wolfgang Wagner (1919 – 2010)

Wolfgang Wagner, hosszú vitákat követően, 57 év vezetés után, 2008-ban visszavonult. Az ő Katharina és Eva lányai kapták meg a vezetés jogát. Ez nagy csalódást okozott unokatestvérüknek, Nikének, aki határozottan unja, hogy Bayreuthban kizárólag Wagner műveit adják elő.[6] (A jelek szerint ez a hagyomány fennmarad a jelenlegi vezetőség irányítása alatt.)
Az egyik „nem-baj” a Parsifallal Nike Wagner sorában a műfaji elegyedés, azaz hogy oratorikus elemeket vonultat fel. (Szerencsénkre éppen ezért kiválóan alkalmas koncerttermi és félig szcenírozott előadásokra.) Itt azonban megemlít egy ellenérvet is: hogy Sztravinszkij (1882 – 1971) éppen emiatt a műfaji keveredés miatt érzett csalódást, olyannyira, hogy kimenekült a bayreuthi előadásról. Ez azonban városi legenda. Sztravinszkij, Szergej Pavlovics Gyagilev (1872 – 1929) társaságában 1912 augusztusában megnézte a Parsifalt, nem menekült sehová (bár a vallásos konnotációk ilyen zuhataga fejbe kólintotta), olyannyira, hogy Monte Carlóban 1913. április 13-án is megnézte (bár nemlátó helyről). Wagner végakarata ugyan kizárta az előadás lehetőségét másutt mint a „szentélyben”, de mint meghívott nézők jelenlétében, próba gyanánt bemutatott előadást keresztülvitték. Pár nappal később Sztravinszkij be is számol barátjának, Sternbergnek (1883 – 1946) az előadásról, keserű gúnnyal a képmutatásról, mely azt „próbának” minősítette, de világos, hogy az előadást Bayreuth is szentesítette: Cosima Wagner (1837 – 1930) is jelenlevő meghívott volt.[7]

Hosszú, csigázó előkészületek után végre megtudjuk, mi is a „baj” a Parsifallal Nike Wagner értelmezésében.

Megérkeztünk a világ végére. Eljött a jóság birodalma (mindenfajta női közreműködés nélkül), a Grál, a megtisztulás keresésének legfőbb szimbóluma megtaláltatott, megmentetett, világít örökre. Minden áll, a folyó idő az öröklét terévé vált. Minden tiszta: végállomás. Euforikus halál.

Az erősen adornói stílusú csattanó pontosan olyan hibába esik, mint amilyenekbe Adorno is lépten-nyomon: hallgatólagosan felállít egy tézist, melyet biztosnak vesz, ezt szembesíti egy koncepció fantáziateli leírásával, és Wagnert hozza ki vesztesnek. Itt a hallgatólagos tézis az, hogy a Ringhez hasonlóan a Parsifal is világdráma. Erről azonban szó sincs. A Ring kivétel Wagner életművében e tekintetben. Lehetne felróni a Parsifalnak, hogy egyetemes igazságokat miért egy konkrét és szükségképpen szűk, elit közösség nézőpontjain és sorsán keresztül mutat be (ami olyannyira gyakori a kultúrtörténetben), de nem igaz, hogy Wagner egy nőmentes világot tár perspektívaként az emberiség elé. Az, hogy egyetlen darabjában, még a világdrámában, a Ringben sem szerepel vízvezeték-szerelő és betegfelvevő, nem jelenti azt, hogy Wagner nélkülük képzelné a szebb jövőt. Kisebb jelentőségű zavar az értelmezésben a Grál „megtaláltatása” – a Szent Dárdát is csak visszahozni kellett, mindkét ereklye fellelhetősége teljesen bizonyos a darab folyamán.


[1] Thomas Mann a Parsifalról

[2] A MÜPA Parsifalja, 2017. június 8.

[3] Extázis

[4] Wagner és Hollywood

[5] Wieland Wagner, 1944

[6] Bayreuth irányítása

[7] Sztravinszkij és a Parsifal

Reklámok

4 responses to “Nike és Wagner

  1. Nem gondolnám, hogy egy letisztult végkifejlet az egy zsákutcás, idealisztikus, cél nélküli öröklétbe kellene, hogy torkolljon. A vég egyúttal kezdet is, ami a benne rejlő új problémákkal elég izgalmat tartogat a továbbiakra nézve. Ha úgy vesszük, Wotan végzete az volt, hogy egy kezdetben és egy végben gondolkodott. Az óriások-törpék-sellők lakta világ átlátható volt számára, míg az emberivel, a folytonos változásra, megújulásra képes valamivel már nem tudott mit kezdeni.

    Kedvelik 1 személy

  2. Most már van bennük vízvezeték szerelő és ápoló, csak meg kell nézni pl. Bécsben, az eggyel korábbi Parsifal rendezésben az 1. felv. egy sportegyesület vizeldéjében játszódik, a mostani egy elmegyógyintézetben …

    Kedvelik 1 személy

    • Igen, köszönöm, tempora mutantur, én is láttam a Mezzón egy feldolgozást, melyben Titurelt egy kiszáradt csukaorrú gumialigátor alakította.
      És igen, a mechanisztikus gondolkodás egyik fő hibája, hogy a befejezést a véggel azonosítja, ami, megengedem, olykor valóban alkotói szándék.

      Kedvelik 1 személy

      • Igen, s az alkotói szándékot itt olyan jól sikerült megvalósítani, hogy Wotanra és társaira – bár tudjuk, hogy a fantázia szüleményei – hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint alkotójuktól független cselekvőképes valakikre. Kicsit hasonlóan, mint amikor azt mondjuk, felkel a Nap, pedig tudjuk, hogy nem “kel fel”.

        Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s