Gottfried von Strassburg címkéhez tartozó bejegyzések

Izolda anyja és a tudós nők

liebe ist ein alsô saelic dinc,
ein alsô saeleclîch gerinc,
daz nieman âne ir lere
noch tugende hât noch ere.

Gottfried von Strassburg († 1215?):
Tristan und Isolt (1210?)[1]

Oly boldogság a szerelem,
Oly áldásos igyekezet,
Soha senki el nem ér
Nélküle becsületet és erényt.

Trisztán és Izolda

Gottfried von Strassburg életbölcsességekkel gazdagon díszített, nagyszabású szerelmi és hőskölteményének ősforrásait vannak, akik perzsa földön kutatják, de a keltisztikusok pozíciói erősebbek. Szerintük a kelta világ nyugati peremén, vagy Walesben, vagy a cselekmény valamely főbb helyszínén (Írországban vagy Cornwallban) keresendő a történet magva.

Cornwall

Mindenesetre valószínű, hogy a költő ismerte a XII. században alkotó normann Thomas d’Angleterre anglo-normann nyelven 1170-75 között írt Tristranját[2], mely Európa-szerte nagy hatást gyakorolt[3]. Műve nem maradt fenn egészben, de a tragikus befejezés a feldolgozások láncolatán át gondolatilag szinte változatlanul megy át Wagner (1813 – 1883) 1859-re befejezett Trisztán és Izoldában (WWV90) Izolda szerelmi halálába:

”Amis Tristran, quant mort vus vei,
Par raisun vivre puis ne dei.
Mort estes pur la meie amur,
e jo muer, amis, de tendrur,
Quant jo a tens ne poi venir
Pur vos e vostre mal guarir.

Se jo i fuisse a tens venue,
Vie vos eüsse rendue,
E parlé dulcement a vos
De l’amour qui fud entre nos…”

„Hogy halva látlak, Trisztanom,
Nem élhetek tovább, tudom.
Megölt értem a szerelem,
Engem pedig a gyötrelem,
Hogy nem jöhettem hamarabb
Meggyógyítani bajodat;

Ha partot érhetek elébb,
Új életet öntök beléd;
És gyöngéden beszélhetek
Kettőnk szerelméről neked…”

Képes Júlia fordítása (2001)[4]

Trisztán, Izolda és a bájital az 1330 és 43 között készült Libro de buen amorban (A jó szerelem könyve)

A szintén normann Béroul (1160? – 1213?) Roman de Tristanja (Trisztán regéje) már minden bizonnyal erre a műre épít, de a feltehetően szintén ebből (is) táplálkozó Gottfried von Strassburg-féle gigantikus feldolgozás is óriási népszerűségre tett szert. Forrásai sokfélék, hiszen vannak, akik a költemény utópikus vallásosságába még a látomásairól híres Bingeni Szent Hildegárd apátnő (1098 – 1179) írásait is beleérzik.[5] Őrzőhelyéről, a Müncheni Állami Könyvtárról Müncheni kódexnek is nevezett, az 1250 körül Strasbourgban írt példány a ma ismert legősibb fennmaradt változat, immár Ulrich von Türheim (1195? – 1250?) befejezésével. [6] Ezen az ősváltozaton alapulnak azok a kiadások, amelyekből Wagner is merített.[7]
Judith Ann Peraino Gottfried von Strassburg művében maszkulin vonásokra figyel fel[8]; kétségtelen, hogy művében Trisztán hősiessége sokkal központibb szerephez jut Izolda csodálatos gyógyító képességeinél, sárkányt is öl, szemben Wagner művével, melyben vitathatatlan Izolda elsődlegessége: mindvégig ő az aktív, a küzdő, harcoló fél, és Trisztán csak a III. felvonásban jut hosszan kibontakozó szerephez, de haldoklása közben. Az I. felvonásban is csak legénysége és fegyverhordozója, Kurwenal védi a bájital vétele előtt is révült hős érdekeit.  Bővebben…

Reklámok

Tantrum, tantra és Tantris

”Besides,” said Miss Abbot, ”God will punish her: He might strike her dead in the midst of her tantrums, and then where would she go?…”

Charlotte Brontë (1816 – 1855): Jane Eyre (1847), Chapter 2[1]

– Különben is – folytatta Abbot kisasszony – , a Jóisten majd megbünteti. Egyszer egy ilyen dühroham közben szörnyethalhat, és akkor hová jut majd?

Ruzitska Mária (1890 – 1959) fordítása (1959)[2]

A tantrum, bővebben temper tantrum gyermekkori dühroham, melynek bagatellizáló „hiszti” fordítását már csak ízlésbeli okokból is vissza kell utasítsuk, ráadásul komoly dologról van szó. A gyermek alig kezd el totyogni, máris hajlamos lehet időnként tantrumokra. A dühkitörések három éves kora körül tetőződnek, de még sokáig elhúzódhatnak. Különféle okokat sorol fel a tudomány: a lábra állással kitör addigi kötöttségeiből; valami kizökkenti megszokott életritmusából[3]; egyszerűen az agya még nincs azon a fejlettségi szinten, hogy átláthatná a dühöngés helytelenségét[4]. Bár ez utóbbi logikai értelemben nem tűnik kielégítőnek (egy három éves gyerek belátása valóban fejletlen, de a dühroham mégiscsak gyakoribb magatartásuk a szintén értelmetlen német idealista fejtegetéseknél, amit viszont egyáltalán nem figyelhetünk meg a köreikben), sőt, hiányolom a lehetséges okok közül azt, hogy a gyermek valamit akarna, aminek a teljesítésére az adott körülmények között nem kínálkozik lehetőség, ezek csak lapszéli, laikus, tudománytalan kommentárok a részemről. Bővebben…

Beethoven dallama: a nép adta vagy a nép kapta?

Beethoven (1770 – 1827) 1799-ben elkezdett és 1800-ra befejezett, az utolsó római császárnénak, Nápolyi és Szicíliai Mária Teréziának (1772 – 1807) ajánlott op.20-as Szeptettjét már többször is emlegettük. Az op.21-es Első szimfóniával együtt mutatták be a Bécsi Udvari Színházban 1802-ben. A mű akkora népszerűségre tett szert, hogy az már aggasztotta Beethovent, aki különben is hajlott rá, hogy korábbi kompozícióit (melyeket a kritika „bezzeg”-művekként igyekezett felmutatni) „elavultnak” érezze. „Átkozott darab! Bárcsak el lehetne égetni!” – fakadt ki.[1] Az Első szimfónia „párdarabja” abban az értelemben, hogy míg a szimfónia az elkülönülés és a győzelmes, új utak nyitásának mintadarabja, addig a „problémamentes” Szeptett, ha nem is hangvételében, de szándékában – felhőtlen szórakozást, boldogságot, Nietzsche (1844 – 1900) kifejezésével „déli pihenőt” adni – a bécsi Unterhaltungban akkora jártasságú nagymesterek, mint Haydn (1732 – 1809) és Mozart (1756 – 1791) nyomdokait követi. Bővebben…